Orsi nevű olvasónk kérdezi:

Miért van az, hogy más nyelvekben az országoknak általában rendes nevük van (Hungary, Germany, Italy, Spain, Sweden stb.), addig a magyarban szinte minden országot a nép nevéből és az ország szóból rakjuk össze (Magyarország, Németország, Olaszország, Spanyolország, Svédország stb.), és csak néhány kivételes esetben van az országoknak saját, rendes nevük (Ausztria, Ausztrália, Svájc stb.).

Az európai államok nevei – görögül
(Forrás: Wikimedia Commons / Αντιγόνη)

Sajnos részben ki kell ábrándítanunk Orsit, mert ez egy olyan kérdés, amelyre a nyelvész nem tud különösen okosat válaszolni. Megvonja a vállát, és azt mondja: csak.

Amikor az ember nyelvészetet kezd tanulni, megtanulja, hogy a nyelvi jel önkényes. Nincs különösebb oka, hogy az asztalt éppen asztalnak hívjuk, a széket pedig széknek, vagy hogy a múlt idejű magyar igealakokban mindig van t. Sokan persze azt mondanák erre, hogy de, ezeknek okuk van, mert történetileg ezek ebből vagy abból alakultak: csakhogy ezek nem okok, mert alakulhattak volna másképp is.

Persze bizonyos értelemben a nyelvi jelek nem önkényesek. Egyfelől az egyén nem igazán határozhatja meg a nyelvi jel jelentését: ahhoz legalábbis, hogy kommunikációban használható legyen, egy közösségnek kell elfogadnia. Ez a közösség nagyon szűk is lehet: így alakulnak ki például a „családi szavak”, melyeket tucatnyinál is kevesebb ember ismer.

Hasonló a hasonlónak örül

Van azonban az önkényességnek egy másik korlátja is: a nyelvhasználók szeretik, ha a hasonló dolgok hasonló módon vannak jelölve, nem pedig minden össze-vissza kapja a nevét. Ez persze a leginkább a ragozásban látszik, különösen az olyan nyelvekben, mint a magyar: a hasonló nyelvtani kategóriákat hasonló formák jelölik (pl. a múlt időben mindig van t – persze vannak bonyolultabb hasonlóságok is). A szókincsben ez kevésbé nyilvánvaló, hiszen az asztal, az ágy és a szék hasonló dolgok (bútorok), mégsem hasonló a nevük. Vannak azonban olyan dolgok, amelyek neve utal arra, mihez állnak közel, miknek az altípusai: íróasztal, dohányzóasztal, munkaasztal; fotelágy, franciaágy; bárszék, konyhaszék, karosszék, kerekesszék, villamosszék... De ez hol így van, hol nem, például a fotel is egyfajta szék, a neve mégsem hasonlít a székére.

De mire jó mindez? Térjünk vissza az országok nevére! Tegyük fel, hogy a pirézek, akikről eddig sosem hallottunk, fegyvert ragadnak és kivívják függetlenségüket! Megalakul az új ország: hogy nevezzük magyarul? Ha nincs más kézenfekvő lehetőség, akkor könnyedén megalkothatjuk a Pirézország szót. Ezt nem csak és nem elsősorban az teszi lehetővé, hogy van ország szavunk, hanem az is, hogy van már nyelvünkben egy sor olyan szerkezet, mely népnév + ország szerkezetű. Ráadásul hatalmas előnye, hogy bárki, aki még sosem hallotta a szót, megérti, hogy egy állam, terület nevéről van szó.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Első pillantásra úgy tűnik, hogy ezt az teszi lehetővé, hogy az ország szó önállóan is államokat jelöl. De a dolog nem ennyire egyszerű. A pirézek államát nevezhetjük Piréziának is. Ha valaki Piréziáról hall, azonnal sejtheti, hogy egy állam vagy terület nevéről van szó – még akkor is, ha a pirézekről sosem hallott. Miért? Azért, mert van egy halom országnév, területnév, mely -ia-ra végződik. (Persze kontextuson kívül tippelhetnénk arra is, hogy Pirézia egy ritka női név, esetleg növény: de az ok ugyanez.)

A magyar nyelv történetében lezajlott egy figyelemre méltó változás. Korábban a magyarban a Francia az ország neve volt, lakóit pedig francúzoknak hívták. Később azonban, feltehetően részben a sok -ország végű országnév, részben a pontosítás miatt, elkezdtek Franciaországról beszélni. Mivel azonban az ország utótagú országnevek előtagja a nép neve szokott lenni, a francia a nép nevévé vált, a francúz pedig kiveszett. (Tehát a folyamat úgy zajlott le, mintha ma Ausztriát elkezdenénk Ausztriaországnak hívni, majd ennek nyomán az osztrákokat ausztriáknak.) Az -ia végű népnév egyébként egyáltalán nem jellemző a magyarra! Ez a példa tehát jól mutatja, hogy miközben valami szabályossá válik, más szabálytalan lesz.

Még egy kicsit a magyar országnevekről

Nem csak Franciaország nevének története érdekes. Sajátos jelenség, hogy a magyar nyelv különbséget tesz Itália és Olaszország között. Itáliának csak a földrajzi területet, Olaszországnak az egységes olasz államot nevezzük – legalábbis a precíz irodalmi nyelvben. Aki a középkori Olaszországról beszél, könnyen gúny céltáblájává válhat, mivel – úgymond – a középkorban nem volt egységes olasz állam, Olaszország nem is létezett!

Ez az érvelés ugyan logikusnak tűnhet, de inkább csak azért, mert megszoktuk. Arra, hogy hogy ha valaki a középkori Németországról beszél, nem kapjuk fel a fejünket – arra annál inkább felkapnánk, ha valaki azzal jönne, hogy akkor még nem volt Németország, ezért helyesen Germániát kell mondani! Hasonlóképpen a magyar Wikipédia szemrebbenés nélkül közli, hogy Chopin 1810-ben Lengyelországban született, holott Lengyelország ekkor de facto nem is létezett – a megfogalmazás mégsem kelt megütközést senkiben. Pedig Lengyelország esetében tényleg nehéz megmondani, hol húzódnak „történelmi határai” – ezzel szemben Olaszország létrejötte óta nagyjából azonos határok között létezik.

Az Európai Unió 27 tagálama közül magyarul 13 neve végződik országra, 9 -ia-ra, a többi más mintát követ (Belgium, Ciprus, Egyesült Királyság, Luxemburg, Málta). A kép tehát korántsem olyan egységes, mint olvasónk gondolja. Láthatjuk, hogy az -ia tipikusan ott lehetséges, ahol a név -ia előtti része pontosan  megegyezik a népnévvel (vagy nagyon közeli: Bulgária ~ bolgár – de sok nyelvhasználót ez is meg szokott zavarni): talán ez is az oka, hogy Lettországot nem Latviának, Észtországot nem Esztóniának hívjuk, talán ez játszott szerepet abban, hogy a Francia nem maradt meg országnévnek, és talán már abban is, hogy az Itália nem gyökeredzett meg mint államnév.

Országnevek más nyelvekben

Az angol valóban színesebb képet mutat, mint a magyar. Itt is előfordul az -országhoz hasonló -land végzódés, de ezek nem olyan áttetsző minták, mint a magyarban: a -land előtti szórész nem azonos a népnévvel (Ireland, Finland, Poland). Ebból következik, hogy az angolban nem könnyű hasonló szerkezetű új országneveket létrehozni, ezért is hajlamos inkább idegen alakokat átvenni – főleg a latinos -ia végű alakokat. A nyelvtörtébnet során persze az ilyen alakok is megváltozhatnak: feltehetően ez történt a Germany vagy éppen a Hungary esetében.

A német esetében a -land már gyakoribb (6 uniós tagállam, de ide sorolható a Niederlande ’Hollandia’, szó szerint ’alföldek’ is), gyakoribb az -ia-nak megfelelő -(i)en végződés. Érdekes kivétel a Slowakei ’Szlovákia’, mely helyett inkább *Slowakient várnánk. A némethez kísértetiesen hasonló képet kapunk a dánban és a svédben.

De vannak nyelvek, ahol sokkal nagyobb hasonlóság mutatkozik: ha már Szlovákiánál járunk, a szlovákban az unió tagállamai közül 19 -sko [-szko], 2 -cko végű. (Ezeket tekinthetjük egynek, mivel a -cko akkor fordul elő, ha előtte magánhangzó van.) Nagyon hasonló a helyzet a csehben, és bizonyos mértékig a horvátban is. A lengyelben azonban, bár saját országuk neve Polska, már az -ia végződés a jellemző: 12 tagállam visel -ia végű nevet, 4 -cja végű nevet, 4 neve pedig pedig -y-re végződik. Szintén az -i(j)a végződés a népszerű a szlovénben, a bolgárban, az ukránban, az oroszban, a beloruszban, a lettben, a litvánban, az albánban, a görögben, a románban, az olaszban, a spanyolban, a portugálban és részben a norvégban is. A franciában -ie alakban jellemző. Megfigyelhető, hogy a nyugat-európai nyelvekben főként a távolabbi, elsősorban kelet-európai államok kapják az -ia (a franciában -ie) végződést, a közelebbi államoknak más, „szabálytalan” neveik vannak. (Ilyen tendencia a magyar esetében nem figyelhető meg!)

Az Európai Unió finnugor nyelvei közül az észtben három olyan állam is van, melynek neve a -maa ’föld, ország’ elemre végződik: Iirimaa ’Írország’, Prantsusmaa ’Franciaország’, Saksamaa ’Németország’. Kilenc tagállam neve viszont -ia-ra végződik. A finnben viszont egyáltalán nincs -maa végződésű országnév (legalábbis az uniós tagállamok között), viszont ezzel kapcsolatban megemlítendő az Alankomaat ’Hollandia’ (szó szerint ’alföldek’) név, mely csak többes számban használatos. Említésre méltó még Ausztria neve: Itävalta, szó szerint ’keleti birodalom’, mely az Österreich tükörfordítása. A finnben nyolc uniós tagállam neve végződik -ia-ra.

Látszik tehát, hogy az európai nyelvek többsége nem sokkal „fantáziadúsabb”, mint a magyar, legfeljebb az országnevek végződése nem egy önálló szó, hanem egy külön nem használatos szóelem. Nyelvtani fogalmakat használva: az országnevek nem összetett, hanem képzett szavak. Az azonban vitatható, hogy a képzés az adott nyelvben ment végbe, vagy a máshol képzett szavakat vették-e át. Ez a kérdés azonban messzire vinne; számunkra legyen elég, hogy egy adott minta érvényesül.