Előző cikkünkben arról volt szó, hogy a nyelvjárások nem örvendenek túl nagy népszerűségnek, mint ahogy a presztízsük sem túl magas. Félig-meddig megtűrt nyelvváltozatoknak számítanak, amelyeket sokan nem szívesen hallanak iskolában vagy más nyilvános helyen. Ez persze nem csoda, hiszen a nyelvjárásoknak nincs valami jó píárjuk. Épp ellenkezőleg: a média, a nyelvművelés és az iskola inkább az eltüntetésükben, mint a megőrzésükben játszik szerepet. Összeesküvésre gyanakodjunk? Vagy csak nincs szerencséjük a nyelvjárásoknak? A válasz jóval prózaibb.

Nyelvi diétára fogott beszélők: egészségesebbek lesznek?
(Forrás: Wikimedia Commons / Peggy Greb / Public domain)

Ifjú nyelvidomárok

A nyelvjárások megbélyegzése rég meggyökeresedett hagyományrendszerbe illeszkedik. Mint korábban megírtuk, olyan társadalomban élünk, ahol szokás mások beszédét minősíteni, javítani. A javító fél javításkor kifejezi, hogy bizony ő jobban tud beszélni, mint az, akit kijavított. Márpedig sokak szemében a nyelvjárási beszéd hibásnak számít, mivel eltér az ideálisnak tartott köznyelvtől (amiről azonban sose tudjuk igazán, hogy micsoda).

Gondolhatnánk, hogy csak elvetemült, régimódi magyartanárok vagy ádáz nyelvművelők javítgatják a nyelvjárási beszédet, de ez nem így van: olyan hagyománnyal állunk szemben, ami még ma is virágzik, a fiatalok körében is. E hagyomány követői nem rosszakaratú, gonosz emberek: egyszerűen követnek egy viselkedésmódot, amit maguk körül tapasztalnak. Könnyen lehet, hogy még sosem jutott eszükbe, hogy jószándékú javításaikkal milyen sok nehézséget okoznak másoknak.

Egy kutatás során általános és középiskolásokat kérdeztek nyelvi tapasztalataikról, egyebek mellett a nyelvjárásokhoz való viszonyukról. A következő kérdést tették fel nekik (arról, hogy miért a tájszólás, és miért nem a nyelvjárás kifejezés szerepelt a kérdésekben, korábban írtunk):

Képzeljétek el, hogy új tanuló jön az osztályba. Beszélgetni kezdtek, és ekkor derül ki számotokra, hogy erős tájszólásban beszél. Mit gondolnátok az illetőről? Ezután is szívesen barátkoznátok vele? Keresnétek a társaságát? Miért?

A diákok egyöntetűen azt válaszolták, hogy az, hogy a másik hogyan ejti a szavakat, nem zavarná őket, nem befolyásolná a barátkozási szándékukat:

Hetedikes lány: Hát hogyha most csak azt vesszük, hogy tájszólással beszél, akkor nem tudom, hogyha én valaki barátot választok, akkor nem az érdekel engem, hogy hogy beszél, hanem hogy hogy viselkedik velem.

Hetedikes fiú: Milyen a természete.

Tizenegyedikes fiú: Ha el lehet vele témákról beszélgetni szélesebb körökben és értelmesen, akkor tőlem akárhogy beszélhet, továbbra is szeretnék vele beszélni, keresném a társaságát.

Tizenegyedikes lány: Hát nem tudom, én mosolyognék rajta egy kicsit, de utána, hogyha olyan ember, akivel el tudok beszélgetni és szimpatikus is, akkor miért ne. A tájszólás az nem azt jelenti, hogy akkor teveled nem fogok beszélgetni vagy bármi.

A válaszok első körben tehát arról szóltak, hogy a nyelvjárási beszéd önmagában szinte senkit nem zavarna, legfeljebb viccesnek éreznék, talán a szokatlansága miatt. A témáról részletesebben beszélve azonban már némiképp változott a helyzet.

Szóba került például, hogy az, aki tájszólásban beszél, az nemcsak máshogy ejti a hangokat, hanem gyakran speciális szavakat is használ vagy máshogy ragoz, mint a többiek. Egy pesti általános iskolában ilyen tapasztalatokról számoltak be:

1. hetedikes lány: Például van osztálytársam és ő is így [ti. nyelvjárásban] beszél és ő mindig mondja, nem tud róla leszokni. [...] De ha észreveszem [ti. a nyelvjárási szót], akkor szólok neki szépen, hogy ne beszéljen [úgy], mert Ági néni szólni fog vagy valami.

Később konkrétan kiderült, milyen szavakról próbálták meg leszoktatni a lányok a diákot:

2. hetedikes lány: Engemet, tégedet, aztat, eztet, ilyeneket mond és... De már kezdi megsz- [ti. megszokni]. Nagyon ügyesen halad.

Kutató: Tehát most már kevésbé használja ezeket a szavakat?

2. hetedikes lány: Hát kevésbé, igen. Kezdi megszokni.

A tanár szól a nyelvjárási beszédért, a diákok pedig besegítenek a tanárnak, közös erővel próbálják átszoktatni a társukat egy olyan beszédre, amiről úgy tudják, hogy elfogadhatóbb az iskolában. Amikor tehát nincs jelen a tanár, kis helyettesei támadnak, akik ugyanazt csinálják, mint a amit a tanár csinálna – azzal a különbséggel, hogy nem adnak egyest vagy nem vonnak le pontot a dolgozatból. „Nagyon ügyesen halad” – mondják, jelezve, hogy látnak fantáziát az illető nyelvi átnevelésében.

Persze nem csak ezeknek a lányoknak jutott eszébe, hogy leszoktassák a másikat a nyelvjárási beszédről:

7. osztályos fiú: Megtanítom mindig olyan szavakat mondani, amit ő máshogy mond, mert akkor a végén talán kiközösítik vagy különcnek hiszik esetleg azért.

11. osztályos lány: Mondjuk bemegy, tegyük fel, mondjuk az iskolába az igazgatói irodába, akkor ne úgy beszéljen, mert azért... nem ciki, csak furcsán néznének rá.

Hülyeséget beszél

Egy interjúban (Budapest, gimnázium, 11. osztály) épp arról folyt a beszélgetés, hogy melyik szó zavarja a megkérdezett diákokat. Az egyik fiú (tősgyökeres pesti) épp az eszek, iszok alakokat és a nákolást kezdte kipécézni. A másik fiú, aki az általános iskolát palóc környezetben végezte, így reagált:

Én vidéken éltem és bennem is ugyanígy, főként így használtam, hogy tudnák, nem tudom, mondjuk, tehát én is használtam ezeket, csak ugye hogy feljöttem ide középiskolába és hallottam, hogy másképp mondják, és hát ugye a legegyszerűbb módja az volt, hogy ellenőrizzem, Google, (billentyűkattogás hangját utánozza) tudnák, enter, és akkor kirakta, hogy nem, ez helytelen, és akkor tudnék. És akkor valahogy rááll az ember meg megszokja, mert kellemetlen szerintem, tehát nekem volt kellemetlen, hogy rosszul használom azt a nyelvet, amibe beleszülettem. És hogyha ezt az illetőt nem zavarja, akkor végül is már nem lehet mit csinálni, tehát az régen rossz, hogyha nem veszi észre, hogy hülyeséget beszél, rosszul mondja vagy összekeveri a szavakat.

Mi történt ezzel a sráccal? Bekerült egy közösségbe, magával hozva egy másik közösség szokásos nyelvhasználatát. Javították, „felvilágosították”, hogy nem jól beszél, de maga is észrevette, hogy kilóg a sorból („hallottam, hogy másképp mondják”). Hogy pontosan mit talált a neten keresés közben, azt nem tudhatjuk (nyelvművelő oldalt? blogbejegyzést? kommenteket?), a részletből inkább az a fontos, hogy a tudnák helytelensége mellett még úgy is érvelt, hogy jelezte: nagy adatbázisban nézett utána a kérdésnek, és ez megerősítette az elmarasztaló ítéletét („ez helytelen”). Volt tehát valami hivatkozási alap, amivel maga előtt is igazolhatta, hogy miért szokik át egy más fajta beszédre („valahogy rááll az ember meg megszokja”). Míg az előző esetben arról volt szó, hogy a lányok a tanár szócsövei lettek, ebben az esetben a fiú mintegy belülről visszhangozta az osztálytársai beszédét és a neten talált érveket.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az interjú egy másik részében ez a fiú azt állította, hogy nem tökéletesen sajátította el a Pesten elvárt beszédmódot, még van tanulnivalója (néha például még most is eszeket mond eszem helyett – javítják is rendesen). Azt viszont maradéktalanul megtanulta, hogyan szokás beszélni azokról a nyelvi elemekről, amiket ő is használt korábban. Például úgy, hogy „Hülyeséget beszél, rosszul mondja vagy összekeveri a szavakat” valaki (egy közelebbről meg nem nevezett nákoló „illető”).

Az osztálytársak – a tanárokkal együtt – nemcsak azt érték el, hogy igyekezzen máshogy ragozni, máshogy képezni a hangokat, hanem azt is, hogy igyekezzen máshogy viszonyulni ahhoz a nyelvváltozathoz, amit otthonról hozott magával: „Rosszul használom azt a nyelvet, amibe beleszülettem”. A fiúnak ez a megjegyzése azért is érdekes, mert ő nem azt a nyelvet beszélte rosszul, amibe beleszületett (hiszen a palóc szabályait jól megtanulta), hanem azokat a normákat nem tudta teljesen követni, amiket Pesten kezdtek vele szemben támasztani. De ő nem erről beszél, hanem úgy fogalmaz, mintha a „közmagyarba” született volna bele, és ehhez képest lett volna hibás, elhajlott a beszéde.

Ezen a ponton ért célt a nyelvi átnevelés. Az illető már nem annak a beszélőközösségnek a nézőpontjából beszél magáról, amelyikhez eredetileg tartozott, hanem úgy, mintha mindig is abba a csoportba tartozott volna, amelyik magához idomította.

„Hazamegyek és furcsa, hogy beszélnek az emberek” – mondta, amikor arról beszélt, mit érez, amikor Nógrád megyébe látogat, oda, ahonnan származik.