Egy korábbi cikkben arról írtunk, hogy – a nyelvhasználat egyéb színtereihez hasonlóan – a csetelésnek, mobilozásnak is megvan a maga nyelvi szocializációja. Ebben a folyamatban lényeges, hogy valaki milyen körülmények között ismerkedett meg ezzel a kommunikációs formával, illetve milyen közösségben gyakorolja. Említettük, hogy nem egyféle csetes szocializáció létezik: nem mindenki a lolozásnál, ikszdézésnél és vokozásnál köt ki, sőt, egyeseket idegesítenek ezek a megoldások.

Egy vizsgálat során diákokkal és tanárokkal beszélgettünk a kommunikációs gyakorlatukról, illetve a nyelvi nézeteikről. A cseteléssel kapcsolatban arról számoltak be, hogy máshogy beszélnek, illetve írnak, ha velük közeli kapcsolatban álló emberrel kommunikálnak kötetlen helyzetben, mint ha például a tanárukkal, iskolai környezetben. Ezen a triviális összefüggésen nem lepődünk meg – azt azonban már érdemes részletesebben megvizsgálni, hogy a megkérdezettek hogyan tálalják a normák (nem mindig békés) együttéléséről szerzett tapasztalataikat.

Mondjunk el mindent róluk, amit csak tudunk! Vigyázat: csak erre a fotóra támaszkodhatunk!
(Forrás: iStockphoto)

A divat: hiba?

A Magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályai című, 1832-ben kiadott mű volt az első helyesírási szabályzat. Ez „nem általános érvényű, kötelező szabályzatnak készült: elsősorban az Akadémia saját kiadványai számára rögzítette előírásait” – írja a 2003-as egyetemi nyelvtörténettankönyv.

Az akadémiai helyesírás eredetileg azért született, hogy a Magyar Tudós Társaság kiadványainak egységes legyen az írásgyakorlata. Ma már ezen régen túlvagyunk: az élet legkülönbözőbb területein – akár még a magánéletben is –mércét jelent a 19. század óta több alkalommal átdolgozott szabályzat.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Mint látni fogjuk, nem véletlen, hogy tizenegyedikes lányok – nevezzük őket Nórának és Katinak – akkor kezdtek helyesírásról beszélni, amikor az volt a téma, hogy lehet-e valakinek a nyelvhasználatából következtetni a jellemére. Mivel Kati egy rövid igennel felelt a kérdésre, a kutató pontosította a kérdést, bővebb kifejtést kért:

Kutató: Tényleg mondhatjuk-e azt, hogy a beszéd vagy az írás az ilyen fontos megnyilvánulása a jellemnek? Lehet-e egyikből következtetni a másikra?

Kati: Igen, de egyébként szerintem az öltözködés is. Meglátok egy embert és arról úgy már valamilyen szinten be tudom sorolni, hogy mégis milyen lesz. Tudom, ez rossz, de én általában így csinálom és hát igen, hogyha megszólal, abból is rögtön lerí, hogy mennyire intelligens vagy szokott-e olvasni például, meg milyen körökbe mozog. Ez teljesen írásból meg beszédből is, hát például MSN-en is vannak olyanok, akik így direkt helytelenül írnak, és ez engem nagyon idegesít.

Nóra: Hűha.

Kati: Igen, Nóra, te is (nevet).

Nóra: (nevet)

Érdemes megnézni részletesebben is, hogyan adja elő Kati a véleményét. A kérdésre határozott igennel válaszol. Az érvelését egy analógiával támasztja alá: ahogy a beszédből meg lehet mondani, ki milyen, úgy akár ránézésre is megítélhetjük az illető hátterét. (A nyelvművelő hagyományban elég gyakori az öltözködés és a nyelvhasználat párhuzamba állítása.) Miután Kati előadta ezt a nézetet, viszonylagossá teszi: nem általános igazságként, hanem a saját gyakorlataként mutatja be. Még csak azt sem állítja, hogy másnak így kellene hozzáállnia a kérdéshez: „Tudom, ez rossz, de ...”. Kati tisztázza, hogy érzelmekről, beidegződésekről van szó, saját magát pedig valószínűleg azért marasztalja el, mert tisztában van azzal, hogy az előítéleteket nem szokás ennyire nyíltan képviselni. Általában be szokás csomagolni őket – leginkább valamilyen szabályba. Aztán, hogy konkrét példával illusztrálja, hogyan skatulyázza az embereket, az MSN-ezést hozza példának. Itt már az éppen jelen lévő osztálytársa is érintett: Kati világossá is teszi, hogy bizony, Nóra is az „idegesítő” csoportba tartozik. Innen folytatódik a beszélgetésük:

Kati: És hát volt már olyan, hogy így meg is kérdeztem, mert olyan emberek, akikről tudom, hogy például ötösek nyelvtanból és nem értem, hogy minek kell MSN-en helytelenül írni. És azt mondják, hogy hát én egyébként igazából tudok helyesen írni, csak hát akkor most nem, mert ez most hú, de divatos, hogy helytelenül írok.

Nóra: Hát ez az MSN ez elég befolyásoló tényező, mert én nyelvtanórán, mikor, nem tudom, diktál valamit a Tanárnő, akkor is észreveszem, hogy hú, most a tudja az ugye dé jé, de MSN-en két gyével szoktam írni. De én nem, tehát néhány szó van, amit így írok, hogy másképp – ahogy kiejtjük –, de... de csak néha. (nevet)

Kati elmeséli, hogy kérdőre vonja egyes ismerőseit a szabálytalankodás miatt. Mivel nekik nincs meg az a „mentségük”, hogy tudatlanságból nem követik a szabályt, hiszen ötösek nyelvtanból, Kati kíváncsi a magyarázatra. Az ismerősei szerint divatról van szó. Úgy is mondhatnánk, hogy csoporthatásról. Erre világít rá Nóra is: MSN-ezés közben tuggyát ír, órai feladatban tudját. Igazán nem nehéz: csak disztingvál, alkalmazkodik a környezetéhez. Nóra és Kati is divatkövetésről beszél, tehát a jelenséget azonos okra vezetik vissza, csak Nóra nem fogalmaz meg negatív értékítéletet: nem mondja, hogy ez „helytelen”. Persze a végén szabadkozik, hogy nem gyakran ír le szavakat ejtés szerint – de azt nem tudhatjuk, hogy ez a megjegyzés a valós írásgyakorlatának a leírása, vagy csak Katihoz, esetleg a kutató általa vélt elvárásaihoz akart igazodni.

Kati egyébként nincs egyedül a véleményével: például egy tizenegyedikes fiú is be tudja sorolni a kommunikációs partnereit az írásuk alapján. Szerinte „elég kiábrándító egy dolog”, ha valaki azt írja csetben, hogy ijen. Neki rigmusa is van, ha a szabálytalanság okára kérdez rá: „nálad az ilyen az milyen?” – írja a szabálytalankodónak. Egy tizenegyedikes lány is a vesékbe lát: szerinte az igénytelenség az egyik magyarázat a rövidítésekkel és „össze-vissza” írásra.

Ahogy Kati is mondta, valóban viszonylag gyakori, hogy azok a diákok, akik a saját bevallásuk szerint nem az akadémiai regulák szerint csetelnek, hivatkoznak a divatra. Ismét két tizenegyedikes – nevezzük őket Évinek és Lacinak – beszél:

Laci: Direkt szlengesen írok, tehát mit tudom én azt, hogy teccett, azt direkt két cével írom, nem azért, mert nem tudom, hogy hogy kell írni, hanem azért, mert... nem tudom, mert így (nevet) menő biztosan, vagy nem tudom.

Évi: Hát igen, így amikor MSN-en beszélünk, akkor mindenki így ír.

Érdemes megjegyezni, hogy a „mindenki így ír” egyaránt lehet a saját tapasztalatok tényszerű elbeszélése – Évinek ezek szerint nincsen akadémiai normát érvényesítő csetelő ismerőse –, a gyakoriságra való hivatkozás ugyanakkor a nyelvművelés-kritika egyik alapvető érve. Ebben az esetben nem dönthető el biztosan, hogy melyik esetről van szó: a lényeg abban ragadható meg, hogy mindketten a csoporthatással igazolták a saját „normaszegésüket”.

Vajon helyesen ír?
(Forrás: iStockphoto)

Normák konfliktusa

Mi sem természetesebb, mint hogy a diákok kedvelt szabadidős, haverokkal marháskodó írásgyakorlata és az iskola által piedesztálra emelt ún. sztenderd ellentétei felszínre kerülnek. Nem mindegy azonban, hogyan. Tanárokat kérdeztünk a saját oktatási gyakorlatukról, hogy erre választ kapjunk. Egy középiskolai tanárnő így fogalmazott:

[A kilencedikes diákok] folyamatosan rövidítettek, amit MSN-en használnak, azt a nyelvezetet, gondolták, hogy itt az iskolában egy dolgozatnál is ezt lehet. Nagyon nehéz volt lenevelni őket erről.

Nem tudni, hogy a tanárnő pontosan milyen módszerekre gondolt, amikor lenevelést említett, de úgy állítja be a dolgot, hogy nehéz, ám – a múlt időből ítélve – sikeres tevékenység. Ez a tanárnő egyébként gyakran gyűjtet a diákokkal nyelvhelyességi hibákat, ők pedig szívesen hozzák be a jegyzeteiket, fotóikat egy-egy hibás – vagy hibásnak vélt – kiírásról.

Egy másik tanárnő – szintén középiskolában tanít – így számolt be arról, hogyan tanít helyesírást:

Úgy szoktam csinálni, hogy azt mondom nekik, hogy mondjatok szavakat, amiket ti másképp írtok ilyenkor [sms-ben, MSN-en], mint ami a hivatalos, elfogadott. És akkor fel lehet írni akár a táblára. Fel lehet olvasni. Mindig van egy-egy vállalkozó gyerek. Mondom, hogy a legutóbbi sms-eid vagy üzeneteid közül bármit nyugodtan olvass fel, amit úgy gondolod, hogy megoszthatsz az osztállyal. És akkor mindig van egy-kettő. [...] Leírják a táblára. Káromkodásokkal együtt, vagy elmondják. S akkor egy kicsit oldódik a légkör, hogy a káromkodásoknál megbeszéljük, hogy igen, ez is a nyelvnek a része. Sajnos egy kicsit sokat használjátok; néha van funkciója. Mert megkérdezték például, hogy hogy kell a baszd meget leírni, baszd meg vagy bazmeg, és akkor erre válaszolok.

A kérdés leginkább az, hogy van-e értelme kodifikált – helyes – formáról beszélni egy olyan kifejezés esetében, amely csak ritkán – mondjuk nyelvi adatként – kap helyet olyan kiadványokban, amelyekben az akadémiai norma az irányadó.

Sajnos a kutató nem kérdezte meg, hogy a tanárnő szerint hogyan kell leírni a baszd meget, az idézet azonban ezen információ hiányában is tartogat tanulságokat. Leginkább az tűnhet fel, hogy nem olyan jelenségként mutatja be a csetes helyesírást a diákoknak, amiről teljesen le kéne szokni, hanem olyanként, ami egyszerűen más: az óraitól eltérő közegben használatos. A diákok maguk hozhatnak példákat, amelyek fel is kerülhetnek a táblára – és nem hibaként, hanem azért, hogy megfigyelhetők legyenek, hogy később beszélni lehessen róluk. A diákok közvetlen íráshasználata így tananyaggá, a nyelvtanórán megszokott módszerekkel vizsgálhatóvá válik: „ez is a nyelvnek a része”. Persze a tanárnő elmondja a saját véleményét is: „sajnos” sokat használják, „néha” van (csak) funkciója. De: van funkciója! Nem pusztán olyan divatjelenség, amivel azért foglalkozunk, hogy megtanuljuk, hogyan kell nem divatozó jó kislánnyá vagy jófiúvá válni.