A magyarítás egyik hatása, melyet Kosztolányi is előszeretettel emlegetett, hogy a magyar nyelv távolodott Európától. A színház Európában mindenütt a teátrumra hajaz. Bár mi is értjük ezt a szót, és vannak leszármazottai is (pl. teátrális), de a köznyelvben a nemzetközi szó már igen gyengén érvényesül. A zene kicsit szerencsésebben alakult, hiszen a muzsika talán kicsit közelebb áll a mindennapok emberéhez. Ez a jelenség később nagy dilemmává vált a nyelvművelés számára: mi jobb, különbözni (ami elválaszt), vagy hasonlítani (ami összekapcsol).

Megújuló szélmalomharc, ködös távlatok...
(Forrás: Wikimedia commons)

A nyelvújító buzgalom hatása nem mondható egyértelműen pozitívnak. Eötvös József írta fiának, Eötvös Lorándnak (1870) : „Alig képzelhetek nagyobb oktalanságot annál, hogy a sok akadályokhoz, melyekkel a tudomány mezején küzdünk, még eggyel többet állítsunk fel; és senki nem fogja tagadni, hogy a magyar terminológia csakugyan nagy akadály. Magamon tapasztalom, hogy míg legalább népszerűen írt természettudományi könyveket minden nyelven írtak, csak éppen a magyarokat nem használhatom. Azok, kik a tudományokat magyarul tanulják, az ellenkező bajban szenvednek, s így ez is emeli a kínai falat, mely a nyugottól elválaszt, s melynek, fájdalom, nem azon oldalán állunk, hol sok tudomány található. – Újabb időkben (s ebben egy kis érdemem van) az emberek kissé józanodni kezdenek, és a purizmus Don Quijote-jai is felhagynak fanatizmusokkal, míg azonban a természettudományi irodalom Szabó Józsefék és consortesei kezében marad, addig a bajon gyökeresen segíteni nem lehet. Az irodalom ferdeségeit csak írók hozhatják helyre, s reménylem, ha ti, fiatalemberek a munkához fogtok, a régi akadémikusok csak mint makulatúra fognak használni.” (Kiemelés tőlem – K.Á.)

Hiába reménykedett a báró, a szociokulturális hagyomány a magyar értelmiség körében nemzeti kötelességgé tette a vadászatot az idegen szavakra, és az ötletelést a helyettesítésükre. A múlt század 30-as éveiben a Pesti Hírlap indított nyelvművelő mozgalmat, melynek a vezére Kosztolányi Dezső lett. Érdekes, hogy Kosztolányi és a nyelvtudós Gombocz levelezése ugyanarra a következtetésre jutott, mint Eötvös: a nyelvművelés az írók dolga. Nem véletlen, hogy az a típusú nyelvművelés, amelyet Kosztolányiék folytattak, napjainkban ismét felszínre került. Eddig is létezett, de inkább búvópatakként, viszont korunknak a két háború közötti időszak iránti nosztalgiája, törvényszerűen felerősítette a purista törekvéseket. Az e-nyelv.hu portálról elérhető www.szomagyarito.hu című weblap kifejezett célja, hogy fórumot adjon az erre vágyóknak, hogy magyar változatokat javasolhassanak idegen szavak helyettesítésére (helyenként, mint látni fogjuk nem is magyar, hanem másik idegen szót). NB – Huszár Ágnes kérdezte a Galamus portálon megjelent cikkében, hogy „Kik azok a nyelvújítók, akiket Schmitt Pál megkérdezett?” , mármintaz innováció-t helyettesíteni rendelt újítmányozás szó ügyben.

A www.szomagyarito.hu szabályai elvárható módon óvják levelezőket a szélsőségességtől: „Természetes folyamatnak tartjuk egy nyelvbe idegen szavak, kifejezések érkezését! Nem üldözzük az idegen szavakat! De ugyanolyan természetes folyamatnak tartjuk egy nyelv önvédelmét, sajátos jellegének, például sajátos szótöveinek megőrzését, a belőlük való szógyarapítást, általában az anyanyelvi alkotókészség szorgalmazását.” Felvetődik azonban a kérdés, a nyelv önvédelmének tekinthető-e az, amikor ismeretlen felkészültségű levelezők küldenek be irtandónak vélt szavakat helyettesítő megoldásokkal.

A www.szomagyarito.hu-val való megismerkedés után, háromszor is nemet kell mondani az előző kérdésre.

1. Eleve vitatható, hogy alkalmas módszere-e a nyelvújításnak a szótáras magyarítás. Nem kell feltétlenül nyelvésznek lenni ahhoz, hogy valaki belássa, a nyelv nem szótárakban, hanem szövegekben létezik. Magyarítani, ­ már ha muszáj, szövegeket lehet. A szavaknak ritkán van egyetlen, egyedi jelentése, nyelvészeti műszóval mondva szerint a szótári elemek jellemzője a poliszémia, ami nem is annyira több jelentés, inkább arra világít rá, hogy, a jelentés nem pontszerű, inkább olyan, mint egy fénynyaláb. Például, az innováció szó, melynek magyar változata után érdeklődött az elnök, az, a Magyar Értelmező kéziszótárban, három, némiképp eltérő jelentéssel szerepel. (Tényleg, úgy tűnik Schmitt Pálnak ez a mű nincs meg, mert talán célszerűbb lett volna először az értelmező szótárat megnézni, mint „nyelvújítókat” keresni.) Most keményen törhetjük a fejünket azon, hogy az „újítmány” bevezetését vajon mind a három, korábban szótárazott jelentés helyett javasolják, vagy csak egyikre közülük.

   Ezzel kapcsolatban arra is figyelni kell, hogy a szavak sosem magányosak, hanem mindig tagjai valamilyen rendszernek, hálózatnak. A szóban forgó innováció szoros kapcsolatban áll az innovatív, innovativitás szavakkal. Velük mi lesz, ha az „újítmány” kerül az innováció helyére? Újítmányozás?

2. A másik nagy gond, hogy a www.szomagyarito.hu, szó, ami szó, ápolatlan fórum. Ugyan a szómagyarítás szabályai mint már említettem, önmagukban elfogadhatók, azonban a beküldött javaslatokat szakmailag senki nem értékeli. Szavazás van róluk. Az, hogy egy adott kör számára melyik javaslat a legrokonszenvesebb, semmit nem jelent. Mint profi „szómagyarító” (szakkönyvkiadó vagyok, az idegen nyelvből történő fordítás során elkerülhetetlen magyar megfelelők keresése idegen terminusokhoz), tapasztalatból állítom, nem lehet előre tudni, hogy egy helyettesítési javaslat megmarad-e, s ha igen, ha nem, miért. (Példának okáért, a számítógép, az egér vitathatatlanul megmagyarosodott, a merevlemez él az idegen változatok mellett, de a www.szomagyarito.hu favoritja, a pendrive csak nem lel magyar helyettesre!) Ezért aztán egy sor nyelvi képtelenség jelenik meg, melyeknek vagy nincs esélye az elterjedésre, vagy éppenséggel veszélyes.

   A szómagyarítások ápolatlanságát jó néhány olyan javaslat illusztrálja, amelyeket egyszerűen nem lehet komolyan venni. Például, reménytelennek ítélem, hogy a politikus helyett elterjedjen a helyész vagy a szakász. A módszer csődjének tartom az internet leváltását az „információs szupersztráda” kifejezéssel (egy idegen helyett három idegen, ráadásul egy semleges és elfogadott szó helyett fellengzős, irodalmias kifejezést javasolnak), és egyértelmű tévedésnek, a lap elveivel ellenkezőnek ítélem a menedzser–intéző megfeleltetést.

   Mindezek a javaslatok nem születtek volna meg, ha a magyarítást nem elszigetelt szavakkal próbálnák megvalósítani, hanem mindig szövegekben keresnék az újdonságok létjogosultságát..

3. A harmadik kétely visszavezet a tojáshoz. Fel kell tenni a kérdést, ab ovo szükséges-e az akaratlagos (értsd: voluntarista) magyarítás erőltetése. Vajon nem dolgozza-e ki a nyelv magából – magától is – a befogadhatatlan idegen elemeket?

Ezzel kapcsolatban kéretik odafigyelni a „befogadhatatlan” jelzőre. Tudomásul kell venni ugyanis, hogy a magyar műveltség második anyanyelve történetileg a latin. A latinos alakú szavakat nyelvünk másképp kezeli, könnyebben befogadja, mint a másfajtákat, megfigyelhető, hogy sok esetben a „magyarítás” valójában latinizálás. (Ez főképp akkor működik, ha az átvenni kívánt szó a forrásnyelvben latin jövevény.)

Igencsak elterjed szó napjainkban és már nemcsak szűken a szakmámban a digitális. Bár ennek van úgymond hivatalos magyar megfelelője, a számjegyes, de ez, különösen szerkezetekben, nem terjedt el. Ki értené, ha számjegyes távolbalátót, hőmérőt vagy órát kínálnának neki a boltban? Gyerekkoromban is ismeretem már a digitális szót, bár inkább [digitálisz]-nak ejtve, úgy tudtam, ez a gyöngyvirág gyökeréből nyerhető hatóanyag, szívgyógyszer. Később, számítástechnikai tanulmányaim során találkoztam vele ismét, immár ezzel, a ’számjegyes’ jelentéssel. Igen ám, de nem latin, hanem angol jövevényszóként, és tudva, hogy ez angolul digital (ejtsd [didzsitel]), ami ráadásul márkanévként is elterjedt. Mégis digitális lett belőle. Latinizáltuk, így lett magyar.

Rátérve a mondandóm forrását képező szóra és eseményre, azt állítom, hogy az újítmány alak választása az innováció helyére sok sebből vérzik, melyek sorában elegendően halálos maga a -mány/-mény képző. Az értelmező kéziszótár szerint ez a képző főként igéből hoz létre főnevet, ennek során három jelentésárnyalata van: 1. A cselekvés, folyamat létrehozta tárgy megnevezése, 2. Tárgy megnevezése, annak alapján, hogy mit tesznek vele, 3. Dolog megnevezése helyzete, szerepe alapján. Ha az újítmány szó helyét keressük ebben a rendszerben, leginkább az első jelentésre gondolhatunk: az az újítmány, ami pl. kutatás-fejlesztés során új dologként létrejön.

Maradjunk az Értelmező kéziszótárnál, és nézzük meg, mit ad az innovációra! 1. Megújulási, átalakulási folyamat. 2. Új módszerek kifejlesztése és alkalmazása: újítás. 3. Új termék bevezetése az áruforgalomba. Nézetem szerint az első jelentés (folyamat) a legáltalánosabb, és a szótár szerkesztője is bizonyára emiatt tette az első helyre. Ez a jelentés a -mány/-mény képzővel semmiképp nem hozható létre, hiszen az tipikusan a folyamat eredményét hívatott jelenteni, nem magát a folyamatot. A második jelentés esetén felesleges új magyar szót keresni, maga a szótár is megadja, ez az újítás. A harmadik jelentés pedig esetleges, én pl. a magam részéről nem sűrűn találkozom vele.

Vegyük hozzá még egy 1961-ben megjelent nagy magyar nyelvtan (A mai magyar nyelv rendszere, Leíró nyelvtan. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961, I/377. oldal) megállapítását: „egyik-másik (főleg beszélt nyelvi) származék alkalmi jellegű és tréfás, illetőleg elítélő, gúnyos színezetű: iromány, agyszülemény. Így meggondolandó, hogy szabad-e semleges hangulatú szövegben új szót létrehozni vele: általános vélemény szerint ez a képző nemcsak gunyoros, hanem rendkívül avult, régimódi is.

Ha böngészünk a www.szomagyarito.hu-n, különös, -mány/-mény képzős szavakat találunk:

• parancsolmány (ukáz) ,

• permény (spray – ez csak hangalaki hasonlóság, mivel per ige nincs, a permény nem tekinthető képzett szónak),

• képzelmény (fikció),

• társulmány (trupp),

• világarcmány, vilismarcmány (gravatar).

Mint látható, hogy ennek a lapnak a közönsége szereti ezt a képzőt, azzal együtt, hogy jelentésével és használatával nincs teljesen tisztában. Egyébként, úgy tűnik, ez a környezet a forrása a számítógépes szövegkörnyezetben felelevenített csatolmány szónak, mely a maga idejében alulmaradt a kortárs melléklettel szemben (utóbbi tökéletesen megfelel az e-levelekhez hozzáfűzött szövegek, képek stb. megnevezésére), továbbá a viszonylag újnak tekinthető, és részben szintén számítógépes környezetben használt kiosztmánynak is. Ez a szó, mivel egyértelműen az utóbbi évek terméke, bizonyíthatná, hogy képzőnk még él, produktív. A produktivitásban az is benne van, hogy a jelentése megjósolható -- azaz a kiosztmány akkor bizonyítaná a -mány/-mény produktivitását, ha minden kiosztott dologra használhatnánk (de tudtommal ez csak a handout magyar neve). Ami még feltűnő: roppant ritka, amikor a képző igekötős igéhez járul, ami szintén mesterkéltségére utal.

A -mány/-mény képző mai eseti használata azt mutatja, hogy a nyelvalkalmazók már nem emlékeznek teljesen a képző jelentésére, és inkább a furcsa, groteszk hatását használják alkalmazása során, nem a történetileg kialakult funkcióját. Erre utal például egy, a facebookon kapott példa: van, aki az undormány szót kedveli (vegyük észre, hogy itt a -mány képző nem igéhez kapcsolódott).

Nézetem szerint a www.szomagyarito.hu – alapvetően játék. Mint ilyen, egy rossz szavunk sem lehet rá. De komolyan venni nem tanácsos. Szavakat teremteni csak alapos műveltséggel, megfontoltsággal és jelentős tárgyismerettel lehet. Ez awww.szomagyarito.hu-n nem követelmény, ott az érték egyetlen mércéje az ízlés rokonszenve. Nem baj ez, ha zárt kör játssza. Ha azonban az államelnök foglal állást erre hivatkozva, az veszélyes. Az államelnök szava messze hangzik. Különösen ezért nagy a www.szomagyarito.hu gazdáinak a felelőssége, nekik kellene lenni az elsőknek, akik figyelmeztetik az elnököt, hogy ez nem komoly, hogy a náluk megjelenő javaslat alapján nem szabad azt állítani, hogy az innováció szónak van magyar megfelelője, ráadásul hogy ez az egyetlen magyar megfelelője. Nekik kellett volna figyelmeztetniük, hogy az a megoldás, melyre az Elnök úr hivatkozik, szakmailag védhetetlen.

A szerző orosz-magyar szakos tanár, egyetemi oktató, számítógépes rendszerszervező. A SZAK Kiadó főszerkesztő-ügyvezetője, az egykori Számalk és Múzsák kiadók vezetője, az Index Magyarulez fórumának egyik alapítója és állandó résztvevője.

PhD-munkáját Szöveg a digitális térben címmel írta.