Gerő András történész Nemzeti történelemkönyvének egyes írásait olvasva azon elmélkedhettünk sorozatunk eddigi részeiben, hogy a nemzeti jelző használata hogyan is értelmezhető bizonyos szerkezetekben. Az eddig vizsgált nemzeti dinasztia, nemzeti aranykor, nemzeti hős, áldozat és felelősség, legutóbb pedig a nemzeti összetartozás napjának kérdései után ezúttal a nemzeti állat, azon belül is a nemzeti kutya és a hazai körülmények között egyelőre kevéssé nemzeti – horribile dictu: nemzetietlen! – macska kérdéskörét vizsgáljuk meg.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A modern nemzetfelfogás elterjedése magával hozta nem csupán a történelemről és annak emberi szereplőiről alkotott kép nacionalizálását, de a nemzeti karakter kidomborítása olyan területeken is megjelent, ahol addig talán senki nem várta volna. Egyes velünk élő állatok nemzeti jelleget öltöttek...

A kutya az ember leghűségesebb társaként évezredeken át funkcionális társa is volt az embernek: azért tartották, hogy bizonyos – nagyon is praktikus – céloknak megfeleljen: a kutyák őriztek, vadásztak, tereltek. A tudatos tenyésztés és az esztétikum, ezzel párhuzamosan pedig bizonyos kutyafajták nemzeti karakterrel való felruházása tipikusan emberi tevékenység, és nagyon is emberi gondolkodásra vall. Hogy a kutyák akartak-e nemzetiek lenni, esetleg tudtak-e arról, hogy nemzeti kutyák lesznek, megint más kérdés.

Ő vajon tudja, hogy nemzeti kutya?
(Forrás: Wikimedia Commons)

Fajelmélet, természetes kiválasztódás, plasztikai sebészet

Tanulmányának elején Gerő András a modern kor és a 19. század több jelenségét, szellemi adalékát vizsgálja, melyek hozzájárultak ahhoz, hogy bizonyos kutyákból előbb-utóbb nemzeti kutyák váljanak.

Az európai lótenyésztés haszonelvű alapokon működő megindulása – mely eredendően Angliából indult ki – hamarosan a kontinens más országaiban is követőkre talál. Ez időben megelőzi a kutyatenyésztés hasonló jellegű felbukkanását. Ráadásul ahhoz, hogy a haszonelvű lótenyésztéstől a haszonelvű kutyatenyésztésig eljussunk, nem vezet közvetlen út. Lássuk, mi másra van még szükség a nemzeti kutyához – a nacionalizmuson, a haszonelvű tenyésztésen és a kutyán kívül!

Joseph Arthur de Gobineau (1816–1882)
(Forrás: Wikimedia Commons / Håvard Kveim <3)

Természetesen a 19. század közepén az alább tárgyalandó szellemi irányzat sem a semmiből nőtt ki, s mint ilyen, nyilván rendelkezik előzményekkel. Gerő András a faji gondolatnak és a faji értéknek az európai gondolkodásban való megjelenését Joseph Arthur de Gobineau 1853 és 1855 közt megjelent az Esszé az emberi fajok egyenlőtlenségről című négykötetes munkájából eredezteti. Gobineau ebben a művében az amúgy egységes emberi fajt fehér, sárga és fekete „fajra” osztja fel. És ez a felosztás egyben értéksorrendet is követ. Felfogása szerint a felsőbbrendű fehér ember keveredése más, „alantasabb” (sárga és fekete) fajokkal csak rombolja a fehér civilizációt.

Nem sokkal Gobineau műve után jelenik meg Darwin A fajok eredete című könyve, ami szempontunkból azért különösen érdekes, mert arra az újszerű felismerésre világít rá, hogy „ha a világ nem adott, hanem változó, akkor meg is változtatható”.

Mindezzel párhuzamosan az orvostudomány is jelentősen fejlődik: a plasztikai sebészet atyjaként számon tartott Johann Friedrich Dieffenbach (1792–1847) munkássága nyomán az szigorú értelemben vett életmentő beavatkozások mellett lassan-lassan megjelennek a kifejezetten esztétikai jellegű beavatkozások is. A külső előnyös megváltoztatása műtéti beavatkozással egyre inkább lehetségessé vált.

Johann Friedrich Dieffenbach (1792–1847)
(Forrás: Wikimedia Commons / Josef Kriehuber (1800–1876))

Modern nacionalizmus, haszonelvű tenyésztés, fajelmélet és darwinizmus, szépészeti beavatkozások: mindezen szükséges szellemi, látásmódbeli és technikai előfeltételek után születik meg a nemzeti kutya. Az első nemzeti jellegű ebtenyésztő egyesület – akárcsak a lovak esetében – Nagy-Britanniában jön létre; a kutyatenyésztés gyakorlatát később számos más ország követi. A Nemzetközi Kinológiai Szövetség (francia rövidítésével FCI) 1911-ben jön létre: ez jelenleg mintegy 335 kutyafajtát tart számon, melyek közül legalább 95 nevében is valamely nemzet jelzőjét hordozza.

A rövid szőrű magyar vizsla és az erdélyi kopó

Egy 2004. április 19-i országgyűlési határozat melléklete felsorolja azt a kilenc kutyafajtát, amelyet nemzeti kincsnek, a nemzeti identitás részének, önmagukban is esztétikai értéknek és Magyarország szimbólumainak tekint a szöveg. A kilenc kutyából három a magyar jelzőt, egy pedig az erdélyi jelzőt hordozza is nevében.

A nemzeti identitás részévé vált magyar kutyafajták története önmagában is érdekes – annak ellenére, hogy az ebek régmúltjáról nagyon keveset tudunk; és a történetek sok esetben megintcsak a nemzetfogalmat visszavetítő emberi képzelet erejéről szólnak. Azt viszont többé-kevésbé pontosan meg lehet állapítani, hogy szervezetten mikor kezdték el őket tenyészteni – a tenyésztés ténye már önmagában is feltételezi, hogy az adott kutyafajta elkezdett nemzetivé válni.

(166. oldal)

Az erdélyi kopó, a második bécsi döntés „szülötte”
(Forrás: Wikimedia Commons / Lnko2323 / CC BY-SA 3.0)

A kilenc magyar kutyafajta közül Gerő András kettőt vizsgál a továbbiakban, melyek szervezett tenyésztése nagyon is nemzeti történelmünk sorsfordulóihoz köthető. A rövid szőrű magyar vizsla ilyen értelemben vett létéhez a trianoni béke szolgáltatta az okot. Természetesen vizslajellegű kutyák korábban is léteztek Magyarországon kívül és belül egyaránt. A magyar vizsla ilyetén „megteremtése” a vereség és a magyarsággal szemben elkövetett méltánytalanság ellenére azt volt hivatva szolgálni, hogy a magyarság igenis képes a magyar vizsla képében (is) kifejezni saját nemzeti identitását – véli a szerző. 1920 májusában, néhány héttel a trianoni békeszerződés aláírása előtt jött létre a Magyar Vizsla Tenyésztők Egyesülete; 1928-ra elkészült a fajtaleírás, 1936-ra lezárták a törzskönyet. A második világháború alatt ugyan majdnem kipusztult a fajta, ám azután itthon és határon túl is méltán népszerű kutyafajtává vált: elég, ha pusztán Frakkra gondolunk, a macskák rémére.

Frakk
(Forrás: zetapress.hu)

Az erdélyi kopó „megalkotására” – noha kopók már régóta léteztek Magyaroszágon és Erdélyben – a második bécsi döntés után kerül sor. 1941-ben 27 tenyésztésre érdemes egyed összegyűjtésével elkezdődött az erdélyi kopó tervszerű genezise, 1942-ben az Országos Vizslaklub szakosztályaként erdélyi kopó szakosztály is született.

A háború utáni román uralom Észak-Erdélyben csaknem a fajta kipusztulásához vezetett – Csoóri Sándor így ír erről:

...az 1947-ben hatalmon lévő román kormány élén a színváltó, ravasz és okos Petru Grozával törvényrendeletet hozott az erdélyi kopók kiirtására: pusztuljanak a föld színéről, tűnjenek el a Bánffyakkal, a Bethlenekkel, a Keményekkel, az Aporokkal, a Kornisokkal együtt A mögöttük felhalmozott és szakadékba sodródó századokkal.

(181. oldal)

Petru Groza (1884–1958), aki majdnem kiirtotta az erdélyi kopót
(Forrás: Wikimedia Commons)

Gerő András Csoóri Sándort idézve azt állapítja meg tehát, hogy az erdélyi kopó (Csoóri olvasatában mindenképp) a magyar sors és az erdélyi magyar élet szimbóluma. A rövid szőrű magyar vizsla fajtatenyésztése tehát Trianonhoz, az erdélyi kopóé pedig Trianon korrekciójához köthető.

De hova álljanak a macskák...?!

A szerző írása végén röviden a macskákkal is foglalkozik. Az kétségtelen, hogy a macskák szintén régóta élnek az emberek társaságában – a kutyák esetében fentebb bemutatott nemzetiesedésük azonban kicsit később jelentkezett. A macsakafajták tudatos tenyésztése szintén Angliában kezdődik, a 19. század végén. Az Egyesült Államokban 1975-ben jött létre a The International Cat Association (TICA), mely a legnagyobb, macskákkal foglalkozó ilyen jellegű szervezet a világon. Az általa nyilvántartott 75 macskafajta közül 19 nevében bukkan fel valamilyen nemzeti jelző. A szerző legjobb tudomása szerint jelenleg magyar nemzeti macskafajta nincsen, ilyen jellegű állat kitenyésztésére kísérlet sem történt. A jövőt persze senki sem sejtheti...

Mi történt magával, Safranek?
(Forrás: nol.hu)

Felhasznált irodalom

Gerő András: Nemzeti történelemkönyv. Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2013.