Gerő András Nemzeti történelemkönyv című kötetének második írása a Magyar aranykor címet viseli. Magyarország és a magyarság aranykora, egyáltalán, az aranykor meghatározása, keresése és hajszolása kapcsán óhatatlanul eszünkbe jut Woody Allen Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris) című filmje, melyben a főhős Gil Pender a 21. század elején a 20. század elejének párizsi aranykoráról ábrándozik, ahol Hemingway, Dalí és Fitzgerald, Cole Porter, Josephine Baker és Gertrude Stein jelölik ki az elképzelt és vágyott aranykor határait. Amikor pedig egy varázslatos csoda után álmodott aranykorának Párizsába kerül, Gil Pender azzal szembesül, hogy az általa vágyott aranykor akkor élő hősei is egy – másik – aranykorról ábrándoznak, ahol Toulouse-Lautrec, Gauguin és Degas a kor vonásait markánsan kijelölő eleven oszlopok – akikről hamarosan kiderül, hogy ismét csak nem saját korukat, hanem egy korábbi időszakot tartanak Párizs aranykorának...

Josephine Baker banánszoknyában – Párizs aranykora?
(Forrás: Wikimedia Commons / Walery, French, 1863–1935)

Hogyan jelentkezik tehát a magyar aranykor kérdése Gerő András írásában?

Aurea Aetas és az aranykorok sokasága

A szerző és történész írása bevezetőjében ezt írja az aranykorról szóló elmélkedése nyitányaként:

Aki aranykorról beszél, az valamilyen békés, konszolidált időszakot emleget, ahol a harmónia dominált.

(45. oldal)

Ne is áltassuk magunkat, hívja fel a szerző a figyelmet, hiszen jószerivel mindennek és minden korba vetítve lehet úgynevezett aranykora, mely megfelel a fenti elvárásnak:

A magyar históriában van, aki III. Béla, van, aki Nagy Lajos, és van, aki Hunyadi Mátyás uralkodását mondja aranykornak. Jókai Mór Erdély XVII. századi történetének első felét tekintette ilyennek.

(46. oldal)

A szerző persze felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy amikor határozottan rámutatunk egy történelmi aranykorra, óvatosan kell bánnunk a minősítéssel. A földi lét ugyanis tökéletlensége folytán nem paradicsomi állapotokat tükröz, amikor tehát egy általunk kiválasztott korra ezért vagy azért rásütjük az aranykor bélyegét, „tisztában kell lennünk viszonylagosságával. [...] Földi aranykor tehát a maga teljességében nem létezik, de viszonylagosságában fellelhető.” (46. oldal)

A szerző úgy dönt, az általa megjelölt aranykorként az Osztrák-Magyar Monarchia 1867 és 1914 közti időszakát választja további elemzés tárgyává  – annak minden viszonylagossága ellenére.

id. Lucas Cranach: Az aranykor
(Forrás: Wikimedia Commons)

Aetas és ethosz

Röviden összegezve választásának okait, a szerző így szól a Monarchia és benne Magyarország 1867–1914-es aranykoráról:

A Monarchia kora a polgárosodás, a civilizatorikus megújulás időszaka volt. [...] A civilizációs változásoknak keretet adott mindaz, amit a polgári életforma kialakulásaként és társadalmi rögzüléseként, normává válásként foglalhatunk össze.

(47–48. oldal)

A civilizációs átalakulást, melynek során a „szakmunkás éppúgy kalapban, nem egy esetben óralánccal dolgozott az üzemben, mint a banki tisztviselő”, a béke is jellemezte: Magyarország 1867 és 1914 közt csak Bosznia megszállása kapcsán vett részt katonai akcióban; a civilizációs változás és a béke együttesen pedig egyfajta nosztalgiát ébreszthetnek a későbbi korokból a Monarchia 1867 és 1914 közti időszakát szemlélőkben.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

„Jószerivel minden korabeli civilizátor úgy gondolta, tevékenységének célja a XIX. századi értelemben vett nemzet civilizációs felemelése” – írja a szerző, aki szerint azonban ez a „nemzeti civilizációs ethosz” távol áll a paradicsomi állapotoktól. Nem utolsó sorban azért, mert a nemzeti potenciál felhasználása „a döntéshozókon múlott, akik persze ethosszal is rendelkeztek, s szándékaiknak erkölcsi-spirituális célt és igazolást is adni akartak”. (50–51. oldal)

A fejlődés óhatatlanul is egyenlőtlen volt – területileg, társadalmilag, infrastrukturálisan, kulturálisan és gazdaságilag is, de az is kétségtelen, hogy az időszak kitermelt csúcsteljesítményeket is.

A milleniumi földalatti építése – a magyar aranykor egyik csúcsteljesítménye
(Forrás: Wikimedia Commons / Klösz György (1844–1913))

A millenium és az aranykor

Az elért teljesítmények megmutatására kiváló lehetőséget kínált az 1896-os millenium, amellyel kapcsolatban a szerző három pillért emel ki:

Az első pillért a civilizatorikus, kulturális beruházások adták. A másodikat a főként emlékműben, kiállításban realizálódó szimbolikus tartalmú nemzeti önkifejezés jelentette; míg a harmadik pillért a ceremoniális rész képezte, egyfajta ideologikus nyomatékot adva az egész rendezvénysorozatnak.

(59. oldal)

Ám annak ellenére, hogy sokat beszéltek a múltról, a jelennek és a jövőnek szóló üzenet volt az elsődleges szempont. Gerő András az alábbiakban összegzi a millenium üzenetét:

1896 három egyenrangúnak tekinthető fő értéket kívánt tudatosítani. Először is azt, hogy a magyar állam megtalálta a helyét, és annyi szerencsétlen történelmi korszak után végre tartós, megnyugvást hozó helyzetbe került. [...] Másodszor az 1896-os millenium azt állította: az országot a magyar szupremácia hatja át. A magyarok gazdasági, kulturális, politikai fölényben vannak, és ez hiteles, indokolható fölény. [...] Harmadszor – s ez az elem hitelesítette az előző kettőt – a millenium azt mondta: az ország képes a modernizációs-civilizatorikus áttörésre, s magáévá tudja tenni az iparosítás, a polgári átalakulás élenjárónak tartott európai értékeit.

(62-64. oldal)

A történelmi helyét megtalált, magyar szupremáciára épülő, európai civilizatorikus értékrendet felvállaló ezeréves Magyarország etnikai viszonyai 1885-ben
(Forrás: Wikimedia Commons / Petermanns Mitteilungen)

Sajnálatos módon hamar kiderült (alig 22 évvel a millenium után), hogy a három értékállításból kettő illuzorikusnak bizonyult.

A milleniumi aranykor kulturális miliője

Az aranykor azonban az illúziók kora is – röviden így összegezhetnénk a szerző álláspontját. A soknemzetiségű Monarchia és Magyarország sajátos kulturális közeget teremtett és hagyományozott az utókorra.

Az eltérő nemzeti, vallási vagy kulturális identitások sok esetben egymás ellenében határozták meg magukat, s így mindig jelen lehetett a másik idegenségének, gyűlöletének, lekezelésének mozzanata. Szinte mindenki mindenkit utált, de az utálat még nem vált gyűlöletté – ahogy az a XX. században megtörtént. [...] A cseh lekezelte a szlovákot, a magyar a románt, a horvát a szerbet, az asszimilált zsidó a galíciai zsidót. A kulturális identitás egymás ellenében való megfogalmazása: ez is a Monarchia-örökség egyik, sokszor ma is velünk élő sajátossága.

(65. oldal)

A Monarchia sajátosságaként a szerző még azt is kiemeli, hogy annak alapvető kulturális normájává az vált, hogy semmi sem az, aminek látszik. A Monarchia boldog békeidőszaka során nagyhatalom, de legalábbis annak tűnik – a prosperitás mögött pedig belső problémák milliói húzódnak meg. A felszín alatt minden más: a látszat és a valóság közti különbség megragadása pedig még a kortársaknak is nehéz, s ez hajlamossá tette őket is az illúziókra.

„S ha illúziókat kergetünk, vagy nagyon is téves ítéleteket hozunk, bizony minden szörnyűség és szerencsétlenség bekövetkezhet” – összegzi a szerző könyve 70. oldalán, majd ugyanott így folytatja:

A látszat és az illúziók politikai kultúrája bizonyos értelemben az egyik leglényegesebb politikai, kulturális örökségünk. Ennek legbiztosabb jele, hogy térségünkben bevett gyakorlat: másnak, többnek képzelni magunkat, mint akik, amik vagyunk. [...] A két háború között a tenger nélküli Magyarországot egy olyan tengernagy vezette, aki hatalmi politikát csinált az illúzióból, a történelmi Nagy-Magyarország visszaállításából. Lengyelországot olyanok irányították, akik azokkal vettek részt Csehszlovákia feldarabolásában, akik nem sokkal később lerohanták Lengyelországot. A horvátok és a szerbek addig bizonygatták a másikkal szembeni erejüket, amíg mindkettőjüket megszállta egy harmadik. A csehek és szlovákok rivalizálásából pedig Csehszlovákia került ki vesztesen.

Az önértékelés aránytalanságai, az illúzió kultúrája nagyon is sokba került az itt élő népeknek.

(70–71. oldal)

A szerző – az 1867–1914 közti időszak minden ellentmondásosságával együtt – a boldog békeidők ezen aranykorát egyértelműen pozitívabb megítélés alá helyezi, mint akár az azt megelőző neoabszolutista kort, akár az azt követő Horthy-érát. A boldog békeidők, az aranykor fent tárgyalt ideje kétségtelenül tele volt diszharmóniákkal, de minden bizonnyal érvényesült benne az élni és élni hagyni elve.

Úgy tűnik, akkor lesz valami aranykor, ha teret enged a diszharmóniáknak.

A diszharmóniák együttélése lehet képes földi harmóniát teremteni.

(72. oldal)

Pietro da Cortona: Az aranykor
(Forrás: Wikimedia Commons)

Reméljük, a Monarchia aranykori kulturális örökségének ezen részét napjainkban is büszkén és haszonnal kamatoztathatjuk.

Felhasznált irodalom

Gerő András: Nemzeti történelemkönyv. Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2013.