Gerő András (1952) az ELTE tanszékvezető egyetemi tanára, a Habsburg Történeti Intézet igazgatója, a Közép-európai Egyetem (CEU) professzora, Széchenyi-díjas történész.

Gerő András kötetének előszavában az a következőképpen magyarázza meg könyvének címét (Nemzeti történelemkönyv):

Ebben a könyvben kivétel nélkül olyan írások szerepelnek, amelyeket az a felismerés köt össze, hogy a nemzet spirituális kategória is, sőt, spiritualitás nélkül nem is létezne. A spiritualitás igénye sok esetben ösztönöz a nemzeti történelem esztetizálására. […] A könyv címe: nemzeti történelemkönyv. Azért nemzeti, mert nemzeti érzésvilágunkkal átitatott témákat elemez. Azért történelemkönyv, mert mindegyik téma történelmünk egy-egy időszakához, vonulatához kötődik. […] A nemzeti spiritualitás kivétel nélkül mindegyik témakörben megjelenik –, ám ez gyakorta együtt jár a nemzeti amnéziával is. Ami számunkra kellemetlen, vagy ellentmond érzelmeinknek, töröljük. […] Ez nem bűn, hanem emberi esendőségünk – ez esetben éppen nemzeti köntösben megjelenő – bizonyítéka.

(8–9. oldal)

A kötetben szereplő első írás az Árpád-házzal és az Árpád-házat nemzeti dinasztiának tartó értelmezéssel foglalkozik.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nemzeti, magyar dinasztia

A szerző már rögtön az értekezés elején arra a megállapításra jut, hogy ami inkább tűnik biztosnak az Árpád-ház kapcsán, az az, hogyan nevezték e dinasztiát az egyes történelmi korokban, semmint az, hogyan nevezték magukat a dinasztia 1000 és 1301 között élő tagjai. Szent királyok nemzetsége, Turul-nemzetség, Árpád-ház – olyan elnevezések ezek, melyekkel egymást követő történelmi korszakokban illették nemzeti dinasztiánkat. Ez az a dinasztia, melyet közkeletűen – az azt követő dinasztiákkal szemben különösen – magyar uralkodócsaládnak szokás tartani, az árpádsávos lobogót pedig „manapság is sokan nemzeti lobogóként használják”.

Gerő András írásában rávilágít, hogy a modern értelemben vett nemzettudat csak a 18. század utolsó negyedében kezd formálódni, tömegeket megérintő jelenséggé pedig a 19. század közepére válik. Az ekkor formálódó nemzeti öntudatban a magyar és a magyarság értelmezése is több síkon zajlik: nyelvileg, kulturálisan-politikailag és etnikailag. Amikor az újkori nemzettudat által formálódó magyarságértelmezést az Árpád-ház uralkodóira próbáljuk alkalmazni, minimum anakronizmust követünk el. Egy elvi kísérletet azért megér, s erre a szerző maga is vállalkozik.

Az Árpád-ház mintegy 23 királyának nyelvi hovatartozását vizsgálva az alábbi megállapításra jut a szerző:

Nincs arról hitelt érdemlő információnk, hogy ezek az emberek milyen nyelven beszéltek. Azt tudjuk, hogy királyként, az általuk kibocsátott törvényekben és oklevelekben [jobbára] latinul nyilvánultak meg, ami teljesen megfelelt a korabeli európai kulturális normáknak. Hivatalos minőségben tehát a latint használták, magánemberi minőségükben viszont vélhetően több nyelvet is beszélhettek. […] Egyértelműnek és életszerűnek tekinthető, hogy az Árpád-dinasztia tagjai nem kizárólag a magyar nyelvet vallották sajátjuknak.

(17–18. oldal)

Nehéz a nemzeti ügy felkarolását is kizárólag az Árpád-dinasztia tagjainak (ráadásul a dinasztia összes tagjának) tulajdonítani – véli a szerző, aki sokkal inkább arra az álláspontra helyezkedik, hogy „[ú]gy tűnik [...], hogy történelmünk visszafelé történő nemzetiesítése, nacionalizálása a modern nemzetfogalom létrejöttének szükségszerű következménye volt”.

Nem kevésbé vitatott az Árpád-ház uralkodóinak etnikai háttere sem. Abból kiindulva, hogy csak az anya biztos, Gerő András megvizsgálja a rendelkezésre álló adatok alapján a 23 Árpád-házi király édesanyjának származását. Miután a kor más országaira és dinasztiáira is jellemző házasodási mintákat követték, az Árpádok vérvonalában az édesanyák közt döntően nem a magyar etnikum dominál.

Ahogy tehát az Árpádok anyanyelvének és nyelvhasználatának magyar jellegét, úgy a dinasztia összes tagjának a nemzeti ügyért való erőfeszítéseit és az uralkodók etnikai hátterét illetően sem mondhatjuk el egyértelműen, hogy bármivel is magyarabb, bármivel is nemzetibb lenne, mint például az Anjou-ház és uralkodói.

Hivatalos és nem hivatalos, nemzeti és nemzetietlen történetírások

A modern nemzetfelfogás és nacionalizmus megszületésével a történetírás is újabb és újabb kihívásokkal szembesül. A hivatalos történetírás azonban a modern korban sem egységes. Az első világháború előtti, a két világháború közötti vagy éppen a marxista történetírás más-más szempontból értékeli és értelmezi az Árpád-ház történelmi szerepét. Gerő András rövid historiográfiai áttekintés után lakonikusan csak annyit állapít meg:

Bizonyossággal csak azt mondhatjuk, hogy jelen tudásunk szerint a nemzeti kategória használata indokolatlan. Az előző mondatban fontos szó a tudás és a bizonyosság. Mindkettő a tudományos gondolkodás alapértéke. Nem az a döntő, hogy valamiről változik a véleményem, hanem az, hogy ez a változás racionálisan érvelhető módon történjék; történeti összefüggésekre, bizonyítható fogalmi különbségekre épüljön.

(28. oldal)

 

A hivatalos történetírás körén kívüli, alternatív történetírásokban az Árpádokat előszeretettel tekintik nemzeti dinasztiának. Ezzel kapcsolatban a szerző legfőbb kérdése így hangzik:

De valójában mi szükség arra, hogy az Árpádokat, így vagy úgy magyarnak tartsák? A nem hivatalos történelemértelmezésben – még akkor is, ha nemzeti szempontból különbséget tesznek az Árpád-ház különböző tagjai között – a nemzeti tartalomnak sajátos funkciói vannak.

Az egyik cél annak bebizonyítása: ami idegen  (nem magyar), az rombolja a magyarságot. Ez persze feltételez valami állandó – definiálatlan – nemzeti esszenciát, öntörvényű magyar lényeget, amit az idegenek el akarnak venni tőlünk, el akarnak pusztítani.

(30. oldal)

Aki tehát erre az álláspontra helyezkedik, és az alternatív történetírás meseországában keresi saját spirituális igazát, az a szerző szerint kevéssé foglalkozik „a felhalmozott tudásanyag cáfolatával”, inkább törődik vélelmezett igazságának felmutatásával.

A nemzet nem lehet ellenzékben

Annak ideológiai alapokon történő meghatározása, hogy ki és mi a nemzeti és a nemzetietlen, kevéssé a múlt számára, sokkal inkább a jelennek bír üzenettel. Gerő András összegző szavai szerint mind „a nemzettudatnak, mind a nacionalizmusnak közös összetevője a képzelet. A kérdés csak az, hogy fogalmilag és tartalmilag kötjük-e a képzelet szárnyalását a bizonyítottan megismerthez, vagy sem. Az alternatív, nem hivatalos történelemértelmezés abban érdekelt, hogy elbeszélését a bizonyítottság, a bizonyíthatóság ne korlátozza. Inkább hit jellegű, s e hitet tudásként prezentálja. Erősíti, s egyben ki is szolgálja a nacionalizmus egyik válfaját: a hiten és képzeleten alapuló magyar érzést és gondolatot.” (42–43. oldal)

A magyar, nemzeti Árpád-ház és a magyar, nemzeti hip-hop rap meghatározásának legfőbb nehézsége pontosan a magyar és nemzeti jelleg: az egyik esetében minimum anakronizmus, a másikéban nettó antagonizmus. Az érzelmi alapon működő alternatív és nemzeti történetírás sokkal inkább egyfajta szekuláris vallás és hitvilág – ahogy a politikai nacionalizmus is az: szüksége van mítoszokra és mesékre is.

A folytatásban a magyar aranykorról írunk, a nemzeti történelem egyik érdekes fejezetéről – Gerő Andrásra hagyatkozva.

Felhasznált irodalom

Gerő András: Nemzeti történelemkönyv. Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2013.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése