Bizonyára sokan emlékeznek az Erik, a viking című film azon feledhetetlen jelenetére, amikor Atlantisz elsüllyed. Ebben komikus formában láthatjuk a racionális és az irracionális, az ész és a hit küzdelmét. S bár a filmben Atlantisz elsüllyed, az ezt előre megjósoló „tudós” vészmadarak úgyszólván semmilyen módon nem képesek megingatni az ezt tagadó atlantisziak makacs hitét – még ha utóbbiak az óceánba is merülnek, akkor sem. Süketek párbeszéde ez, komédiába oltva. A nemzettudat és az azzal kapcsolatos kérdések azonban sokszor távolról sem ilyen vicces formában megnyilvánuló vitákat váltanak ki sokakból.

Sorozatunk előző öt részében Gerő András történész Nemzeti történelemkönyv című kötete alapján olyan kérdéseken töprenghettünk, mint a nemzeti Árpád-ház, a nemzeti aranykor, a nemzeti hősök és áldozatok, a nemzeti emléknap és a nemzeti kutya. Mindezen kérdések a „nemzet”, a „nemzeti” és a „magyar” kérdésköre kapcsán fogalmazódtak meg a szerzőben. Kötete utolsó fejezetében azonban a szerző maga is kimondottan annak az érzésének ad hangot, hogy elégedetlen az alapvető fogalmak meghatározásával és azok megértésével.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Szekuláris vallás

Gerő András kötetének utolsó cikkében, mely a Nemzeti közelítések címet viseli, kiindulásként azon elmélkedik, hogy az emberiség kb. 5000 éves írott történetének csupán viszonylag kis és új keletű szeletében jelent meg a modern értelemben vett nemzetfogalom, ami maga is sokat változott és sokféleképpen is értelmezhető.

Mai tudásunk alapján nincs megegyezés abban, hogy mit is tekintsünk nemzetnek. Van, aki egyfajta képzelt közösségnek tartja; mások úgy gondolják, hogy a nemzet esetében a származás dominál; van, aki úgy gondolja, hogy a nyelv, a kultúra, a hagyományok azonossága teszi a nemzetet; míg megint mások a terület fontosságát emelik ki; egyesek a nemzeti piac, gazdaság prioritásában gondolkodnak. Általában több tényező együttesét értik a nemzet fogalma alatt, de a hangsúlyokban nagyon nagyok a különbségek. Ráadásul ezek az eltérések különféle következményekhez vezetnek. A nemzetet főként származási-etnikai kategóriaként értelmezők egészen más következtetésekre fognak jutni, mint azok, akik a nemzeti-nyelvi kultúra elsődlegességében gondolkodnak.

(186. oldal)

Bárhogy is legyen, a szerző úgy véli, ha valaki bármely alapon úgy érzi, hogy egy adott nemzethez tartozik, akkor az tényelgesen oda is tartozik. A dolog másik oldala az, hogy mindenféle értelmezési kísérletek ellenére, a nemzet és a nemzethez való tartozás a szerző megállapítása szerint szekuláris vallás, egyfajta hit; s mint ilyen, irracionális. A szerző azért látja fontosnak a nemzettudat irracionális jellegének kiemelését, mert pontosan az érzelmi dimenzió az, melynek tudomásul vétele nélkül maga a nemzet mint jelenség és a hozzá kötődő nemzettudat értelmezhetetlenné válna: „az irracionális faktort azért érdemes figyelembe venni, hogy racionálisan értelmezni tudjuk azt, ami belőle következik”.

Nemzet és terület, ország és haza

Gerő András a továbbiakban azt vizsgálja a francia és a magyar nemzettudat összehasonlítása során, hogy a 18-19. században kialakuló egyéni és kollektív európai nemzettudat(ok) mennyiben társul(nak) a territorialitás gondolatához. Az általa vizsgált példákból a szerző arra következtet, hogy a nemzeti identitás már a kezdetektől fogva szorosan köthető az ország és a haza területi fogalmához. Az ország ebből a szempontból az a földrajzi terület, melyet egységes államszervezet fog egybe – nem feledve, hogy az országhoz képest a haza sokkal spirituálisabb kategória. Ha valaki egy adott ország polgára, attól még nem feltétlenül tekinti azt hazájának, s viszont: olyan embernek is lehet hazája, akinek nincs országa. A kérdés kapcsán Gerő András nem véletlenül utal Szűcs Jenő Nemzet és történelem című tanulmánykötetére, melyben Szűcs Jenő részletesen foglalkozik egyebek mellett a pátria (haza) fogalmának történeti változásával.

A nemzet önmagát területre fordítja le, s ha nincs területe, akkor akarja, hogy legyen. A területi vágy nem mentes a mohóságtól, a falánkságtól, mert minél nagyobb a birtokolt terület, annál jobb.

(196. oldal)

E terület nagysága és annak birtoklása tehát már politikai kérdés. Hol a határ? – tehetnénk fel a kérdést.

A nemzetek kicsit úgy viselkednek, mint az állatvilág területkijelölésben érdekelt tagjai: terrénumot akarnak, és kijelölik a határait. Emiatt konfliktusok lesznek, és történetileg változó erővel és szerencsével játsszák le hol durvább, hol szelídebb összeütközéseiket. De akár durva, akár szelíd a konfliktus, mindig alkalmat ad arra, hogy a nemzet mint identitás egyre hatákonyabban működjön. Az identitáshoz ugyanis nem csak „az én ki vagyok”, hanem a „ki nem vagyok” kérdés megválaszolása is szükséges.

(195. oldal)

Az identitáshoz ily módon hozzátartozik az ellenfél-ellenség képének tudatosítása, melynek során a szerző nem mulasztja el felhívni a figyelmet arra a veszélyre, hogy az identitás túlhangsúlyozása általában a realitás kárára történik. Tény ugyanakkor, hogy a realitás felismerése soha semmilyen érzelmi kultúrának nem erőssége – így a nemzettudatnak sem.

Magyarország és a magyar nemzet határairól

A középkori magyar állam területi integritása az ország három részre szakadásával évszázadokra megszűnik. Ahogy azt fentebb láttuk, a 19. század elején formálódó modern nemzettudat egyik első óhaja a területiséghez köthető, ami magyar szempontból már az 1848-as márciusi 12 pontban is világosan megfogalmazódik: Uniót Erdéllyel.

Látnunk kell azonban, így a szerző, hogy egészen az 1867-es kiegyezésig nem jön létre a magyar kormányzat uralmának restaurálása a középkori államterület teljes területén. A területi elv maradéktalan érvényesüléséhez azonban az kell, hogy az ország az Osztrák-Magyar Monarchia része maradjon. A területi elv pedig ráadásul úgy válik teljessé, hogy egészen a 20. század elejéig a magyar etnikum kisebbségben van a magyar politikai határokon belül. Amint pedig a dualista állam megszűnik, oda a magyar területi integritás, sőt: a magyar nemzet jelentős része más országokba kerül Trianont követően.

A vesztes háborút követően azonban a magyar politikai gondolkodásban nem a korábbi, kizárólagos és territoriális alapon való gondolkodás önkorrekciója következett be, hanem az új, tényleges helyzet tagadása, az új realitás elutasítása vált irányadóvá.

Képzeteinkben, érzelmeinkben, gondolkodásmódunkban Nagy-Magyarország itt van velünk. Sokan közülünk ma is olyan országot tekintenek hazájuknak, amely már nem létezik; sokan közülünk ma is olyanért lelkesednek, ami már nincs; sokan közülünk ma is egy halott entitástól hatódnak meg. Hívhatnám ezt nemzeti nekrofíliának is.

A tudomány eszköztelen, a politika örül.

(201. oldal)

Az autómatricák világának Nagy-Magyarországa sajátos megfogalmazódása annak az érzésnek, mely képtelen és spirituális alapon talán nem is akar szembenézni a valóság Kis-Magyarországával.

A nemzeti fantázia birodalma: végtelen történet

Nem a magyar az egyetlen olyan nemzete a világnak, melynek nemzeti érzelmeken alapuló gondolkodása és az attól független tudományos igazság világképe közt semmilyen látható kapcsolat nincs. Miközben Gerő András a nemzet, a haza, az ország fogalmain elmélkedik, arra a megállapításra jut, hogy a szekuláris vallásként értelmezhető nemzettudat (tulajdonképpen „nemzetvallás”) – a valláshoz hasonlatos módon – rendelkezik saját mítoszokkal, hősökkel, világi szentekkel. Számos esetben azonban ezek a szakrális nemzeti mítoszok nem csupán a tudományos világképpel, hanem akár önmagukkal vagy a velük párhuzamosan létező más szakrális nemzeti mítoszokkal összevetve is ellentmondásosak.

A magyarok egy részét hiába akarja a tudomány a finnugor nyelvrokonságról és eredetről meggyőzni, elemi erővel él a hun-magyar eredetmítosz, sőt létezik sumer-magyar, etruszk-magyar variáció is. Ha még idevesszük azt is, hogy a képzelet világában létezik a parthus eredet és az a ténynek tekintett állítás, miszerint Jézus parthus királyfi vagy herceg volt, akkor Jézus Krisztus tulajdonképpen magyar. Innentől a magyarok a kereszténység megalapítói is.

(203–204. oldal).

Némi nyelvismerettel és könyvtári és/vagy internetes kutakodással természetesen nem nehéz rájönni arra, hogy az ilyesfajta tévképzetek nem csak idehaza honosak.

Az európai nemzettudatok általános vonása, hogy az érték a régi, az új kevésbé az. A régiség mint jogcím kulturális és minden egyéb értelemben elsőbbséget biztosít saját nemzettudatunknak más nemzetekkel szemben. A tudományosan nem alátámasztható, de a nemzeti fantáziát annál inkább mozgósító nemzeti öntudat így adott esetben úgy betévedhet a fikció erdejébe, hogy onnan már kiutat sem talál. A probléma akkor teljesedik ki igazán, amikor az állam (mely a szekuláris nemzeti vallás, a modern nemzettudat intézményes kereteit jelenti) és annak apparátusa nem egyszerűen tudomásul veszi az egymástól eltérő tudományos és fiktív-misztikus világképek egymás melletti valóságát, hanem oly módon kötelezi el magát egyik vagy másik oldal mellett, hogy nincs tekintettel a másik oldalra. Így nem jó, ha az állam a nemzeti érzés kizárólagos hirdetése mellett elnyomja a racionalitást és a valósággal való szembesülést, de ugyanúgy nem szerencsés a nemzeti érzés állami szintű tagadása sem valós vagy vélt racionalitás alapján.

Michael Ende (1929–1995) német író 1979-ben megjelent A végtelen történet (Die Unendliche Geschichte) című könyvében Fantázia amúgy végtelen birodalma azért kezd pusztulni, helyét azért veszi át az egyre terjedő Semmi, mert az emberek kezdik elveszteni fantáziájukat. Fantázia birodalmának újrateremtéséhez pedig fantáziára van szükség.

Míg azonban senkit nem zavar tudományos világképének élvezetében, amikor azt mondja: felkel vagy lenyugszik a nap (holott az a tudomány jelenlegi állása szerint ilyet nem tesz), a nemzettudat kapcsán végtelen történetet megszégyenítő szappanoperaként hat a tudományos álláspont képviselői és a nemzeti teológia hívei közti harc. Ennek az lehet a magyarázata, hogy az előbbi dolognak nincs érzelmi tétje, míg az utóbbinak jócskán van.

Nemzeti ész és nemzeti érzelem

A tudomány számára tehát a legnehezebb feladat az észérvek alapján megragadni a nemzethez köthető spirituális jelleget; a nemzeti érzésnek pedig különös kihívás elfogadni az érzelmi szempontból esetlegesen igen is frusztráló valóságot. A maga módján és a maga területén mindkettő létező valóság. Szeretheti valaki saját anyanyelvét, országát, konyháját, kultúráját, illetődhet meg a himnuszt hallgatva bármely nemzeti ünnep alkalmával, lehet büszke nemzetének gazdasági, kulturális vagy sportteljesítményére, ez a legkisebb mértékben sem gátolja meg tisztánlátását hazája és nemzete múltját és jelenét illetően – és viszont.

Gerő András így ír a racionális és az irracionális viszonyáról a nemzettudat kapcsán:

...a nemzettudathoz kötődő gyakorlat sok esetben mutatott olyanfajta irracionálisnak tűnő jelenségeket, amelyek az érzelmi dimenzió fontosságának tudomásulvétele nélkül értelmezhetetlenek. Paradoxonnal szólva: az irracionális faktort azért érdemes figyelembe venni, hogy racionálisan értelmezni tudjuk azt, ami belőle következik.

(189. oldal)

Mindez természetesen azt is jelenti ugyanakkor, hogy hinni természetesen bármiben lehet, de ha az ember bele mer nézni a valóság tükrébe, könnyen meglehet, hogy nem örül majd a látottaknak. A puding próbája végső soron mégiscsak az evés.

Felhasznált irodalom

Gerő András: Nemzeti történelemkönyv. Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2013.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)