Sorozatunk előző két részében Gerő András történész Nemzeti történelemkönyv című kötetére hagyatkozva azt vizsgáltuk, hogy az Árpád-ház mennyiben magyar és nemzeti és a magyar aranykor mennyiben aranykor. A továbbiakban pedig a kötet újabb fejezetének vizsgálata mentén azon gondolkodhatunk el, vajon a nemzeti hősök mitől hősök.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ha eltekintünk az olyan általánosságoktól, hogy „bárkiből lehet hős”, vagy hogy „valahol mindenki hős”, vagy hogy „legalábbis mindenki szeretne hős lenni életében legalább egyszer”, a hős fogalmának komolyabb vizsgálatában nem árt némi óvatosság. Az antikvitás és a középkor is kitermelte a maga hőseit, akik kiváló tulajdonságokkal rendelkeztek s különleges tetteket hajtottak végre. Emiatt kiemelkednek a többi halandó közül; „jó és nemes személyiségük és cselekedeteik miatt emlékük fennmarad, s így halhatatlanná válnak” – írja Gerő András.

Élő és halott hősök: a diadalmas Akhilleusz és a halott Hektór – De ki mitől hős?
(Forrás: Wikimedia Commons / Dr.K.)

Jogszabályban rögzített nemzeti hősök

Hősökkel a görög-római és a zsidó-keresztény gyökerű európai kultúra múltjában tehát lépten-nyomon találkozhatunk. A hős, ha életét áldozza hazájáért, nemzetéért, nemzeti hőssé válik. Azt sem árt megfigyelni, hogy a nemzeti hősök ilyen értelemben vett tömeges megjelenése – bár ellenpélda is bőven van rá – igazából a modern kor jelensége, amikor a tömeghadseregek korában tömegével van esély a nemzeti hőssé válásra. A tömegessé vált hősiesség esetén az egyéni hősiesség és a hőssé válás során felróható felelősség kérdése különösen érdekessé válik.

A „hős”-fogalom nemzetiesítéséről a magyar állam először a temetkezési kultúra terén vett tudomást. 1903-ban a rákoskeresztúri új köztemetőben létrehozták a Hősök Temetőjét, s ide temetkeztek az 1848-49-es szabadságharc veteránjai, a harcot túlélő hősök.

(76. oldal)

Állami intézkedések szintjén az igazi fordulatot azonban az első világháború, és az abban szinte ipari méretekben „keletkező” hősök tömege jelentette. Az 1917. évi VIII. tc. szerint „hősi halott az, aki a seregben híven teljesítette kötelességét, és életét adta a haza védelméért”. Az 1924. évi XIV. tc. nagyjából ezt a hősfogalmat viszi tovább: ennek értelmében hősi halott szintén csak férfi lehet. E két törvényben az első világháború hőseinek állít emléket a törvényhozó.

Első világháborús hősi emlékmű Makón
(Forrás: Wikimedia Commons / Burrows / GNU-FDL 1.2)

Az ezeket követő két – immár 1942-ből származó – miniszeri rendelet nagyjából ezt a gondolatmenetet folytatja és terjeszti ki. A kiterjesztés az „1938. év óta történt hadműveletekben hősi halált halt honvédekre is” kiterjed. A háború kimenetele azonban ismét újraértelmezésre kényszeríti az akkori törvényhozót.

1945 után, írja Gerő András, „[k]icsit furcsa is lett volna, hogy miközben az országban rendre-sorra emelik a szovjet hősi emlékműveket, hasonló névvel állítsanak emlékműveket az ellenük harcolt magyar katonáknak is”.

1956 után sem sokat változott a helyzet:

A hősi halott fogalmát felülírta a „rossz ügyért haltak meg” kategória, pedig a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást. A második világháborús magyar szerepvállalást lehet rossz ügynek tartani, s ettől függetlenül el lehet ismerni a magyar katonák áldozatkészségét.

(83. oldal)

Szovjet hősi emlékmű, Székesfehérvár
(Forrás: Wikimedia Commons / Aspectomat)

A modern Magyarország 2001. évi LXIII. törvénye a korábbi hősfogalmakon is túlmutat. Gerő András az új törvény által megfogalmazott újdonságot az alábbiakban összegzi:

Először is elismeri: a hősi halál nem csak férfiaknak jár ki. Másodszor a vértanúságot is beemeli a hős, a hősi halál fogalmába. Harmadszor nem tekinti a fegyveres szolgálatot kizárólagos kritériumnak: valaki fegyver nélkül is meghalhat Magyarországért.

(86. oldal)

Gerő András tanulmányának további részében egy konkrét esettanulmányt találunk: annak a 159 magyar katonának a kérdését, akik 1944. szeptember 7-én a Gyergyószentmiklós melletti Gac-hegy lejtőin estek el.

Egy esettanulmány

1944. szeptember 3-án az előnyomuló szovjet hadsereg már eléri az akkori magyar határt Gyergyószentmiklós térségében. Az a székesfehérvári 3. tábori pótezred kötelékébe tartozó 159 katona tehát, aki néhány nap múlva hősi halált hal a város melletti hegyen, mire szeptember 5-én eléri Gyergyószentmiklóst, immáron harci övezetbe érkezik. A fennmaradt dokumetnumok szerint – világít rá Gerő András – az egységgel azonban komoly bajok voltak...

Először is „az itt szolgáló katonák kiképzettségi foka alacsony, fegyverzetük szegényes”. Másodszor a katonák „a meglévő fegyvereket kevéssé ismerik, azokat ki sem próbálták”. Harmadszor a rosszul felszerelt, kiképzetlen, fegyvereiket sem ismerő katonákat kiküldik a hegy lejtőire, de – s erre a tanulmányban idézett több tanúvallomás is rávilágít – a katonák (beleértve az őrséget is) a szeptember 6-ról 7-re virradó éjjel – azaz a szovjet-román támadás előestéjén – berúgtak. Mindezeket követően nem meglepő, ha szeptember 7-én hajnalban az ellenség támadása tökéletesen váratlanul érte az amúgy is rosszul felszerelt, kiképzetlen és részeg katonákat. A 159 magyar katonát a támadók egyszerűen lemészároltak a hegyoldalban.

Az utólagos értelmezések szerint az itt elhunyt 159 ember áldozat. Más értelmezések szerint nem csupán áldozatok ők, de hősök is. De hogyan váltak áldozattá? Hogyan váltak hőssé?

Magyar hősi temető – valahol Oroszországban (Jablocsnoje, Ukrajna). De hogy jutottak idáig?
(Forrás: Wikimedia Commons / Taz666 / CC BY-SA 3.0)

Hősök és felelősök

Gerő András gondolatmenetét a lemészárolt 159 katona történetével kapcsolatban az alábbiakban összegezhetjük tehát:

A megölt katonák áldozatok, hiszen akit meggyilkolnak, az áldozat. A kialakult, kimunkált hősi halott fogalom szerint hősi halottak. Egyben felelősek is saját áldozati mivoltukért, hősi halálukért.

(108. oldal)

Az áldozatok, a hősök egyértelműen megnevezhetőek. De maradjunk kicsit a felelősség kérdésénél. Kik is pontosan a felelősök azért, hogy ez a 159 ember hőssé vált?

A sor a magyar hadvezetéstől egyes parancsnokokon át az eseményt közvetlenül elszenvedőkig terjed. Vannak, akik közvetlenül, míg mások csak közvetve, de felelősek. [A]mikor azt mondjuk, hogy valakik hősi halált haltak, nem mondunk el mindent, s elhallgatjuk azt, ami a különbséget teszi, teheti az egyes történetekben.

(108–109. oldal)

Úgy tűnik tehát, a törvényileg megfogalmazott hősdefinícióból Gerő András az egyik legfontosabb elemet hiányolja: annak a felelősségnek a kérdését, amin áll vagy bukik, hogy a hétköznapi ember mitől lesz életét feláldozó áldozat, mártír vagy nemzeti hős.

Felhasznált irodalom

Gerő András: Nemzeti történelemkönyv. Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2013.