Gyakran fordul elő, hogy a különböző jelenségekben, változásokban észreveszünk valamilyen tendenciát. Amikor azonban olyan dologgal szembesülünk, ami éppen az ellenkező tendenciáról tanúskodik, zavarba jövünk. Így járt ezzel olvasónk, László is:

Az utóbbi időben internetes fórumokon gyakran találkozom a „nah”, „jah” írásmóddal. Eddig úgy tudtam, az internet nyelve az egyszerűsítés irányába változik, pl. „h” írása a „hogy” helyett, máskor a „hogy” elhagyása a „lehet, hogy elmegyek”-hez hasonló szerkezetekben (lehet elmegyek). Akkor mire véljem ezt a szóvégi h-t? Modoroskodás, régieskedés? Esetleg angolosnak látszani akarás? A „nah” ugyan megtalálható az angolban, de a „jah”-ra nem találtam példát.

Mindenekelőtt arra kell felhívnunk a figyelmet, hogy ellenirányú hatások mindig előfordulnak. A nyelv egyik legtermészetesebb jelensége a hiperkorrekció, amikor annyira szeretnénk egy alakot jól – értsd: a hallgató vagy olvasó elvárásainak megfelelően – használni, hogy pont ennek következtében hibázunk. Többször is megírtuk, hogy ilyen módon jött létre a hold szó mai alakja: ez eredetileg hód volt, de mivel a beszélők tudták, hogy amit ők bótnak meg vótnak mondanak, azt boltnak meg voltnak „illik ejteni”, létrehozták a hold alakot is, és végül annyira hittek abban, hogy ez az „igazi” alak, hogy ez került az irodalmi nyelvbe (Zrínyi ide vagy oda).

::adbox::7:

A László által idézett esetben biztos nem erről van szó, hiszen helyesírásunkra kevéssé jellemző, hogy olyan helyre kellene h-t írni szó végére, ahol nem ejtjük. Vannak persze az olyanok, mint a cseh vagy a méh, de ezek mind olyanok, amelyeknél a ragozásban megjelenik a [h] (sőt, ma már egyre inkább szó végén és mássalhangzók előtt is megjelenik [ch]-ként), míg a László által említett szavak nem is ragozhatóak.

Az mindenesetre valószínű, hogy angol hatásról van szó. Az angol nah  a no ’nem’ alakváltozata, egyes források szerint szemnyelvjárási alak (azaz olyan, mint a magyar hüje vagy tuggya), mások szerint kiejtésük is különböző. A jah alakot azért nem találja László, mert ez az angolban kb. [dzsa], [dzsá], [dzse] ejtésű lehetne, és ilyen szó nincs.. Van viszont yah és yeah, mind a kettő a yes ’igen’ alakváltozata, ahogy a mah a my ’az én ...’ egyik formája. Használatos még indulatszavakban: bah, pah (mindkettő undor, düh vagy megvetés kifejezésére), rah ( ~ hurrah ’hurrá’) stb. Okkal feltételezhető, hogy az angolos formák hatottak a neten található magyar formák kialakulására.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy akik használják, azért használják, mert angolosnak akarnak tűnni. A legtöbben bizonyára azért használják így, mert ugyanazon vagy hasonló fórumokon ezt a használatot látták, és ezt a mintát követik. Arra, hogy ez modoroskodás-e, nem lehet általánosságban válaszolni. Bizonyára vannak helyzetek, amikor nagyon is az, vannak helyzetek, amikor ellenkezőleg, akár kifejezetten szellemes játék lehet az írásmóddal, és rengeteg esetben minden bizonnyal egyszerűen a környezetnek megfelelő, az adott helyen teljesen semleges nyelvhasználat. Ráadásul a stílus erősen szubjektív dolog: nem mindenkiben ugyanazt a benyomást kelti egy-egy alak, ezért az ilyen minősítésekkel meglehetősen óvatosan kell bánni.

Tilos a h?
(Forrás: ebay)

Az biztos, hogy a h használata ebben az esetben nem tekinthető régieskedésnek. Egyrészt a szóvégi, magánhangzót követő néma h használata korábban sem volt jellemző a magyar írásszokásra (nem sok példát találhatunk erre családnevekben), másrészt viszont ha valaki régieskedni akarna, akkor erre sokkal alkalmasabb jellemzőket is találna (pl. a t-t követő néma h vagy a cz használata). Ez ellen szól maga a környezet is: az internetes nyelvhasználatra – amennyire ilyenről egyáltalán beszélni lehet – nem jellemző az archaizálás, sokkal inkább az újszerű nyelvi formák keresése, a friss trendek követése.