A disszertáció nem férhető hozzá széles körben, ezért hivatkozunk a tézisekre.

Egy nemrég megvédett disszertáció téziseiben azt olvassuk, hogy a digitális kommunikáció révén kialakult egy új nyelvváltozat, az ún. digilektus. (A digi előtag a digitális rövidítése, a lektus utótag pedig leginkább a ’nyelvjárás’ jelentésű dialektusból lehet ismerős, és egyszerűen ’nyelvváltozat’-ot jelent.) Bár a szerző végül nem foglal egyértelműen állást amellett, hogy mit is jelöl az általa alkotott kifejezés – stílust? regisztert? szociolektust? –, amellett érvel, hogy érdemes megismerni a digilektus jellegzetességeit. Kicsit megnehezíti ugyan a vizsgálatot, ha nem tudjuk, mi az, amit vizsgálunk, de bármiről is legyen szó, nézzük meg közelebbről!

Az új nyelvi jelenségekre sokan sokféleképpen reagálnak. Ön hogyan?
(Forrás: Wikimedia Commons / Espen Irwing Swang, Mobilen.no / CC BY 3.0)

4szemközt az adatokkal

A tézisekben azt olvassuk, hogy a digilektus „sajátos, más médium által közvetített kommunikációra nem jellemző sajátosságokkal rendelkező új nyelvváltozat”. Ezek szerint sem papíron, sem szóban olyan jelenségekkel, mint a digilektusban, még sosem találkoztunk.

A közbeszédben leginkább a rövidítések, a betűszavak, a szóképzések és az emotikonok – mint amilyenek a különböző szmájlik – kerülnek szóba a digitális nyelvhasználat jellemzőiként. Szokás arról is beszélni, hogy a neten és mobilon olyan írásmód terjed, amely az élőbeszéd sajátosságait imitálja (ez idegesít is egyeseket). A h ’hogy’, az írásban használt jelölések karakterhű kiejtése (XD, ejtsd: ikszdé), a mind1 ’mindegy’, az asszem, nemtom és társai ma a csetelő-mobilozó tömegek révén terjednek – szokás mondani. Az azonban, hogy egy új információs közeg tette őket híressé, nem jelenti azt, hogy maguk a nyelvi megoldások is radikálisan újak lennének.

Azt nem kell hosszasan bizonygatni, hogy a hogy helyett használt h – más rövidítésekkel együtt – egészen biztosan kimutatható a netkorszakot megelőző szövegekből is – pl. iskolai jegyzetekből és mindenféle magánfeljegyzésekből, amelyek létrehozásánál számított a gyorsaság. Az asszem és köre sem új találmány: a szépírók már régen feltalálták az élőbeszédet imitáló írásmódot – jóval korábban, mint amilyen régi az alábbi példa:

No asszem tom merre van a hely, valami Néphaccsereg uccába, igaze? (Lovass Zoltán: Jöttem, láttam, győztek. 1990)

Sőt, amíg nem jelent meg az egységes helyesírás koncepciója, addig gyakorlatilag csak élőbeszédet imitáló írás volt!

A „karakterejtés” sem tűnik gyökeresen új nyelvi jelenségnek, hiszen már az analóg korban is mondtunk olyat egy félbehagyott mondat végén, hogy pont, pont, pont, vagy hogy hát ez, idézőjel, nagyon szép gól volt. Még a szándék is hasonló, mint ma az ikszdézésnél: egyfajta ironizálás, viccelődés.

A számok és betűk egybeolvasásának szintén régi hagyománya van. 18–19. századi szövegekben pl. gyakran olvashatjuk: 7ber, 8ber, 9ber, 10ber:

a’ Szászvárosi Gymnasiumban lévő Professor 8ber végén meg halálozván, az alatt a’ Taníttatásra való ügyelést a’ Fő Consistórium reám bizta. (Sipos Pál Kazinczynak, 1815)

A hónapnevek számai azt jelzik, hogy a római naptár első hónapjától, márciustól számítva az adott hónap hányadik a sorban. Ezért is volt kézenfekvő írásban az arab számok használata.

Itt még egy csavar is van: a számokat latinul kell kiolvasni: szeptember, október, november, december. Ma a netezők az angolból vesznek át divatos karakterláncokat, de amikor a latin volt a világnyelv, a nyelvhasználók onnan vették lúdtollas írásukhoz a „karaktercsökkentő technikákat”.

Digilektális nyelvemlék 1986-ból

Kizáró jelleg?

Mivel gyakorlatilag már minden csetes-netes-sms-es alapötletet kitaláltak a digitális kor előtt is, úgy tűnik, az IT-eszközök hatása nem valami egészen új kommunikációs szó- vagy írásmódalkotó gyakorlat feltalálásában keresendő, inkább a már létező modellek kreatív továbbhasználata zajlik. De persze nem minden netező/mobilozó által, hiszen kommentelni, csetelni, mélezni, sms-ezni lehet a helyesírási szabályokat és más tekintélyes szövegalkotási konvenciókat betartva is. Éppen ezért meglepő, hogy a digilektus-kutatást összegző tézisfüzet végül arra a megállapításra jut, hogy „az internetes literalitásnak (digitális írástudásnak) csoportösszetartó és másokat nyelvileg kizáró funkciója van”. Eszerint aki pl. nem tudja, mit jelent a LOL, ki van zárva egyes kulturális javak (reklámok, írások) értelmezéséből. Mert nem tudhatja, mit jelent, hogy Fanta. LOL. Ez kétségtelen. De miről szól ez az állítás? A digitális írástudásról? Úgy érezzük, inkább egy szubkultúra jellegzetes nyelvhasználatáról. Ha a neten – akár egy fogyasztói blogon stb. – a középkorúakat vagy az idősebbeket, esetleg egy magas presztízsű szakma képviselőit célozzák meg, akkor – digitális kultúra ide vagy oda – nem valószínű, hogy hemzsegnének a LOL-ok. Más, az adott csoportra jellemző jegyek viszont feltűnhetnek. Természetes, hogy másokat nyelvileg kizáró elemek a digitális szövegekben is megjelennek – de leginkább azért, mert ezeket a szövegeket egy bizonyos körnek, és nem másoknak címzik. A szlengek, a szakzsargonok mindig is így működtek, talán már az ősember korában is, és ma is így működnek, szóban és papíron egyaránt.

Úgy tűnik, a digitális térben is nyelvi szocializációs kérdésekkel futunk össze! Ha így szemléljük a dolgokat, könnyen érthető, miért vannak viták a csetelés során alkalmazott speciális jelekkel, szavakkal kapcsolatban még a fiatalok között is, és az is érthetőbb, hogy a diákok miért nem nagyon írnak szmájlit iskolai dolgozatban (bár néha azért előfordul...), illetve hogy miért használják a cseteléskor megszokott jeleket akkor is, amikor papíron leveleznek, vagy szóban, egymás között. Nem azért, mert használnak egy új technológiát, ami átformálja a nyelvüket, és most már nem tudnak papíron sem elszakadni tőle, hanem azért, mert az IT-kütyük használata és az órai papírfecni-gyártás közben is ugyanazt csinálják: a haverjaikkal marháskodnak. A közös, csapatformáló tevékenységek miatt lehetnek jelen a kizáró nyelvi elemek is netszövegekben, nem azért, mert a „digitális írástudásnak” az ilyesmi általában a része lenne. Általános céllal, széles közönségnek készült és egyes szubkultúrák belterjes jelzéseitől mentes szövegek létrehozásához éppúgy kell digitális írástudás, mint egy szerepjátékos fórumban való részvételhez. Az efféle szövegeket azonban kevésbé szokták kutatni – talán mert kevésbé látványosak, mint a speciális karakterkombinációkkal teli, gyakran valóban igen kreatív szövegek.

Lehet, hogy a digilektus a konkrét nyelvi szerkezetek szintjén mégsem annyira egyedi képződmény, mint az idézett definíció sejtetné. Könnyen lehet, hogy a netes-mobilos nyelvhasználat azért tűnik annyira radikálisan másnak, mert a kutatás egyes csoportok nyelvhasználatára és egyes speciális szituációkra (barátokkal csetelés, hasonló érdeklődésű körűekkel fórumozás stb.) koncentrál. Ráadásul gyakran csak a nagyon markáns nyelvi megoldások csipegetése, szemezgetése történik a netes szakirodalomban. Bár izgalmasak a különféle szmájlik vagy a csetelés egyes sajátosságai, ez nem jelenti azt, hogy a netes-mobilos szövegeket alapjában véve ezek dominálják, hiszen sok IT-közegben keletkezett szöveg van, amelyekben nem jelennek meg. Éppen ezért érdemes sokféle netes szöveget megnézni, és eltöprengeni: ha egy szöveg tele van speciális jelekkel, az milyen felhasználóktól, milyen célból keletkezett? Az illető viccel, direkt jópofáskodik? Vagy tényleg képtelen lenne máshogyan megfogalmazni a mondandóját? És mi van azokkal, akik a speciális jeleket nem használják? Őket is érdemes lehet megkérdezni, hiszen biztosan megvan a magyarázatuk arra, miért kerülik a divatot. A divat megértése szempontjából ez a kérdésfelvetés legalább annyira fontos, mint az, hogy nézzük meg a divatos arcokat, miközben lazáznak.

Ahhoz persze, hogy rendszerszerű összevetéseket tudjunk csinálni és a kontrasztok alapján még jobban megismerjük a netes nyelvhasználatot, nem ártana tisztázni, mi is az a digilektus, mert ennek híján nem tudni, mivel lenne érdemes összevetni. Vagy esetleg nem az információhordozó közeg (az IT-eszközök), hanem az azokat működtető csoportok és az általuk kialakított konvenciók szempontjából lenne érdemes vizsgálódni, hátha nem a technológia az, ami meghatározó.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nincs új a nap alatt?

Ugyan az IT-szlengben használt nyelvi újítások alapjait már akár évszázadokkal korábban fellelhetjük, valami újszerű mégis történt a net megjelenésével. Korábban ha valaki cikket jelentethetett meg vagy rádió-, esetleg tévéműsort kapott, elég erős nyelvi kontrollt alkalmaztak vele szemben, és ő is magával szemben. Hacsak nem akarta kifejezetten mások nyelvhasználatát utánozni (kabaréban, szociografikus jellegű irodalmi műben stb.), nem nagyon jutott eszébe, hogy azzal a nyelvhasználattal álljon tíz- és százezrek elé, amit a haverjaival nyom sörözés közben. Most azonban az új IT-eszközök legmagabiztosabb használói olyan fiatalok, akiknek a szlengje korábban legfeljebb az órák alatti levelezésben, a nagyszünetben meg a bulikon terjedt. De nemcsak a fiatalok tarolnak. Az emberek szlenghasználata egyébként is kitört a baráti társaság hatóköréből: blogokat írnak, kommentelnek, videóüzeneteket tesznek közzé, és ebben nem korlátozza őket sem kiadói szerkesztő, sem mikrofonbizottság. Az ún. köznyelv élesebb versenyhelyzetben van, mint korábban. Valószínűleg sokakat nem is az zavar, hogy egy levélben azt olvassák: mind2, hanem az, hogy most már „bárkinek bármit szabad”.

Azonban a fanyalgóknak is szabad bármi: ők is használhatják a neten, sms-ben a legkedvesebb nyelvi megoldásaikat. Senkinek nem kötelező kapni az újdonságok után. Szabad a verseny – és a netes-mobilos írásbeli kommunikáció javarészt ennek köszönhetően színesebb a korábban megszokottnál.