Korábbi cikkünkben az angol igeragozás bonyodalmairól írtunk, megemlítve, és rámutattunk, hogy a három alak időnkénti összekeveréséhez vezethet az, hogy időnként három különböző alak van, időnként csak a jelen idő és a másik két alak különbözik, időnként mind a három egybeesik. Amikor az alakok különböznek, akkor is megvannak a lehetséges mintázatok, ahogyan az alakok különbözhetnek.

Úgy tűnik, magyarázatunk mégsem volt elég világos, mert a Facebookon egyik rajongónk az alábbi megjegyzést tette:

Azt ugyan sehogy nem tudjuk kiolvasni a cikkünkből, hogy az angol anyanyelvűeket a leírt jelenségek miatt sajnálni kellene, de a kérdés valahol mégis jogos. Hogyan lehetséges az, hogy míg az egyik nyelv beszélőinek néhány alak fejben tartása is nehézséget okoz, addig más nyelvek beszélői könnyen megjegyeznek rengeteg alakot.

Azt ugyan nem értjük, rajongónknak miért éppen a spanyol jutott eszébe, hiszen szeretett anyanyelvünk, a magyar legalább ilyen jó példával, ha nem jobbal szolgál. Egy magyar igének, ha az összetett igelakokat (csinálni fog, csinált volna) nem számoljuk, van két száma (egyes és többes), három személye (én/mi, te/ti, ő/ők), kijelentő módban két ideje (jelen és múlt), felszólító és feltételes módban egy ideje, ráadásul mindegyiknek lehet ható alakja (csinálhat): ez 48 alak, és akkor még nem számoltunk a tárgyas ragozással, az igenévi alakokkal stb. Azt gondolnánk, hogy ha az angol anyanyelvűeknek az a néhány alak nehézséget okoz, akkor a magyarok állandóan kevernék a különböző alakokat. Csakhogy ez nem így van.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Mégpedig azért, mert nem egyszerűen az számít, hogy hány alakot kell megtanulnunk, hanem az, hogy ezek az alakok mennyire rendszerszerűek. A magyar igealakokban az egyes szám/személy kategóriákat, az időt, a felszólítást és a feltételességet jelölő alakok hasonló minta szerint épülnek fel, ezért könnyű őket megjegyezni. Vannak persze a magyarban is olyan minták, melyek kilógnak a többi közül: ezek azért maradhatnak fenn, mert nagyon gyakoriak.

Már az általános iskolában tanultuk, hogy a népköltészeti alkotásokban azért sok az ismétlődő motívum, mert a szöveget így sokkal könnyebb megjegyezni. Így vagyunk a különböző szóalakokkal is: amelyiket sokat használjuk (mondjuk vagy halljuk), azt könnyebben megjegyezzük, nem probléma, ha nem illeszkednek semmilyen mintába. Éppen ezért van, hogy a legtöbb nyelvben rendhagyóak a létige alakjai: a magyarban is teljesen szabálytalan a vagyok, vagy, van stb. sor, a rendhagyó, segédige nélküli jövő idejű alakról (leszek, leszel, lesz stb.) nem is beszélve. (Rendhagyó az angol létige is, melynek a megszokott ötnél is több alakja van: (to) be, being, am, are, is, was, were, been stb.)

Más esetekben az egyes igék ritkábbak, de a hasonló mintájú igék gyakorisága elég lehet ahhoz, hogy a minta fennmaradjon.A gyakoriságnál azt is figyelembe kell venni, hogy az egyes alakok is lehetnek gyakoribbak vagy ritkábbak: a gyakoribb alakok könnyebben megmaradnak „szabálytalan”-oknak, míg a ritkábbak beleilleszkednek az általánosabb mintákba.

A nyelvtörténet során tehát az alakok folyamatosan változnak, méghozzá tipikusan egységesednek. A ritkább alakok beilleszkednek a gyakoribb mintákba, a ritkább igék ragozása „átsodródik” a gyakoribb mintákba: a ritkább igék távozásával a minta összes előfordulása is ritkább lesz, így az azon belüli gyakoribb igék is „kiszolgáltatottabbá” válnak, könnyebben átkerülnek más, általánosabb mintákba. Hosszú távon tehát minden nyelv ragozása a teljesen szabályos lesz. Az, hogy ez nem következik be, annak köszönhető, hogy eközben a nyelvben másféle változások is végbemennek (hangtani változások „zavarják össze” a már meglevő mintákat, új kategóriák jönnek létre pl. segédigéknek vagy névmásoknak az igére tapadásával stb.).

Mindebből világos, hogy a magyarról is elmondhatjuk, hogy beszélői állandóan „hibáznak”, azaz folyamatosan változik: ezekről a jelenségekről többször is beszámoltunk. Viszont éppen azért, mert a magyarban olyan sok alak van, és mert mindegyik alaknak olyan sok mintája lehet a változáshoz, kevésbé feltűnő, ha egy-egy alak megváltozik. (Hasonló lehet a helyzet a spanyolban is.) Az angolban viszont eleve nem sok a sajátos ragozású ige, és ezeknek is csak néhány alakjuk van, tehát kevesebb az olyan alak, amelyre „figyelni kell” – ha tehát valamelyiket valaki nem várt módon használja, az sokkal szembetűnőbb.

Hogy a címben feltett kérdésre válaszoljunk: az angol persze nem nehezebb, mint a magyar, de a rendhagyó igéket azért nehezebb „helyesen” ragozni, mert a ritkább mintákra erősen hatnak a gyakoriak. Ha egyszer megtanulni őket nem is nehéz, a használatban össze nem keverni őket már sokkal inkább.