Gyönyörű kérdést kaptam P. Sándortól:

Néhány évvel ezelőtt a következő történt velem. Éppen a kertben locsoltam a növényeket, amikor feleségem kijött hozzám. Kérdőn néztem rá, vajon mire ez a vizit. Ő természetesen elértette néma kérdésemet, és így válaszolt: „Csak kijöttelek megnézni.” Furcsa volt a kijöttelek szóalak, de akkor nem foglalkoztam vele különösebben. Azóta viszont vadászom az ilyen alakokat, és olykor-olykor élőszóban találkozom is velük. (Valamivel sűrűbben, mint ahogy az ember fehér hollót lát...)

Szóval a kérdésem a következő: mi a csuda ez a nyelvi izé?

Képünk illusztráció
(Forrás: Wikimedia commons)

A nyelvi izé kifejezés tökéletesen írja le ezt a nyelvi izét. Hát persze, hogy felkapjuk a fejünket arra, hogy kijöttelek, hiszen ezt az alakot soha máskor nem használjuk, nem halljuk, legfeljebb ebben a fajta mondatban, vagy még ebben sem, mert a kijöttem megnézni téged ugyanilyen jó, sőt, sokaknak még jobban hangzik. A probléma azzal kapcsolatos, hogy a kijöttelek jelezni próbálja, hogy a tárgy második személyű (mint ahogy ebben is: látlak téged), pedig a kijövésnek nyilván nem lehet tárgya, nem lehet „téged kijönni”.

Először néhány szót kell ejtenem, miért próbálja jelezni az igealak, hogy a tárgy második személyű. Miért van erre nyelvtanilag igényünk? Az ok az, hogy a magyar nyelv egyik sajátossága a ragozott igealakoknak a tárggyal való egyeztetése. A magyarban ez az egyeztetés a tárgy nyelvtani személyén és nyelvtani határozottságán múlik, és nem teljes. Csak a harmadik személyű tárgyak esetében találjuk meg következetesen a határozott és határozatlan tárgyra utaló igealakokat: látom (a szomszéd macskáját, Petit), de látok (néhány vadludat, egy nehézséget). Ezt hívják úgy az iskolai nyelvtanban, hogy „alanyi és tárgyas ragozás”. Ha a tárgy nem harmadik személyű, hanem első vagy második (engem, minket, téged, titeket), akkor általában az „alanyi ragozásúnak” nevezett alakot használjuk: láttok engem/minket, látunk téged/titeket. Egyetlen kivétel van: ha az alany első személyű, a tárgy pedig második személyű, mert akkor a kizárólag erre használt -lak/-lek toldalékos alak jelenik meg: látlak téged/titeket.

Ritka, de nem egyedülálló sajátossága ez a magyar nyelvnek. Hasonló jelenséget találunk a grúzban, a baszkban vagy a Kamcsatkán beszélt itelmen nyelvben. A franciában és a katalánban a múlt idejű összetett igealakokban a nem ragozott rész egyezhet a határozott tárggyal nyelvtani nem tekintetében. És sok olyan nyelv van, amelyben az igealak utal a tárgy személyére, de ez nem mindig fogható fel egyeztetésként, inkább amolyan „beépített névmásról” van szó, ami a tárgyat helyettesíti, de kifejezett tárgy esetében nem szokott jelen lenni. Ilyen igealakba épített névmás van például a bibliai héberben és sok újlatin nyelvben.

Nem véletlenül tettem hozzá pedáns módon a személy és a határozottság szavak elé a nyelvtani jelzőt. A nyelvtani személy számít, nem pedig a „valóságbeli”, hiszen például a magázódásban használt ön vagy maga a valóságban második személyre utal (a megszólítottra), de nyelvtanilag harmadik személyű, és határozott. Ezért köszöntöm (nem pedig köszöntelek vagy köszöntök) önt/magát. Hasonlóképpen az úgynevezett visszaható névmások (magam, magad stb.) nyelvtanilag harmadik személyűek és határozottak: miért sajnálod (nem pedig sajnálsz) magad? Egy másik példa: a minden kutya névszói szerkezet (a minden miatt) nyelvtanilag határozatlannak minősül, míg az összes kutya nyelvtanilag határozott, pedig nagyjából ugyanarra vonatkoznak: kitiltottak minden kutyát, de kitiltották az összes kutyát.

Őket nem tiltották ki
(Forrás: Wikimedia commons / Shopmimigreen)

Akkor tehát tisztáztuk, hogy a magyar igealakok sokszor utalnak a tárgy személyére (és harmadik személyű tárgynál sokszor a határozottságára). Eddig adottnak vettem, hogy tárgyon mindig az adott igealakhoz tartozó tárgyat értjük, a példáim is mind ilyenek voltak. Kitiltották a kutyákat – itt sajnos a kutyák a kitiltás tárgyának a szerepét töltik be. De van egy érdekes eset – és itt érek el olvasónk kérdéséhez –, amikor az ige nem a saját tárgyával egyezik. Ez akkor fordul elő, amikor az ige bővítménye egy infinitívuszos szerkezet, vagyis egy infinitívusz alakú (-ni végződésű) igealak és annak a bővítményei. Például: Ki akarják tiltani a kutyákat. Itt az akar igének a bővítménye a kitiltani a kutyákat, ami a kitiltani infinitívuszból és az ő tárgyából (a kutyákat) áll. És láss csodát: az akarják igealak nem a saját tárgyával van egyeztetve (mert az nincs is neki), hanem az infinitívuszéval. Ha az infinitívusz tárgya nyelvtanilag határozatlan (és harmadik személyű), akkor az akarják helyett az akarnak alakot használjuk: Ki akarnak tiltani egy kutyát. Vagy ha második személyű az infinitívusz tárgya, és első személyű az akar alanya, akkor megjelenik a -lak/-lek toldalék: Ki akarlak tiltani innen titeket. (Az ilyen egyeztetés csak akkor jelenik meg, amikor az infinitívusz-bővítményű ige nem személytelen, vagyis amikor az alannyal egyezik. Az alannyal nem rendelkező, nem egyező, személytelen infinitívusz-bővítményű igére példa a kell: Ki kell tiltani a kutyákat.)

Többféle képpel, metaforával jellemzi a szakirodalom ezt a furcsa infinitívuszos szerkezetet a magyarban. Például elképzelhetjük a dolgot úgy, hogy a ragozott igealak (pl. akar) és az infinitívusz (pl. kitiltani) „egybeolvadnak”, egyetlen igés szerkezetet alkotnak, és a tárgy ehhez az egybeolvadt szerkezethez tartozik, ezért egyezik vele a ragozott ige. Emellett az elemzés mellett szól az a jelenség is, hogy ha az infinitívusz igekötős, akkor az infinitívusz-bővítményű igék egy része (amelyeket segédigének is neveznek) az igekötő és az infinitívusz közé kerülhet, beférkőzhet az igekötős infinitívusz belsejébe: ki + akarják + tiltani.

Ki akarná kitiltani?
(Forrás: Wikimedia commons)

A furcsaság, amit P. Sándor észrevett, abból adódik, hogy a kijön ige tárgyatlan (latinosan: intranzitív), nincs olyan, hogy *valakit vagy valamit kijövünk. Tehát egyrészt az infinitívuszos szerkezeteken megfigyelt szabályszerűség azt diktálná, hogy az infinitívusszal egybeolvadjon, és együtt egyeztetve legyenek a tárggyal, másrészt olyan igealaknak kellene eszerint megjelennie, amelyet soha máskor nem használunk. Néha teljesen elképzelhetetlen kifejezésekhez vezet ez a probléma. Például hasonlítsuk össze ezeket:

Bár a próbál, az igyekszik és a siet nagyon hasonló esetekben használhatók, a próbál tárgyas (tranzitív) ige, ezért könnyedén viselheti a határozott harmadik személyű tárggyal való egyezés toldalékát (próbálja), míg az igyekszik és a siet tárgyatlan igék, ezért a „tárgyas ragozású” alakjuk (igyekszi, sieti) szokatlan, nem használatos, ezért még ebben az infinitívuszos szerkezetben sem használjuk. (Megjegyzem, hogy a próbál egy teljesen más használatában tárgyas: próbálja a ruhát, próbálja a darabot – úgy látszik, csak az a lényeg, hogy formailag léteznek tárggyal egyeztetett alakjai.)

Két izgalmas, számomra is rejtélyes kérdéssel zárom, amelyekre egyelőre nincs válaszom. Az egyik, hogy ha az igyekszi, sieti ennyire rosszul hangzik, akkor miért van az, hogy a második személyű tárggyal egyező alakok mégis sokkal inkább elképzelhetőek? Például: Igyekezlek majd felhívni, Sietlek figyelmeztetni a veszélyekre. A másik kérdés, hogy ha a tárggyal való egyeztetésnek nem kötelező a ragozott igén meglátszania (pl. igyekszik megtalálni a hibát, siet megtalálni a hibát), akkor miért kötelező mégis olyankor, amikor a ragozott ige tárgyas? Például: próbálja megtalálni a hibát, de teljesen rossz ez: *próbál megtalálni a hibát.