Az ember szereti jól elkülönülő kategóriákban látni a világot. Egy dolog, egy jelenség legyen vagy fekete, vagy fehér, vagy jó, vagy rossz. Tudjuk ugyan, hogy ezzel durván leegyszerűsítjük a valóságot, mégis sok esetben hasznos a szigorú kategorizálás.

Az egyik fekete, a másik fehér
(Forrás: Wikimedia Commons / MatthiasKabel / GNU-FDL 1.2)

Kategóriák

Többnyire a nyelvészek is szigorú kategóriákban gondolkoznak: egy szó vagy főnév, vagy ige, egy hang vagy zöngés, vagy zöngétlen. Igaz, a szófajok esetében vannak további kategóriák, de azt gondolhatnánk, hogy ha egy szóról tudjuk, hogy a főnév és az ige közül valamelyik, akkor mindig el tudjuk dönteni, melyik, nincsen átmenet.

Az angol mistrust wounds két mondat azonos alakban. Ha a mistrust ige, a wounds főnév, akkor annyit jelent: ’ne bízz a sebekben’, ha fordítva, akkor ’a bizalmatlanság megsebez’.

Ez többnyire így is van, de nem mindig. Nem arra gondolunk, hogy bizonyos szavak előfordulhatnak igeként is, meg főnévként is. Pontosabban egy ige és egy főnév azonos alakban jelenhet meg. A legtöbb esetben a mondatban elfoglalt helyzet elárulja, melyikkel van dolgunk, de nem mindig. Pl. a vár mellett vár mondatban az első várról tudjuk, hogy főnév, a másodikat viszont így is, úgy is érthetjük. Azonban a szövegkörnyezet, amelyben a mondat elhangzik, ekkor is eligazít.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Átmenetek

Ennél különösebb az az eset, amikor ugyanaz a szó képvisel átmenetet a főnévség és az igeség között. Nézzük például a következő angol mondatokat.

1. They love that he is singing this song.
2. They love him singing this song.
3. They love his singing this song.
4. They love his singing of this song.

Imádják, hogy énekli?
(Forrás: Wikimedia Commons / Kerosene Photography / CC BY 2.0)

Az angolban a „tárgyesetnek” is nevezett alak a jelöletlen: pl. who did it? me/him (nem I/he) ’ki volt az? én/ő’. Igaz csak a névmásoknál – és azok közül sem mindnél – különül el ez formailag az alanyesettől.

A négy mondat jelentése ugyanaz: ’imádják, hogy énekli ezt a dalt’. Az 1. mondatban a singing az igék jellemzőit mutatja: az alanya alanyesetű (he) és főnévi csoport a tárgya (this song). A 2. mondatban a tárgy változatlan, az alany azonban a jelöletlennek tartott alakban jelenik meg (him). Ennek az az oka, hogy az igének itt már nincs ideje, valamint személy és szám szerint sem egyezik az alannyal, szakszóval nem finit. Azaz kevésbé igeszerű. A 3. mondatban még egy lépéssel távolabb kerül a singing az igeségtől, és ezzel közelebb a főnévséghez: az „alany” itt már a birtokos esetű his alakban jelenik meg. Ilyen, birtokos esetű névmás jellemzően főnév előtt fordul elő. A 4. mondat singingje végképp főnévi: a „tárgy” elé is elöljárószó (of) kerül. (Vö. a klasszikus példával: destroy the city ’elpusztítani a várost’, de destruction of the city ’a város elpusztítása’.)

A vizsgált mondatnak nem minden változata fordul elő, nem használják például a *They love that he is singing of this song, *They love that him is singing this song, *They love him singing of this song mondatokat. Mindez nem véletlenszerű: minél igeibb a singing, annál inkább puszta főnévi csoport a tárgya és annál inkább alany (vagy a jelöletlen) esetben áll az alanya. Vannak azonban átmeneti esetek, ahol nem tudjuk kategorikusan kijelenteni sem azt, hogy a singing ige, sem azt, hogy főnév volna.

A semlegesség fokozatai

Ugyanilyen finom átmenetet találunk az ún. semleges magánhangzók esetében is. Ezekről Kálmán László írt korábban, itt viselkedésükből a fokozatosságot emeljük ki. A magyarban az elölképzett (hagyományosan magasnak nevezett) magánhangzók mutatnak semleges viselkedést. Míg az [i í]-ről minden fenntartás nélkül kijelenthetjük, hogy semlegesek, az [ö ő ü ű]-ről pedig azt, hogy nem azok, az [e] és az [é] átmenetet képeznek a két kategória között.

Három tulajdonságot vizsgálunk: (1) lehet-e átlátszó?, (2) előfordul-e változatlan alakú – azaz nem illeszkedő – toldalékban?, (3) lehet-e antiharmonikus?

Az [i] és az [í] mindig átlátszó: ha a tő utolsó magánhangzója ezek egyike, az előző pedig egy hátulképzett (hagyományosan mély) magánhangzó, akkor az illeszkedő toldalékok hátulképzett változata jelenik mindig meg: tapírról, bocira. Ha ugyanebben a helyzetben [é]-t tartalmaz egy tő, akkor az vagy átlátszó, vagy bizonytalan: bizonyos beszélőknél bizonyos helyzetekben átlátszó, más beszélőknél, más helyzetekben átlátszatlan. Előfordul tányérok és tányérak is, *tányérek viszont nem, tehát itt az [é] átlátszó. Ezzel szemben a szaténból mellett létezik a szaténből alak is (a Google szerint 2:1 arányban), vagyis ingadozik az [é] viselkedése.

Tapírboci
(Forrás: Wikimedia Commons / Gunnar Hendrich / CC BY-SA 3.0)

Az [e] esetében vannak bizonytalan tövek és vannak csak átlátszatlanul viselkedő tövek: a hotelben mellett létezik hotelban alak is (13:1 arányban), a háremben viszont majdnem kizárólagos, 1000-szer gyakoribb, mint a háremban. Természetesen az utolsó szótagjukban [ö ő ü ű]-t tartalmazó tövek nem ingadoznak, ezek a magánhangzók kizárólag átlátszatlanként viselkednek. (A 70.000 sofőrtől mellett összesen 7 sofőrtól-t talál a Google, de ez is többször ugyanabban a szövegben ismétlődik, és joggal feltételezhetjük, hogy csak elírás.)

Egy másik tulajdonság, amit itt vizsgálunk, az ún. antiharmonikus tövekben való részvétel. Ezekben a többnyire egyetlen elölképzett, kerekítetlen tőmagánhangzót váratlan módon a toldaléknak a hátulképzett magánhangzós változata követi (pl. sírnak, héjról). Az ilyen tövek zöme [i]-t vagy [í]-t tartalmaz, kettő közülük (a héj mellett a cél) [é]-t, és van egy két szótagú, rövidült alakjában két [e]-t tartalmazó antiharmonikus tő is, a derek-. Természetesen az [ö ő ü ű]-t tartalmazó tövek soha nem ilyenek.

A felszólító [ja~je] (pl. lopja~lepje) váltakozással szemben, a kijelentő [ja~i] (pl. lopja~lepi) nem hangtani jellegű, hanem szuppletív alakok. Felvethető, hogy nem váltakozó toldalék az -őr (-őz) az ilyenekben: masszőr, hazardőr. Itt eltekintünk ezektől a rendszertelenül előforduló elemektől.

Végül nézzük az egyes magánhangzók váltakozásra való hajlandóságát. Toldalékokban az [i] és az [í] egyáltalán nem váltakozik hátulképzett magánhangzóval. Az [é] viszont előfordul váltakozó toldalékban is (pl. háznál~kéznél, házzá~kézzé), de egyalakúakban is (pl. házé, Ráczék). Ezzel szemben [e] csak váltakozó toldalékban lehet (pl. házban~kézben).

Összefoglalva:

(A „~” jel azt jelenti, hogy ingadozik a tő, illetve van olyan toldalék, amelyre jellemző, és van, amelyre nem az adott tulajdonság.)

Lépcsőzetesség

A táblázatban látszik a lépcsőzetesség. „Ha… akkor…” állításokat — szakszóval implikációkat – tehetünk, de csak egy irányba: pl. ha egy magánhangzó antiharmonikus, akkor átlátszó. Fordítva nem áll a dolog: egy átlátszó magánhangzó nem feltétlenül antiharmonikus. A lépcsőzetesség – ahogy már az említett Kálmán-cikkből is megtudtuk – az elölképzett, kerekítetlen magánhangzó zártsága szerint is fennáll. Ha egy elölképzett, kerekítetlen magánhangzó antiharmonikus, akkor a nála zártabb is az. Visszafelé viszont nem feltétlenül igaz egy ilyen állítás.

A nyelvben ennyi lépcsőt nem tapasztalunk
(Forrás: Wikimedia Commons / Eustaquio Santimano / CC BY 2.0)

Legutóbb azzal a rossz hírrel köszöntünk el, hogy a -ság toldalék paradox módon viselkedik. A magánhangzója illeszkedik, ami a tővel való szorosabb viszonyát jelzi. Ugyanakkor nem nyújtja a tővégi [a]-t és [e]-t, ami egy lazább viszony jellemzője. Fel kell adnunk azt az elképzelést, hogy egy toldalék vagy szoros, vagy laza viszonyban van az előtte levő tővel. Ez nem meglepő, hiszen azt az elképzelést is fel kellett adnunk, hogy egy magánhangzó vagy semleges, vagy nem, továbbá hogy egy szó vagy ige, vagy főnév.

Fontos azonban, hogy ebben az esetben is tudunk implikációkat megfogalmazni. Ha nyúlik a tővégi [a], akkor van magánhangzó-illeszkedés, de ez fordítva – amint a -ság példája mutatja – nem áll: az illeszkedés nem feltétlenül jár nyúlással.