Legutóbb abba a problémába futottunk bele, hogy ha egy szó eleje egyben szükségképpen egy szótag eleje is – és ugyanígy egy szó vége szükségképpen egy szótag vége is –, akkor a magyarban nem kezdődhetnek szavak mássalhangzó-kapcsolattal. Ez azért van így, mert a szó belsejében a mássalhangzó-kapcsolatoknak mindig csak az utolsó eleme kerül a második szótagba, azaz a magyarban egy szótag elején csak egy mássalhangzó állhat. A következtetésünk azonban téves, a magyarban kezdődnek szavak mássalhangzó-kapcsolattal. Most kicsit távolabb állunk, és megvizsgáljuk, úgy néz-e ki egy szótag, ahogyan azt a fülünkkel halljuk. Már a kérdés felvetése is előrevetíti, hogy fogunk találni ez ellen a feltételezés ellen érveket.

Nézzünk a dolgok mögé

A tudományra jellemző, hogy szembemegy a mindennapi tapasztalatainkkal. Épp az benne az érdekes, hogy kiderül két látszólag különböző dologról, hogy valójában ugyanazok, vagy két azonosnak tűnő dologról, hogy valójában mások. Amit tapasztalunk, annak nem mindig a legkézenfekvőbb magyarázata a helyes. Mindannyian látjuk például, hogy a Nap kering a Föld körül, de a valóságban – tudjuk – mégsem ez történik.

Egyre többen használják a határozott névelőnek egyetlen alakját: a alma, a körte. A 18. században is egyalakú volt, de akkor a másik alakja volt használatos: az alma, az körte.

A magyar határozott névelőnek a köznyelvben két alakja van, az a és az az. A választás közöttük teljesen automatikusan a következő szó hangalakja alapján történik: a körte, de az alma. Egy ilyen, a hangalakból egyértelműen kikövetkeztethető váltakozás esetében azt feltételezzük, hogy egy egységes alakú névelő jelenik meg hol így, hol úgy. Szakszavakkal: a határozott névelőnek ugyanabból a mögöttes alakjából vezetjük le a két felszíni alakját, az [a]-t és az [az]-t. Mivel a magyarban nem minden [a]-végű szó után toldódik be egy [z], ha a következő szó magánhangzóval kezdődik (*puhaz alma), hanem csak a névelő után, ezt a [z]-t a névelő részének kell tekintenünk. Másképp ugyanis nem tudnánk megjósolni, hogy a magánhangzóval kezdődő szavak előtt egyáltalán megjelenik-e egy mássalhangzó, és ha igen, akkor az a [z], és nem valamilyen más hang. A határozott névelő mögöttes alakja tehát az.

Kölcsey Huszt c. epigrammájának vége: s a haza fényre derűl. A sor egy pentameter második fele, vagyis két daktilus és egy nehéz szótag. Ha az a haza egy daktilus (nehéz–könnyű–könnyű), akkor az a-t Kölcsey nehéz szótagúnak, minden bizonnyal [ah]-nak ejtette.

De mi történt akkor, amikor a 19. században az [az körte] helyett így kezdték mondani az emberek: [ak körte] (ezt egy darabig a’ körte alakban is írták)? A névelő [z]-je nem teljesen veszett el, hiszen először még a helye is ott maradt: ezért volt egy ideig hosszú a következő szó kezdő mássalhangzója. Másfelől pedig a [z] továbbra is megmaradt a magánhangzóval kezdődő szavak előtt.

A hang és a helye

A nyelv hangzó alakját egy-egy hangot képviselő jelekkel szoktuk le- és átírni (az alma [az alma]). Ezt azt sugallja, hogy a hangok mint egy gyöngysor gyöngyei következnek egymás után. Épp az imént láttuk, hogy érdemes ennél egy kicsit bonyolultabban elképzelni a dolgot. Ha ugyanis így volna, akkor a névelő [z]-jének elvesztése nem hagyhatna nyomot.

Válasszuk szét a hangot és a helyét. Legyen minden hangnak egy helye, és ne a hangok maguk, hanem ezek a helyek legyenek felfűzve gyöngysorként. A hangok egy-egy helyhez csatlakoznak. Amikor az [az] hangsorból eltűnik a [z], a helye megmarad, és azt kitölti a következő szó eleji mássalhangzó. A két helyhez csatlakozó hangok a hosszú mással-, (illetve más esetekben magán)hangzók. Ez az elmélet jó okát adja annak, hogy egy-egy mássalhangzó eltűnése miért jár olyan gyakran a szomszédos hang megnyúlásával, azaz pótlónyúlással, amit korábban már többször emlegettünk. (A kedves olvasó most váratlanul megismerkedett az ijesztő nevű autoszegmentális fonológia alapjaival is.)

Fontos, hogy maga a [z] hang valójában nem tűnik el az [az körte] > [ak körte] átmenetben. Csak a kapcsolata szűnik meg azzal a hellyel, ahová korábban kapcsolódott. A továbbiakban a helye elveszik, ekkor rövidül le a névelő: [ak körte] > [a körte]. A [z] viszont továbbra is ott „lebeg” az [a] mögött, hiszen a névelőnek sok beszélő számára ma is része, mert magánhangzóval kezdődő szavak előtt megjelenik. A határozott névelő mai alakját tehát úgy képzeljük el, hogy az egyetlen helyhez tartozik egy [a] hang, majd utána hely nélkül lebeg egy [z]. A kiejtésben csak azok a hangok jelennek meg, amelyek a helyek valamelyikéhez tartoznak, vagyis a lebegő [z] nem hallható.

A határozott névelő tehát nagyon fokozatosan alakult át az utóbbi két-három évszázadban. A 18. században (1.) két helyből állt (ezeket alább × jellel jelöljük), amihez egy-egy hang, az [a] és a [z] csatlakozott: [az alma], [az körte]. Kölcsey korára (2.) a második hely vesztette el a kapcsolatát a [z] hanggal, viszont a következő szó első mássalhangzója (amit C-vel jelölünk) kiterjeszkedett erre a helyre, azaz megnyúlt: [az alma], [ak körte]. Mára (3.) a második hely is eltűnt, a [z] csak akkor jelenik meg, ha a következő szó magánhangzóval kezdődik: [az alma], [a körte]. Ha a ma még progresszívnek számító beszélők használata (4.) válik uralkodóvá, akkor a folyamat a lebegő [z] eltűnésével fejeződik be, azaz a névelő ismét egyalakúvá válik: [a alma], [a körte]. Mindeközben a mutató névmás az változatlan maradt, azaz most is olyan, mint a 18. századi határozott névelő, hiszen az utóbbi az előbbiből különült el.

A megmentő

A világ nyelveire szinte kivétel nélkül áll, hogy vannak mássalhangzóval kezdődő szavak. Viszont sok olyan nyelv van, amelyikben magánhangzóval kezdődő szavak nincsenek, vagyis kötelező a szókezdő mássalhangzó. Ebből következik, hogy a mássalhangzóval való kezdődés az alapeset.

Na de hogyan jelenhet meg a magánhangzóval kezdődő szavak előtt a [z], ha nincs mihez kapcsolódnia? Azt gondoljuk, hogy van. Feltesszük: a mássalhangzóval való kezdődés nemcsak alapeset az emberi nyelvben, hanem kivétel nélküli áll minden szóra minden nyelvben. A magánhangzóval kezdődő szavak elején van egy hely egy mássalhangzónak, de az nincs kitöltve, ezért nem ejtünk ott semmit. Amikor egy ilyen üres mássalhangzós hellyel kezdődő szó elé kerül a névelő, akkor az utóbbi végén lebegő [z] „helyrekerül”, azaz van mihez kapcsolódnia, így megjelenik a kiejtésben.

Sok más nyelvben is találunk olyan szóvégi mássalhangzót, ami csak akkor jelenik meg, ha utána magánhangzó jön: pl. a franciában, az angolban, az ógörögben, a szarsziban, az olaszban stb.

Ez azt jelenti, hogy minden szótag mindig „mássalhangzóval” kezdődik, legfeljebb van olyan, hogy ezt a mássalhangzót nem ejtjük ki, mert csak egy üres hely van a szótag elején, amihez nem tartozik hang. Erre az esetre mondjuk azt, hogy a szótag „magánhangzóval kezdődik”. Az alábbi ábrában a szó eleji, „mentőhelyet” bekarikáztuk.

A magánhangzó hűlt helye

Léteznek tehát olyan „suta” szótagok, amelyekből hiányzik a kezdő mássalhangzó, de a helye megvan. Ha ilyen van, akkor esetleg lehetne olyan „suta” szótag is, amelyiknek a magánhangzójának van csak meg a helye, maga a magánhangzó hiányzik. Persze a szó hagyományos értelmében ezt már nem is neveznénk szótagnak, hiszen egyetlen mássalhangzóból állna. Mégsem teljesen elvetendő az ötlet, hiszen akadnak olyan helyzetek, amikor jól jön egy ilyen magánhangzótlan szótag. Legközelebb ezekből mutatunk néhányat.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése