Korábban egy olvasói kérdés nyomán azt firtattuk, mi is lehet az újságírásban a zu és a zuholás. Sem mi, sem az általunk megkérdezett sajtómunkások, sem olvasóink nem tudtak megnyugtató választ adni, így aztán úgy döntöttünk, hogy szabad a gazda:levelet írtunk a Komlósi Oktatási Stúdiónak, melynek honlapján a kérdést eredetileg feltették. Levelünkre Komlósi Gábor, a stúdió igazgatója válaszolt. Válaszát minimális technikai változtatásokkal közöljük.

„Lemegyek a nyomdába, de jön még egy tudósítás Tatabányáról, azt zuhold [cuhold] a kézilabdához és küldd utánam!” – mondtam a rovatügyeletes kollégának anno a hetvenes-nyolcvanas években a Népsportnál, s akkor ő – amint a gépírónőktől a felső emeletről a „ledobócsövőn” (később csőpostán) megjött az ominózus meccsbeszámoló – ráírta, hogy zu: kézilabda, s így továbbította. Ebből az olvasószerkesztő már tudta, hogy ez a pár soros kézirat elsőbbséget élvez, mert már kész(ül) egy nagyobb összeállítás, amelyhez még zuholják (csatolják, kiegészítik, hozzáteszik) ezt a keveset. A tördelőszerkesztő már nem is tipózta (tipografizálta) ezt az anyagot, hogy mondjuk 10 pont colonel antikva, mert ott volt a flekkpapír (kézirat) tetején, hogy zu: kézilabda, s akkor a gépiszedő már utasítás nélkül is pontosan tudta, hogy ezt ugyanolyan nagyságú és típusú betűből, ugyanolyan hasábszélességre kell szednie, s ólomba öntenie, mint a sportág (a cikk) többi anyagát.

A Népsport 1966. április 18-ai száma
(Forrás: amerigotot.blogspot.hu)

A mettőr (nyomdai csoportvezető) már tudta, amikor megkapta a kész ólomsorokat (linószedés), hogy ezt egyből odaviszi a „kiskomlósinak” (ez én lennék), mert az bíbelődik most a 7-es hajón (a 16 nagy tepsi egyike, amibe bepréseltük a sorokat, egy újságoldal megfelelője) a kolumnás kézilabda-anyaggal. (Angolul a kolumna hasábot jelent, magyarul a teljes újságoldalra használjuk.) Merthogy részletekben ment le a sportág aznapi bajnoki fordulóját ismertető oldal. A meccsbeszámolók, amint beérkeztek, akár 12 tudósítás, külön-külön. Aztán a fotó, majd később ahhoz a képaláírás. Végül megírtam az összefoglaló bevezetőt. Mindezek után pedig még a leadtuk a főcímet. Ja, és a legeslegvégén jött még a gyűlölt tabella (a bajnokság állása).

Soha a büdös életbe’ nem raktuk volna össze az oldalt, ha nincs ráírva minden egyes lapra, hogy mihez tartozik, melyik már készülő cikkhez, sportági összeállításhoz kell betördelni. Még rázósabb volt mondjuk egy válogatott focimeccs, amelyről a legtöbbször – hiába volt ott az elején mondjuk, hogy „Kiküldött tudósítónk, Borbély Pál jelenti Münchenből:…” – tévétudósításből készült, azaz itthon írtuk. Egyvalaki az első félidő első felét tudósította a képernyőt nézve, egy másikunk a második részét (s így tovább), egy harmadik az összefoglaló értékelést fogalmazta, megint egy másik az úgynevezett egyéni bírálatot a játékosokról és a bíróról, a sokadik meg az első oldalas leadet és a főcímet. Talán csak ha a meccs utáni magyar edzői nyilatkozat volt „original Borbély”, azaz a müncheni olimpiai stadionból, a telefonos gépírónőnek lediktált szöveg. „A kiküldött érezze jól magát és majd írjon szép lassan, másnapra, egybe’ egy remek visszapillantást, de a meccset mi hatan »megesszük« itthon” – hangoztatta szépemlékű futball(sic!)-rovatvezetőnk, Németh Gyula bácsi. S úgy is lett: fújásra készen voltunk.

Azaz, amikor a bíró hármat fütyült, vége lett a meccsnek, mi mindannyian már az utolsó betűket ütöttük le, nagy sebtiben kitéptük a papírt az írógépünkből, s kezünkben tollal kacskaringóztunk az olvasószerkesztő távoli szobája felé (valamikor bordélyházként üzemelt az épület, ezért a sok kis szoba és a kanyargós folyosó). Menet közben még bele-belejavítottunk az anyagba (akadt benne klisé, nem mondom…), s mielőtt letettük irományunkat az olvasószerkesztő cikkfogadó négyzetes kosarába, még gyorsan megnéztük, rajta van-e a tetején, hogy „ZU: válogatott”, mert mégiscsak kínos lett volna, ha betördelik a „megyekettő” eredményei közé, hogy „…Nyilasi nem találta helyét a szokatlan közegben, szemlátomást zavarta a német szurkolók bekiabálása…”

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ugye, már nem is kell magyaráznom, hogy a német ’-hoz, -hez, -höz’ lopta be magát a nyomdásznyelvbe (akkoriban – Gutenberg-galaxis! – még minden németül szólt a redakciókban, főleg slussz, azaz lapzárta idején). S persze „magyarosítottuk”, már annyiban, hogy igésítettük, ragoztuk, kiforgattuk, sőt káromkodtunk is vele: „Azt a jó zuholós nénikédet” – mondogatta nekem mindig a drága Schuler bácsi (a munkásarisztokrácia tipikus képviselője, vérbeli nyomdász), pláne amikor még azt is kitaláltam, hogy legyen „forduló válogatottja” is, amit persze csak már minden meccs történéseinek ismeretében lehetett összeállítani, megálmodni, legépelni, leadni, bepötyögni, kiönteni (ólomba), betördelni, adjusztálni (besimogatni az oldalba), majd kényszeredetten meghúzni, persze csakis azért, mert korábban gondosan zuholtuk.

Egyszer azért szegény Marschall Pistával előfordult, hogy nem zuholta a számtenger – helyezés, csapatnév, játszott, győzött, döntetlen, vereség, gólkülönbség, pontszám – tabellát, azaz a bajnokság állását mutató táblázatot, s a női kézilabda tudósítások végére emelték be (tették) a férfi (akkor talán még nem is volt női) vízilabda-bajnokság állását. Mert mit nézett először a nyomdász? Az első sort. S, ha oda nem az volt írva, hogy zu:…, akkor azt, ami helyette állt ott: mondjuk, hogy 1. Vasas… S ez a „női kézire” is állt akkoriban, nemcsak a pólóra. Lett is belőle jókora ribillió másnap!

De ugyanígy használták ezt például a Népszabadságnál, mondjuk egy pártkongresszus tudósításánál, vagy a hírrovatba nem egy helyről, nem egy időben bezúduló kis anyagoknál. Népszavás koromban pedig csak a rovat nevét – de azt mindig – gépeltük a papír tetejére: zu: belpol. S ezt láttam édesanyámnál is, az Ez a Divatnál, hogy a már nyomdába adott, betördelt laphoz utólag írta a képaláírásokat, hisz az csak a tördelőszerkesztő asztalán dőlt el véglegesen, hogy melyik kép – s egyáltalán: hány kép? – került be a lapba. Zu: májusegyruhagyár. Zu: főszerkesztői jegyzet. Zu: satöbbi-rovat. Zu: hátsóborító. Mindenütt így jelölték, hogy valaminek a folytatása az a néhány sor.

Tévébemondók az Ez a divat címlapján
(Forrás: retronom.hu)

Később, a televízióban is találkoztam a zuholással (persze, inkább csak az írott sajtóból átkerült kollégák papírjain), ha adás közben jött még egy hír az épp futó világversenyről. A tévé nyelve sokkal hamarabb elangolosodott, de azzal azért soha nem találkoztam, hogy ’with: kézilabda’. Ma már talán csak a könyveknél, a hagyományos nyomdai úton előállított kiadványoknál használják itt-ott a zuholás kifejezést. Legutóbb Harle Tamás – mostanság főleg a Figyelőben publikáló – kollégám írta oda egy iskolai feladatsorhoz utólag küldött kérdés elé: zu: vizsgateszt. Tehát nem suchen és nem Zug és az ziehen sem, hanem „csak” a zu toldalék honosodott meg – és vált idehaza általánosan, teljes körűen elterjedt és bizonyos helyeken mindmáig használt kifejezéssé – a magyar sajtónyelvben.

A megfejtést kétségtelenül nehezítette, hogy nem volt világos: a szó eleji z [c]-nek ejtendő. A zu esetében még érthető az eredeti írásmód megőrzése, ám a cuholás igét mi már feltétlenül fonetikusan írnánk, esetleg zu-holás alakban.Egyébként a cikk írásakor ez a lehetőség is felmerült, de a cuholásra sem találtunk ide vonható találatot, ezért elvetettük.

Továbbra is furcsának tartjuk a h betoldását: a magyarban két magánhangzó közé tipikusan j szokott betoldódni, az u és az o között esetleg még v-t várhatnánk. E ha már igét kellene a zu-ból képezni, ma inkább a zu-zás (cuzás) formát várnánk. Azt pedig továbbra is csak furcsálhatjuk, hogy egy „idehaza általánosan, teljes körűen elterjedt és bizonyos helyeken mindmáig használt kifejezés” hogyhogy semmilyen nyomot nem hagyott az interneten.