Szentkatolnai Bálint Gábor 1871–74-es oroszországi és mongóliai útjáról, az ott gyűjtött anyagának feldolgozásáról korábban már írtunk, most életútjának további állomásaival foglalkozunk. A tatár és mongol anyagokon végzett munkán kívül 1875-ben Vámbéry Ármin segítségével megjelentette Török nyelvtanát, 1876-ban A Mandsuk szertartásos könyve című könyvecskét, 1877-ben egy tanulmányt Az éjszaki burját-mongol nyelvjárás rövid ismertetése címmel (ez nem saját gyűjtésű anyagon alapult), s több előadást is tartott, illetve kisebb cikkeket is írt.

Szentkatolnai Bálint Gábor
(Forrás: Wikimedia Commons / Vasárnapi Újság 1875)

1877-ben Széchenyi Béla gróf felkérésére részt vett az Ázsiába induló expedícióján. Bálint az út során két hónapra eljutott Indiába, ahol megismerkedett a tamil (Bálintnál tamul) nyelvvel, ami nagy hatást tett rá, kutatásainak hamar központi tárgyává vált, s azonos eredetűnek vélte a magyar nyelvvel. Továbbutazva Sanghajban elsajátította valamelyest a japán nyelvet is (a forgalmas és népes kínai kikötővárosban nem lehetett nehéz japánokat találni), de miközben néhány hétig itt az expedíció többi tagjának megérkezésére várt, megbetegedett és hazatért Magyarországra (egyes vélemények szerint csak ráunt a vontatott haladásra). Az expedíció vezetője nagyon csalódott volt, hogy a tolmácsnak szánt Bálint nélkül kell folytatni útjukat, s kevés reményt fűzött így a sikerhez.

Elszigetelődés, önkéntes száműzetés

Noha 1871–1874-es kutatóútja után jól alakult a karrierje Magyarországon, több könyve is megjelent, s 1875-től 1877-ig a pesti egyetemen is taníthatott (ha nem is állandó oktatóként), viszonya mégis megromlott a hazai tudományos élet szereplőivel. Az állandó egyetemi tanári állásra benyújtott pályázatát visszautasították, akadémiai jövedelmét – mivel az ígért könyveit nem adta le – megvonták. Tudományos elszigetelődésében, illetve munkáinak, eredményeinek tudományos visszhang nélkül maradásában több tényező is közrejátszott. Bizonyosan nem kedvezett az érvényesülésének, hogy az éppen zajló ugor-török háborúban nem értett egyet egyik féllel sem, s műveiben nem kifejezetten finoman fogalmazta meg kritikáját. 1877-ben megjelent Párhuzam a magyar és a mongol nyelv terén című könyvecskéjének bevezetőjében főként a finnugristákat nem kíméli, név szerint is említi Hunfalvy Pált, hosszasan kritizálja Magyarország ethnographiaja című könyvét, utal Budenz Józsefre is, s többek között így fogalmaz:

Hanem a baj és roppant tévedés abban rejlik, hogy amaz összehasonlítások után azon fictio kapott lábra, mely szerént mi minden rokon elemet másoktól kölcsönöztünk, s tőlünk soha senki semmit át nem vett, soha senki semmit se tanúlt, s hogy ama hasonlítások nyomán nemcsak beiktatták nyelvünket némely csiri-biri népecskék nyelvének sorába, hanem már már azon népecskéket nyelvünk, sőt nemzetünk szülő anyjának is kürtölik, azon népecskéket, melyek a történelemben soha sem szerepeltek, de nem is szerepelhettek, mert ama csip-csup néptöredékek a nagy altaji néptengernek csak félrelocscsant kis hullámrészét teszik […]

A valódi finnféle népek közől hazát magának egysem szerzett, hanem vitte mindenik a sátorfáját arra, a merre tolták a többi jelentékenyebb népek; hogy szerepet vittek őseink mindig, mutatja még az is, hogy nekünk nem volt időnk soha tücsök módjára fütyörészgetni mindenféléről, mint a kalevalás finneknek, vagy gyerekesnél gyerekesebb vallásos mythologiát csinálgatni, mint a voguloknak.

Bálint Gábor Párhuzam a magyar és mongol nyelv terén című könyvének borítója
(Forrás: Rákos Attila)

Későbbi munkáiban sem rejtette véka alá a finnugor nyelvrokonsággal (és más, szerinte nem kellően dicső rokonokat felmutató véleményekkel) kapcsolatos ellenérzéseit, de a török rokonítással sem bánt kesztyűs kézzel:

Én tőlem lehet akárki finn-cseremis, vagy csuvas-török-tatár a maga szakálara, de nem a magyar nemzetnek, történetének és nyelvének rovására. A ki ezt akarja tenni, menjen és kérjen eme dibdáb népektől kenyeret!

Az új tamil rokonság emlegetése nem javított tudományos megítélésén, s tudóstársainak Bálint kritikái által kiváltott sértődései, illetve az ő Bálintot illető kritikájukból fakadó saját sértődései sem kedveztek helyzetének, melyet Bálint végül kilátástalannak ítélt. 1879-ben az Akadémiát és a kultuszminisztériumot is erősen támadó újságcikket írt – ebben  bejelentette távozását az országból.  Ezután 12–13 évig Európában és Ázsiában kereste boldogulását, hol mint athéni egyetemi előadó, hol mint bagdadi pénzügyi felügyelő. Kisebb lendülettel, de eközben is dolgozott nyelvészeti munkáin, 1882-ben befejezte mongol nyelvtanát, 1888-ban pedig A tamul nyelv a turáni nyelvek szanszkritja vagy van-e a magyarnak testvére? című írását küldte el az Erdélyi Múzeum folyóirat számára.

Hazatérés és kiegyezés

Bálintnak száműzetése alatt is maradtak hívei Magyarországon, elsősorban Erdélyben, s leginkább Jakab Elek szorgalmazta az Akadémiánál a hazahívását (az Akadémia végül is nem zárkózott el ettől teljesen, de azt várta, hogy Bálint maga jelentkezzen). Jakab ekkor gyűjtést szervezett Bálint javára, s az összegyűlt pénz elég volt rá, hogy 1892-ben hazatérhessen Szentkatolnára. Itt is tamil kutatásaival foglalkozott, magyarul és németül írt a Széchenyi-expedíció kiadványa számára, de nem kívánt Budapestre visszatérni – kompromisszumos megoldásként a kolozsvári egyetemen ajánlották fel neki az ural-altaji tanszéket, s 1893-tól 1912-es nyugdíjba vonulásáig itt tanított török, tatár, mongol, kalmük, mandzsu, kabard és japán nyelvet.

Bálint Gábor Kovalenszki atamánnal és gróf Zichy Jenővel kaukázusi útjukon
(Forrás: Vasárnapi Újság 1913)

Noha újra írni kezdett, cikkeit inkább csak Erdélyben adta ki (főként az Erdélyi Múzeum folyóiratban), illetve könyveit saját kiadásban jelentette meg. 1895-ben újabb expedíción vett részt, ezúttal Zichy Jenő gróffal utazott a Kaukázusba, s ott felfedezte magának a kabard (cserkesz, adige) nyelvet, s ebben a népben és nyelvében látta a hunok leszármazottait, a kabard nyelv alapján vélte megfejthetőnek a magyar nyelv számos jelenségét. 1900-ban adta ki kabard nyelvtanát (sok utalással más, általa turáninak tartott nyelvre), 1904-ben pedig kabard-magyar-latin szótárát (szintén turáni etimológiákkal). Nyelvi kutatásai alapján elérkezettnek látta az időt a magyar nép eredetéről kialakított véleménye összefoglalására és a honfoglalással kapcsolatos források és kutatások kritikájára, így 1901-ben megjelentette A honfoglalás reviziója, vagyis a hún, székely, magyar, besenye kérdés tisztázása című könyvét, melyben – úgy vélte – tisztázta a honfoglalók emlékét „a csuvasz-cseremisz, tatár stb. bűztől”.

A Zichy-expedíció tagjai, bal oldalon Bálint Gáborral
(Forrás: Zágoni Jenő: Szenkatolnai Bálint Gábor: Válogatott írások)

Legutóbb említett művei után már nemigen írt, visszavonultan élt Kolozsváron, s az 1912-es nyugdíjazását követő évben 1913. május 26-án Temesváron meghalt. Kézdivásárhelyen van eltemetve feleségével együtt, emlékét ma Szentkatolnán és Kolozsváron szobor őrzi, s a szentkatolnai iskola is az ő nevét viseli.

Bálint Gábor öröksége és újrafelfedezése

Bálint Gábor művei közül soknak a maga korában nem nagyon volt tudományos visszhangja, amihez hozzájárultak a már említett kölcsönös kritikák és sértődések más kutatókkal. Kazáni tatár munkája, burját nyelvtana és még 1-2 írása ugyanakkor ismertté vált a szakemberek előtt. Az sem használt, hogy ma is értékes anyagközléseit és nyelvleírásait sokszor (de nem mindig) vegyítette bizonytalan lábakon álló nyelvhasonlításaival, a Czuczor-Fogarasi szótáréhoz hasonlóan laza hangtani és jelentéstani kritériumokat támasztó gyökegyeztetéseivel, sajátos – a korra egyébként jellemző – nyelvet, antropológiát és kultúrát összemosó néperedeztetéseivel, s a – szerinte – méltatlan nyelvek rokonságát támogató kutatóknak címzett éles szavakkal, így műveit nehéz volt meggyőződéssel olvasásra ajánlani. A Bálint által következetesen használt turáni kifejezés sem tett jót későbbi értékelésének, hisz halála után az 1910- 1920-as években a turanizmusnak köszönhetően a szó olyan konnotációt kapott, ami szalonképtelenné és gyanússá tette minden említését is.

Kabardok (Bálint Gábor felvétele)
(Forrás: Zágoni Jenő: Szentkatolnai Bálint Gábor: Válogatott írások)

Az, hogy egyes művei a keletkezésükkor nem kerültek be a tudományos köztudatba, s viszonylag kevéssé ismertek maradtak, magával vonta, hogy a későbbi nemzedékek sem igen tudtak róluk, hisz nem volt, aki figyelembe ajánlotta volna azokat. Kabard és tamil témájú művei ezekkel a nyelvekkel foglalkozó magyar kutatók hiánya miatt is kevéssé hasznosultak (Bálint egyetlen tanítványt sem nevelt ki egyetemi tanársága alatt). Félig feldolgozott mongol gyűjtései és nyelvtana kéziratban maradt, így nehezen hozzáférhető volt. Ennek ellenére a 40-es évektől újra és újra akadtak kutatók, akik leporolták Bálint munkásságát, megemlékeztek róla, esetenként feldolgozták és kiadták gyűjtéseinek (főleg mongol és tatár anyagának) egyes részleteit (pl. György Lajos, Nagy Lajos, Bese Lajos, Kara György, Berta Árpád és Birtalan Ágnes). Főként Erdélyben őrizték lelkes helytörténészek és más érdeklődők Bálint emlékét (pl. Bakk Pál, Zágoni Jenő, stb.), s hozzájárultak életútjának feltárásához.

Napjainkban Bálint Gábor emléke a reneszánszát éli: egyrészt több kéziratban maradt műve és gyűjtése az utóbbi években került és kerül publikálásra, könnyebben hozzáférhető anyagot nyújtva az orientalisztikának, s elhelyezve értékeit a tudományban őket megillető helyre. Másrészt viszont az „alternatív tudomány” is felfedezte magának, tökéletes alanynak találva őt a mítoszépítéshez, az igazságtalanul elnyomott, finnugrista összeesküvők által háttérbe szorított, tehetségtelen ellenlábasai által elhallgattatott zseniális tudós szerepét osztják rá. Valódi érdemeinek elismerése mellett van, hogy olyasmit is tulajdonítanak neki, ami bizonyosan nem igaz (pl. A mongolok titkos történetének magyarra fordítása) vagy vajmi kevés alap van a feltételezésére, s helyenként legendák is szövődnek köré (pl. állítólagos rovásírásos gyűjteményének Hunfalvy Pál általi állítólagos elégetéséről).

Hivatkozott irodalom

Bálint Gábor: Török nyelvtan (alak-, mondattan, olvasókönyv és szótár). Kézikönyvül és magántanulásra. Budapest 1875

Bálint Gábor: A Mandsuk szertartásos könyve. MTA Könyvkiadó-hivatala, Budapest 1876

Bálint Gábor: Párhuzam a magyar és mongol nyelv terén. Madsar Monghol khojor khele adalitkhakho bicsik. [Magyar mongol két nyelvet egyenlítő irat]. Hornyánszky Victor, Budapest 1877

Bálint Gábor: Az éjszaki burját-mongol nyelvjárás rövid ismertetése. In: Nyelvtudományi Közlemények XIII. (1877) pp. 169–248

Bálint Gábor: A tamul nyelv a turáni nyelvek szanszkritja vagy van-e a magyarnak testvére? Erdélyi Múzeum 1888, 33:5, pp. 215–236

Bálint Gábor: Tamul (dravida) tanulmányok. In: Gróf Széchenyi Béla keletázsiai útjának tudományos eredményei II. Budapest 1897, pp. 1–341

Bálint, Gábor: Tamulischen (Dravidische) Studien in zwei Teilen. In: Wissenschaftliche Ergebnisse de Reise des Grafen Béla Széchenyi in Ostasien 1877-1880. Zweiter Band. Wien 1898, pp. 1–432

Bálint Gábor: Kabard nyelvtan. Grammatica Cabardica. Seu lingua progeniei Hunnorum Chazari et Utiguri dictorum. Kolozsvár 1900

Bálint Gábor: A honfoglalás reviziója, vagyis a hún, székely, magyar, besenye kérdés tisztázása (Revisio historiae occupationis Hungariae). Kolozsvár 1901

Bálint Gábor: Lexicon cabardico–hungarico–latinum. Kolozsvár 1904

Zágoni Jenő (szerk.): Szenkatolnai Bálint Gábor: Válogatott írások. Budapest 2005