Vázlatosan áttekintettük már, hogy a turanizmus sok irányzatot magába foglaló elnevezés. A nyelvészeti terminus a 20. század elejii Magyarországon olyan mozgalom nevévé vált, amelynek elsődleges célja a keletkutatás föllendítése, a kulturális kapcsolatok keresése volt, nem ritkán bőven nyakon öntve a romantikus néprokonsághittel. Kezdettől ott volt benne annak keresése is, hogyan lehetne a keleti kapcsolatokat a magyar gazdasági és politikai érdekek érvényesítésére használni.

Turáni tigris – az ázsiai kistigrisek gazdasági erejét remélték a turáni népek szövetségétől
(Forrás: Wikimedia Commons)

Birodalmi nosztalgia

Sokan remélték, hogy a testvérnépekkel szövetkezve újra fölragyoghat a régi dicsőség fénye, s Magyarország újra világbirodalommá válik. A birodalmi vágyódás azonban nem csak a turanista gondolatkört jellemezte, a 19. század végétől egyre több hasonló elképzelés bukkant föl. Ezek az álmok nem a semmiből születtek, hanem az egykori történeti realitás emlékét idézték vissza, a magyar kultúrába mélyen beágyazódott hagyományt követve. A Magyar Királyság I. László és I. Kálmán alatt kezdett erőteljes terjeszkedésbe, a 11-12. századra a magyar korona birtokolta a Balkán nagy területeit. A királyság Nagy Lajos alatt érte el legnagyobb kiterjedését, s csak részben a magyar-lengyel perszonálunió miatt; Mátyás nyugati területfoglalásainak köszönhetően pedig a közben elveszített déli részek nélkül is hatalmas volt a birodalom.

Az ország kiterjedése Mátyás halála után
(Forrás: Wikimedia Commons / Kogutowicz Manó / GNU-FDL 1.2)

Fél évszázaddal később mindez már csak múlt volt, emléke viszont sokszor szolgált vigaszként a kiábrándító jelenben. A 18. század végén ez a visszavágyódás egyre határozottabb formát öltött, a 19. század elején a birodalmi nagyság visszaállításának vágya nyílt törekvéssé vált. Pulszky Ferenc – aki 1839-ben magyarul először használta a turáni kifejezést – a Duna szabályozásáról elmélkedve arról ábrándozott, hogy Magyarország újra növelni fogja a befolyását a Balkánon, és Széchenyi is hasonló tervekkel a fejében munkálkodott a dunai—fekete-tengeri gőzhajózás létrehozásáért. 1848-ban rövid időre még politikai programmá is vált a Balkán visszaszerzése, a Batthyány-kormány elképzelései között egy magyar központú dunai birodalom terve is szerepelt. Ezt hamarosan föl kellett adniuk, de a levert szabadságharc után egy ideig még fennmaradt a birodalmi vágyakozás az emigrációban élők és az itthon maradottak közt egyaránt. A birodalom-visszaépítő tervek csak a kiegyezés után tűntek el – egy időre.

A századforduló környékén azonban újult erővel tértek vissza: a gazdasági és kulturális fejlődés bűvöletében, illetve a millenniumi ünnepségek által keltett érzékcsalódásban sokan elevenítették újra föl a régi álmokat. Ifj. Andrássy Gyula arról értekezett, hogy a magyarok kiváló birodalomszervező képességük miatt hivatottak a Monarchia vezető erejévé válni. Kállay Benjámin pénzügyminiszter a keleti nyitást is szorgalmazta, a magyarok küldetésének tartva, hogy a nyugati értékekkel megismertessék a Keletet. Ebben az időben egyre nagyobb szerepet kaptak a birodalomépítő tervezgetésekben a földrajzi szempontok – például Hoitsy Pál javaslatában, eszerint minden államnak azokat a területeket kell birtokolnia, amelynek folyói az ország fő folyamába ömlenek, azaz a „természetes egységeket” a vízválasztó hegységek jelölik ki.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Virtuális gyarmatosítás

A keleti nyitás kívánalma és a földrajzi szemlélet (nem a Hoitsyé persze) egészült ki a „turáni nyelvek” tanával – addigra ez az az uráli, a török, a mongol és a mandzsu-tunguz nyelveket, a japánt és a koreait jelentette –, illetve a lelkes aktivisták számára a szkíta fogalom átértelmezésével. A Magyar Turáni Társaság elsősorban tudományos és kulturális egyesületként határozta meg önmagát, így kezdetben sok keletkutató, nyelvész, régész, földrajztudós volt a Társaság tagjai és támogatói között – számukra elsősorban a szakmai lehetőség lehetett vonzó. A Társaság legfőbb, a nagyközönség által is megtapasztalható tevékenysége ehhez igazodott: ismeretterjesztő előadásokat tartottak, nyelvtanfolyamokat szerveztek.

A rendezvények azonban politikai célokat is szolgáltak: az előadásokon sokszor részt vettek a „turáni országokból” Budapestre küldött diplomaták, a finn, észt, bolgár, török, japán külügy képviselői; a Társaság vezetésében voltak olyanok, akiket a magyar külügyminisztérium segített a pozícióhoz; a „turáni országokba” utazó delegációkban rendszeresen helyet kaptak a Társaság tagjai. Az 1918 és 1945 közötti magyar miniszterelnökök csaknem mindegyike volt valamikor Turáni Társaság tagja, és a hivatalos politika mindvégig, a Tanácsköztársaság idején is támogatta kisebb vagy nagyobb összeggel a működést, de a turanizmust a korszak egyetlen kormánya sem tartotta külpolitikai főiránynak. A turanizmus eszmerendszerében viszont kezdettől hangsúlyos szerep jutott a politikai szövetség keresésének, elvégre Magyarország egy erős szövetségben jóval nagyobb súllyal rendelkezett volna, mint a Monarchiában, s különösen mint az I. világháborút követő szétdarabolás után.

A „birodalomépítés” a turanista elképzelésekben jóval túlnyúlt a Balkánon, felölelte a Kaszpi-tenger és a Pamír közötti „turáni” földet, de ez a „terjeszkedés” értelemszerűen virtuális volt, a kulturális kapcsolatok megteremtése mellett reálisan legfeljebb gazdasági előnyök és támogató külpolitikai szövetségek szerzését tűzhette ki célul. Teleki Pál 1913-ban, a Turán folyóirat indulásakor meghirdette a gazdasági expanzió programját – Chorin Ferenc, a Gyáriparosok Országos Szövetségének alapítója s elnöke, a keleti kapunyitástól nagymérvű piacbővítést remélt. Telekitől – nem meglepő – nem állt persze távol a politikai szövetségkeresés sem, ő is „hatszáz milliós turánságról” beszélt.

Mustafa Kemal terveibe nem illett bele a nagyturáni eszme
(Forrás: Wikimedia Commons)

A háború alatt szorosabbra fűzött török kapcsolatokon kívül azonban sem a politikai, sem a gazdasági remények nem teljesedtek be, sőt, a háború után a török kötések is lazultak: Mustafa Kemal (Atatürk) önálló, erős, európai államot akart építeni, s bár sok magyar szakember segített neki ebben, a turanizmus nem illeszkedett jól Atatürk elképzeléseihez. De a birodalmi illúziók a vesztes háború után különben is szertefoszlottak, legalábbis a magyar politikai elit tagjai (ki előbb, ki utóbb) leszámoltak vele. A Turáni Társaság visszatért a kulturális tevékenységhez.

Ábrándozások kora

A délibábos ábrándok álmodóit a Magyarországi Turán Szövetség tömörítette – igaz, az alapokat Paikert Alajos fektette le, s ő mindvégig a Társaság tagja maradt. 1915-ben Tisza István miniszterelnöknek küldte javaslatát: hogyan lehet Magyarország egy egész Eurázsiát átfogó világbirodalom fontos része. Az előfeltétel persze az lett volna, hogy megnyerjük a háborút, ekkor teljesedhetett volna ki a Germán-Turán államszövetség. Európa északi felét Szentpétervárig a Germán Szövetség irányította volna; Lengyelország szövetségesi pozíciót kapott volna, Románia csak akkor, ha megfelelő oldalon szállt volna be a háborúba, ha viszont az ellenséges oldalon, akkor Románia területét a régen visszavágyott déli részekkel együtt Magyarország kapta volna. A szövetségbe Paikert beleképzelte Görögországot, Montenegrót, Albániát és Bulgáriát, Törökországot, Afganisztánt, Perzsiát, Kínát, Sziámot és Japánt is. Ennek az óriási hatalmi tömbnek Paikert tervezgetései szerint már elég ereje lett volna ahhoz is, hogy Észak-Afrikában gyarmatokat szerezzen. Az I. világháború első évében Paikert nem számított csodapóknak ezzel a fantáziálással: nem ő volt az egyetlen, aki a háborúban a birodalomalakítás lehetőségét látta.

Cholnoky Jenő – egyébként kiemelkedő földrajztudós – a Turáni Társaság, később a Turán Szövetség alapítója az 1920-as években szerette volna visszaállítani Mátyás birodalmát, megszerezni a Balkánt a Duna torkolatáig, és a „testvérnépekkel”, Bulgáriával és Törökországgal hidat emelni a Kelet felé. A turanista mozgalom másik jól ismert – mondhatni hírhedt – alakja, Sassi Nagy Lajos a birodalomhoz szívesen hozzácsapta volna még Lengyel- és Finnországot, a balti államokat, Besszarábiát és Szibériát. A Szövetség 1923-ban csúnya véget ért, a harmincas években élesztették föl újra, de az akkoriban született tervek sokat szelídültek a korábbiakhoz képest. Az ötletek még világbirodalom fényét keresték, de már csak szimbolikusan: levente- és diákotthont akartak építeni a turáni népek fiainak Gül baba türbéje mellett, Attila-szobrot terveztek és rovásírásos folyóiratot. Állami támogatást nem kaptak sem ezek az ötletek, sem a még hevesebb lelkületű, szektaként kezelt, saját korukban is szélsőségesnek tartott turanisták.

Cholnoky Jenő
(Forrás: Wikipedia (magyar változat))

 A tanulság: a keleti szövetségkeresés sem gazdasági, sem politikai nyereséggel nem járt abban a néhány évtizedben sem, amikor a turáni eszme fölmutatható társadalmi támogatásnak örvendett, kizárólag a kulturális területen tudott eredményeket fölmutatni. Bőven voltak viszont, a politikai skála minden sávjából, akik a turanizmust elsősorban gúnyiratok tárgyának tartották alkalmasnak.

Források

Ablonczy Balázs: „Lándzsahegy”, néprokonság, small talk – Turanizmus és keleti gondolat a két világháború közötti magyar külpolitikai gondolkodásban. (Magyar külpolitikai gondolkodás a 20. században, 87–106.) 2006.

Romsics Ignác: A magyar birodalmi gondolat. (Múltról a mának, 122–158.) 2004.