Augusztus 10-12. között rendezték Bugacon a harmadik magyarországi Kurultájt. Az idei rendezvény az első, amely a hírek szerint jelentős állami támogatással zajlott, anyagi és szimbolikus értelemben egyaránt. Keskeny Ernő miniszteri biztos, Külügyminisztérium kelet-európai és közép-ázsiai főosztályának vezetője kiemelte, a Kurultáj megrendezése a „jelenlegi magyar kormány külpolitikai stratégiájával teljes mértékben összhangban van”, és „a keleti nyitás politikájának megvalósulását segíti”. A rendezvényt a „hun és türk tudatú népek” hagyományőrző összejöveteleként hirdetik, s a részvevő népek csaknem mindegyike török nyelvet beszél. A „hun és türk tudatú népek” lelki rokonságának hangsúlyozását baloldali elemzők és jobboldali politikusok is a turáni gondolat megjelenéseként értelmezik – ez a Kurultájokat rendező Magyar-Turán Alapítvány nevében is megjelenik. De mit jelent?

Turáni nyelvek a 19. századi értelmezésben

Turáni nyelvekről már Julius Klaproth, az orientalisztika egyik módszertani megújítója is beszélt 1802-ben, szintén nomád népek nyelvére vonatkoztatva használta 1836-ban Rasmus Rask, az összehasonlító történeti nyelvtudomány nagy alakja. Első ismert magyar említése a politikus és muzeológus Pulszky Ferenctől való, 1839-ből. A turáni elnevezés ihletője az Aveszta: a perzsa király Túr nevű, testvérgyilkos fiáról kapták nevüket azok a nomád népek, amelyek északról zaklatták a letelepedett árjákat. Az elnevezés az európai köztudatba Abul Gázi 17. századi munkájának, a törökök származásáról írt Sedzsere-i Türknek a megismerésekor került – ebben egyértelműen földrajzi területet jelölt.

Valódi nyelvészeti karrierjét 1847-ben kezdte ez a terminus, Max Müller révén. A turáni elnevezést elméletté formálva azonban először Christian Bunsen, göttingeni professzor használta azokra a nomád népekre és nyelvekre, amelyek sem az indoeurópai, sem a sémi csoportba nem tartoztak. Bunsen szerint a „turániság” kaotikus társadalmi és nyelvi állapot, melyből a fejlettebb letelepedett állam, illetve rendezettebb nyelv kialakul.

Az orientalista Müller – aki a turáni nyelvek mintapéldájának a magyart tartotta – Bunsen kérésére fogott hozzá a turáni nyelvek fogalmának részletes kidolgozásához. A turáni nyelveket ő is fejletlenebbnek tartotta, közös sajátosságuknak pedig a toldalékolást és a hangrendi illeszkedést tekintette. Ezzel teljesen eltüntette a földrajzi értelmezés nyomait, viszont szélesre tárta a kaput minden agglutináló nyelv előtt. A finnugor, török, mongol, tunguz nyelvek mellé odakerült a japán és a koreai, sőt egyes szerzőknél mindenféle nyelvek, a maoritól az eszkimóig.

A turanizmus első hulláma

A magyar politikai turanizmus részben erre a gondolatra vezethető vissza: a turáni címke alá sok mindent a finnugor mellé lehet fűzni, ráadásul a nyelvtipológiai hasonlóságot népi rokonsággá lehetett változtatni. A századfordulón már nem volt új gondolat, hogy a Keletet meg kell ismertetni a Nyugattal, s hogy a nyugati eszméket közvetíteni kell a Keletnek. Rát Mátyás már a 18. század végén kifejtette, hogy a magyarok küldetése a keleti nyelvek és kultúrák megismerése, értékeik közvetítése Nyugatra. 1883-ban Kállay Benjámin, a Monarchia pénzügyminisztere arról beszélt, hogy a keleti elszigeteltség oldásában a magyaroknak kell vezérszerepet játszaniuk. A 20. század elején a „keleti integráció” részben a gyarmatok hiányát próbálta ellensúlyozni, részben a pánszláv és pángermán törekvések jó ellenszerének látszott.

A turanista mozgalom első szervezete 1910-ben alakult. A Turáni Társaság (Magyar Ázsia Társaság), és alapítója, Paikert Alajos számára a minta a brit Asiatic Society volt, a cél pedig „az ázsiai és velünk rokon európai népek tudományát, művészetét és közgazdaságát tanulmányozni, ismertetni, fejleszteni és a magyar érdekkel összhangba hozni […] A társaság altruisztikus irányú, működéséből kizárja a politikát.” Az elnökségben a földrajztudós Cholnoky Jenő mellett ott volt Vámbéry Ármin, a hebraista-arabista Goldziher Ignác, a politikusi működését éppen szüneteltető földrajztudós Teleki Pál, valamint Károlyi Mihály, aki az Országos Magyar Gazdasági Egyesület elnökeként, s nem politikusként került a társaságba.

1913-ban indult a Túrán, a társaság folyóirata, bevezetőjében Teleki Pál foglalta össze a némiképpen már módosult célt: „Keletre magyar! Nemzeti, tudományos és gazdasági téren keletre!” A gazdasági expanziót német, holland, belga mintára képzelték el, s a társaság a piacok és nyersanyaglelőhelyek földerítésére expedíciókat szervezett Kisázsiába, a Kaszpi-tengerhez, a Kaukázusba és az Aralhoz. Ezeknek az utaknak az eredményeképp jelentős néprajzi anyagot gyűjtöttek.

Szakadások és törések

A társaságban már az alakuláskor is meglévő három irány – gazdasági-politikai, tudományos és lelkes amatőr – egy évtized múltán valódi törésvonallá vált. Az első években a küldetéstudat egyre erősödött, Paikert 1914-ben már arról írt, hogy „a magyar nemzet nagy és fényes jövő előtt áll és bizonyos, hogy a germánság és a szlávság fénykora után a turánság virágzása következik”, s hogy a magyarság feladata, hogy a turánság nyugati képviselőjeként „a hatszáz milliós turánságnak szellemi és gazdasági vezére” legyen. Az első világháború alatt a Turáni Társaság a fontossá vált török szövetség miatt kormányzati támogatást kapott. Neve is megváltozott, Magyar Keleti Kultúrközponttá, és korábbi tevékenységei mellé a háborúban új került: a török iskolák bezárása után mintegy kétszáz török, albán és bosnyák gyereket hoztak magyar mezőgazdasági és ipari iskolába, néhányukat gimnáziumba tanulni, és tervezték, hogy anatóliai gyerekeket hoznak majd ezrével az Alföldre cselédnek.

A háború alatt a Túránban egyre több dilettáns írás jelent meg. 1918-ban Teleki Pál igyekezett visszaállítani mind a társaság, mind a lap hitelét. Hangsúlyozta, hogy a Turán földrajzi, s nem nyelvekre vagy népekre vonatkozó, nem is embertani fogalom. Bírálta azokat, akik a turanizmust őstörténeti kutatások kiindulópontjává akarták tenni: „A magyar őstörténeti kutatást az eldilettantosodás veszedelme fenyegeti [...] Valahányszor a turanizmus a tudományos kutatás részleteiben kereste megerősítését és kellő kritika nélkül túlontúl messze ment, cáfolókra talált”. Törekvései ellenére 1920-ban elkerülhetetlenné vált a szakadás: a tudományos keletkutatás művelésére Teleki elnökletével megalakult a – máig létező – Kőrösi Csoma Társaság.

1920-ban még egy szakadás történt. A Turáni Társaság folytatta eredeti tevékenységét – Finn-észt, illetve Török Intézetet hoztak létre, nyelvtanfolyamokat, előadásokat szerveztek, foglalkoztak a keleti gazdasági terjeszkedés lehetőségeivel. Akik „erőteljesebb” hangvételt akartak, megalapították a Magyarországi Turán Szövetséget, nagyvezérévé Cholnokyt, szövetségnaggyá Baráthosi-Balogh Benedeket, a magyar-japán rokonság harcos képviselőjét választották. A szövetség erősen nyugatellenes volt, a nyugati kultúrát önzőnek, sötétnek, betegnek és hanyatlónak látta, a magyarok feladatának pedig azt tartották, hogy keresztény alapon erősítsék a faji gondolatot, s a „fajiság tudatának kifejlesztésével” megerősítsék a magyarság „erkölcsi és anyagi alapját”, s hogy a keleti „fajrokonok” kultúrájából töltekezve a magyarság segítsen meggyógyítani a Nyugatot is. A szövetségben azonban néhány év múlva ellentétek robbantak ki – Móra Ferenc megfogalmazásában „a turáni mezőkre beütött az ördög” –, és 1923-ban Cholnoky visszatért a Turáni Társaságba.

A turanizmus a harmincas években

Már a húszas években is előfordult, hogy a turánit nem nyelvi, néprajzi, különösen nem földrajzi fogalomnak értelmezték, hanem fajinak. A turáni fajmítosz azonban a harmincas években bontakozott ki igazán, nem kis mértékben a Turáni Szövetség 1931-es újraalakulása következtében. Koponyaalkat- és vércsoportvizsgálatokat szorgalmaztak annak érdekében, hogy meghatározhassák a „turáni faj” sajátosságait. Ekkor virágzott a turanizmusnak az a változata, amely szerint a Nyugat arra törekszik, hogy a megváltoztathatatlanul ázsiai magyarok kulturális és lelki „fajiságát” kiöljék, ezért a németektől és árja fajelméletüktől sem várhatunk jót, az igazi önmagunkra találást csak a turáni népekhez való visszatalálás jelentheti. Az irányzat fő ideológusa Túrmezei László, a Turáni Szövetség alvezére volt.

Voltak a turanizmusnak kevésbé ismert ágai is. Egy irányzat Baráthosi-Baloghot követve kifejezetten a japán-magyar „hídfő” kiépítésén munkálkodott, ennek köszönhetően Japánban klubok jöttek létre a rokonság ápolására. Bár a turanizmus fő irányai nem fordultak szembe a kereszténységgel, Bencsi Zoltán (ügyvéd) főtáltos vezetésével létrejött a Turáni Egyistenhívők Egyháza. Saját, turáni Hiszekegyet és szertartáskönyvet alkottak, és az egyház tízezernél több hívet tudhatott magáénak. A keresztény egyházak, s így az állam sem nézte jó szemmel működésüket.

A rövid áttekintésből is látszik: a „turáni gondolat” valójában „turáni gondolatok”: nemcsak koronként változott a turanizmus tartalma, de akár ugyanazon a korszakon belül is nagy különbségek lehettek egyes irányzatok között. Nagy különbségek voltak a fogadtatásban is.

Források

Kincses Nagy Éva: A turáni gondolat. 1990.

Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. 2007.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése