Vajon minden kérdő mondat kérdés? Természetesen, különben miért hívnánk kérdő mondatnak – gondolhatnánk. Azonban ha közelebbről szemügyre veszünk ilyen mondatokat, akár el is bizonytalanodhatunk. Nézzük először a következő példát:

Mikor voltál utoljára moziban?

Ez tiszta sor: kérdő mondat, és természetesen kérdezünk vele, a mikor kérdőszónak megfelelő választ várunk rá. Na de mi a helyzet a következő kérdő mondatokkal?

Meg tudnád mondani, mennyi az idő?

Kinyitnád az ablakot?

Ugyan ezeket a mondatokat kérdő hangsúllyal ejtjük (és írásban kérdőjelet teszünk a végükre), sőt, az elsőben még kérdőszó is van, mégsem azt várjuk, hogy a beszélgetőtársunk igennel vagy nemmel válaszoljon a kérdésre. Az elsőnél az Igen. talán túl triviális válasz lenne, hiszen ha az illetőnek van órája, akkor egyértelmű, hogy azonnal meg is tudja mondani, hány óra van, a másodiknál pedig a beszéd nem elég, tettek kellenek. Megállapíthatjuk, hogy ezekben a mondatokban valójában kérdő mondatba csomagolt kérések vagy felszólítások rejtőznek (’Mondd meg, légy szíves, mennyi az idő!’, ’Légy szíves, nyisd ki az ablakot!’), amelyeket a kérdő forma udvariasabbá, indirektebbé tesz. És mennyire kérdések az alárendelt mondatok a következő mondatokban?

Tudom, mit tettél tavaly nyáron.

Meglepett, hogy ki jött el.

Ezek talán még annyira sem kérdések, mint az előzőek. Bár van bennük kérdőszó, valójában semmilyen választ nem várunk rájuk, hiszen éppen azt mondjuk, hogy tudjuk, mit tett a másik, vagy hogy ki jött el. Érdemes tehát levonni azt a tanulságot, hogy attól, hogy egy mondat formailag kérdő (ez alatt egy bizonyos hangsúlymintát vagy a kérdőszó jelenlétét értjük), nem biztos, hogy kérdést fejez ki, azaz kérdésfeltevésre használjuk. Ezt a tanulságot (azaz, hogy a forma és a használat eltérhet) fogjuk felhasználni a továbbiakban is, de már a nyelvészet egy másik területére evezünk.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Igealak és használat

Hány igemód van a magyarban? Erre iskolai emlékeink alapján a legtöbben gondolkodás nélkül rávágnánk, hogy három: kijelentő (olvasol), feltételes (olvasnál) és felszólító (olvass). Ha tanultunk újlatin nyelveket, azt is tudjuk, hogy például a franciában egy negyedik, úgynevezett kötőmód is van, amely mind formailag (az igealakokban), mind használatában elkülönül a többi háromtól (hogy pontosan milyen szabályok alapján, az meglehetősen bonyolult kérdés, ahogy azt korábban megírtuk). De térjünk vissza a magyar igemódokra, azok közül is a felszólító módra! Vajon a felszólító módú igealakok mindig felszólítást fejeznek ki? Vizsgáljuk meg a következő példákat:

Menjetek haza!

Edd meg a levest!

Ezek a mondatok természetesen felszólítást fejeznek ki, hiszen ezekkel a mondatokkal azt szeretnénk elérni, hogy a másik azon nyomban a mi elvárásaink szerint cselekedjen. Ez akkor is így van, ha ezt a szándékunkat még egy erre szolgáló igével is jelezzük:

Parancsolom, hogy menjetek haza!

A következő két példa azonban már nem ilyen egyértelmű:

Felszólít(ott), hogy menjünk haza.

Megparancsolja(-ta), hogy együk meg a levest.

Természetesen ezek is tartalmaznak felszólító módú igealakokat, de a felszólítást tulajdonképpen már csak idézik, azaz nem közvetlenül annak a szájából hangzanak el, aki a másikat cselekvésre akarja bírni. Mindenesetre a felszólító módú igealakok használata továbbra is indokoltnak tűnik. De nézzünk most kicsit más példákat (csillaggal a mondatban nem használható igealakot jelöljük):

Nem azért jöttem, hogy órákig ezt hallgassam (*hallgatom).

Fontos, hogy mindenki részt vegyen (*részt vesz) az értekezleten.

Megengedte, hogy hazamenjünk (*hazamegyünk).

Hozzáláttunk, hogy megegyük (*megesszük) a levest.

A felszólító módú igealakok használata ezekben a példákban indokolatlannak tűnik, hiszen nem tartalmaznak sem közvetlen, sem pedig amolyan felidézett felszólítást. Figyeljük meg azért azt is, hogy ebben a használatban az igekötős és más összetett igealakok máshogy viselkednek, mint az önálló felszólító mondatokban: menjünk haza – hazamenjünk, együk meg – megegyük (erre a jelenségre később még visszatérünk).

Mondhatnánk, hogy ez olyan, mint a kérdő mondatok és a kérdések esete, azaz a felszólító módú igék nem mindig felszólítást fejeznek ki, hanem valami mást. De talán egy másik megközelítéssel még jobban meg tudjuk magyarázni a jelenséget…

A magyar kötőmód?

Először azt érdemes megvizsgálnunk, hogy milyen esetekben fordul elő a felszólító módú igealakoknak ez a meglepő, nem felszólító értelmű használata. Hamar megállapíthatjuk, hogy ez a jelenség tipikusan alárendelt tagmondatokban fordul elő, és nagyban függ a főmondat állítmányától, azaz bizonyos főmondati állítmányok előírhatják, hogy az alárendelt mondatban nem lehet kijelentő módú igét használni, hanem kötelező az igének ezt a bizonyos, felszólító módú alakját, akkor is, ha a mondat semmiféle felszólítást nem fejez ki. Ez igaz például a következő állítmánycsoportok esetén:

1. Értékelés: fontos, hasztalan, szükséges, lehetetlen
2. Távoli lehetőség: nem tudja elhinni, nem valószínű, kizártnak tartja
3. Engedélyezés: megenged, lehetővé tesz, joga van
4. Tiltás: megtilt, akadályoz
5. Hajlandóság: igyekszik, fél, visszariad
6. Vágy: vágyakozik, ácsingózik, szomjazik stb.

Vegyük észre, hogy ezeknek az állítmányoknak van egy fontos közös tulajdonságuk: olyan alárendelt tagmondattal állnak, amelyről (legalábbis a főmondat által jelölt időpontban) nem tudjuk, hogy igaz-e, vagy hamis. Nem is tudhatjuk, hiszen a főmondathoz képest egy későbbi időpontra utalnak, vagy legalábbis arra, hogy az adott esemény nem valószínű, hogy egyáltalán bekövetkezik. Ez a megfigyelésünk pedig majdnem pontosan megegyezik azzal, amit a kötőmód használatáról a francia kapcsán már elmondtunk, sőt még a kötőmóddal álló francia állítmánycsoportok is nagy átfedést mutatnak a fenti magyar csoportokkal…

Természetesen nem minden olyan tagmondat kötőmódú, amelyről nem tudjuk eldönteni, hogy igaz, vagy hamis:

Nem hiszem, hogy eljön/eljönne.

Ennek a magyarázata azonban túlmutat a jelen cikk keretein.

Na de akkor hogy is van ez? A magyarban is van egy negyedik mód, amit eddig nem vettünk számításba?  Egyelőre azt mondhatjuk, hogy a magyar igealakok egy csoportjának (amelyeket eddig felszólító módúnak hívtunk) kétféle használata van: használjuk őket egyrészt közvetlen, főmondati felszólításokban, vagy pedig olyan alárendelt mondatokban, amelyek egy ilyen felszólítást úgymond felidéznek, másrészt pedig a kötőmódú tagmondatokban jelennek meg, amelyekről nem tudható, hogy igazak-e vagy sem. (Itt tehát kötőmód alatt az adott tagmondat módját értjük, nem pedig az ige módját.)

Kötőmód és/vagy felszólító mód?

Mindezek alapján jogosan merül fel a kérdés, hogy ha egyszer ezeknek az igealakoknak kétféle használatuk van, miért épp felszólító módúaknak hívjuk őket. Láthattuk, hogy a kötőmódot nem tudjuk a felszólítás egyik alesetének tekinteni; fordítva azonban elmondhatjuk, hogy a felszólítások is olyan eseményekre, tevékenységekre stb. vonatkoznak, amelyekről nem tudjuk, hogy valóban bekövetkeznek-e, vagy sem, csupán azt tudjuk, hogy valaki szeretné ezeket valaki mással elvégeztetni. Sokan éppen ezért amellett érvelnek, hogy hívjuk ezeket az igealakokat kötőmódúaknak (vagy esetleg kötő-felszólító módúaknak), amelyek a kötőmódú tagmondatokon kívül felszólításokban is előfordulnak.

A két használat többnyire megkülönböztethető egymástól, hiszen a kötőmód szinte kizárólag alárendelt tagmondatban fordul elő, a felszólítás pedig tipikusan főmondati jelenség. Amennyiben mégis alárendelt mondatba kerül, mint láttuk, mondattani kritériumok  (az ige és egyéb ige előtti szócskák pozíciója) az esetek többségében segítenek elkülöníteni a kötőmódtól:

Felszólított,(hogy) menjünk haza. (felszólítás)

Megengedte, hogy hazamenjünk. (kötőmódú használat)

Megparancsolta, (hogy) együk meg a levest. (felszólítás)

Hozzáláttunk, hogy megegyük a levest. (kötőmódú használat)

Felszólításkor tehát alárendelt mondatban is megmarad a főmondati ige-igekötő sorrend, amit magyarázhatunk azzal, hogy ilyenkor felidézzük magát a főmondati felszólítást. Ezt alátámaszthatja az a további megfigyelés, hogy ilyenkor az alárendelt mondat elejéről a hogy elhagyható, míg kötőmód esetén nem (ezt zárójelbe tétellel jeleztük). De azt is megfigyelték, hogy van, amikor mindkét sorrend lehetséges, azaz az adott tagmondat felszólításként és sima kötőmódként is felfogható, bár a jelenség pontos magyarázata még várat magára:

Azt akarta, hogy írassuk be kungfuzni.

Azt akarta, hogy beírassuk kungfuzni.

Ragaszkodott hozzá, hogy mondjuk el az igazságot.

Ragaszkodott hozzá, hogy elmondjuk az igazságot.

Megfigyelték, hogy kivételes esetekben főmondatban is előfordulhat kötőmód a magyarban. A főmondati kötőmód gyakran együtt jár bizonyos szócskákkal (ám, nekem, aztán):

Hazagyere nekem!

Aztán elmosogass ám!

Ezeknek a segítségével arra utalunk, hogy az adott tevékenységről vagy eseményről (időben való hazajövetel, mosogatás) már esett szó a felek között, és most az egyikük újfent figyelmezteti a másikat.

Összességében tehát elmondhatjuk, hogy formailag (az igealakok szintjén) nem indokolt egymástól megkülönböztetni kötő- és felszólító módot a magyarban, a tagmondat szintjén viszont igen, hiszen el tudjuk különíteni a kötőmódban álló tagmondatokat a felszólító mondatoktól. Az adott igealakokat viszont célszerűbb kötőmódúaknak nevezni, és ezek felszólító módú használatáról beszélni, nehogy félreértés legyen belőle.

Források

Dömötör Éva és Varga Diána: Főmondati kötőmód diskurzuspartikulákkal. LingDok konferencia előadás, 2012. november 30.

Gärtner, Hans-Martin és Gyuris, Beáta (2012): Pragmatic markers in Hungarian: some introductory remarks. Acta Linguistica Hungarica 59 (4), pp. 387–426.

Pataki Pál (1984): A francia subjonctif és a magyar kötőmód.Általános Nyelvészeti Tanulmányok 15: pp. 207–18.

Tóth Enikő (2005): Az alárendelt mellékmondatbeli kötő-, ill. felszólító módról. In: Sinkovics Balázs (szerk.): LingDok4. Szeged: SZTE, pp. 175–189.

Turi Gergő (2009): Kötőmód a mai magyar nyelvben, Argumentum, 5 (2009), Kossuth Egyetemi Kiadó (Debrecen), pp. 25–38.

Az Educatio Kft. szövegértési-szövegalkotási oktatási programcsomagja (5–12. évf., „A” típus)

Köszönet Gyuris Beátának és Kálmán Lászlónak a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségükért.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése