Régi megfigyelés a nyelvekkel kapcsolatban az, hogy jelenetős eltérések lehetnek köztük abban, hogy mely megkülönböztetéseket kell az adott nyelveken mindenképpen kifejezni, és melyeket nem. Ha egy magyarul tanuló anyanyelve megkülönbözteti a nyelvtani nemeket, meglepő lehet számára, hogy a magyarban egyes szám harmadik személyben csak az ő személyes névmás létezik, nincsen hím- vagy nőnemű változata. „Dehát akkor honnan tudják, hogy kiről beszélnek? Könnyebb lenne, ha legalább az illető nemét elárulná a névmás…” – gondolhatják ilyenkor.  Ez a magyar anyanyelvűek számára fel sem vetődik problémaként: „Hát nyilván akkor használunk névmást, ha már tudjuk kiről van szó, nem?”.

A magyar anyanyelvűeknek ugyanakkor meglepő lehet, hogy az oroszban (és más szláv nyelvekben) nincsen (határozott vagy határozatlan) névelő, tehát egybeesik az Veszem az almát és a Veszek egy almát, bár a kontextusból mindig világosan kiderül, hogy egy konkrét almáról van-e szó, vagy egy bármilyen almáról. Ezek a nyelvi eltérések természetesen nem jelentik azt, hogy a magyar beszélők ne tudnák megkülönböztetni a nemeket, vagy az orosz anyanyelvűek a konkrét dolgot az általánostól ne tudnák elkülöníteni. Pusztán arról van szó, hogy az adott nyelv nyelvtanilag megkülönbözteti-e a kettőt avagy sem.

Férfi vagy nő?
(Forrás: Wikimedia Commons / Perhelion)

A rejtélyes kötőmód

A fentiekhez hasonló nehézségbe ütköznek az újlatin nyelveket tanulók a kötőmóddal (például a francia subjonctif-fal) kapcsolatban, hiszen ezekben a nyelvekben léteznek külön kötőmódú igealakok, míg a magyarban nem.  A nyelvtani nemekkel ellentétben azonban nem mondhatjuk, hogy a magyarban egyáltalán nincs kötőmód, de mivel ugyanazok az igealakok fejezik ki a felszólító és a kötőmódot,  a beszélők többsége nem is gondolná, hogy egy adott mondatban kötőmódot használt. De mi az a kötőmód, és mikor használjuk? És miért hívják kötőmódnak? Ezt a továbbiakban francia példák segítségével fogjuk megvizsgálni.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A franciául tanulókat gyakran riogatják ezzel a bizonyos subjonctif-fal, de megnyugtathatjuk őket: a nyelvészek számára legalább akkora fejtörést okoz a subjonctif használatának teljes körű magyarázata, mint a nyelvtanulóknak a  használat elsajátítása. Lássuk, miért! Kezdjük a következő, viszonylag egyszerű példákkal. (Csillaggal az adott helyen nem használható igealakot jelöljük, a KJ a kijelentő, a KT a kötőmódra utal.)

Paul sait que nous sommes_KJ/*soyons_KT là.

’Paul tudja, hogy mi itt vagyunk.’

Paul veut que nous *sommes_KJ / soyons_KT là.

’Paul azt akarja, hogy mi itt legyünk.’

Paul croit que Marie ne vient_KJ/*vienne_KT pas.

’Paul úgy hiszi, hogy Marie nem jön.’

Paul regrette que Marie ne *vient_KJ / vienne_KT pas.

’Paul sajnálja, hogy Marie nem jön.’

Mi történik itt? Már ez a négy példamondat is illusztrálja a kötőmód egyik alapvető tulajdonságát: nevezetesen azt, hogy általában alárendelt tagmondatban fordul elő. A kötőmód elnevezése is éppen ezt tükrözi: a latin coniunctivus ‘kötő, összekapcsoló’, vagy  subiunctivus ‘alávető, összefűző’ (ebből lett a francia subjonctif), arra utal, hogy a kötőmódot tartalmazó alárendelt mondatban leírt esemény valamilyen módon a főmondathoz kapcsolódik, annak van alárendelve. Azt azonban, hogy melyik alárendelt tagmondat igéje kerül kötőmódba, és melyik kijelentő módba, már sokkal nehezebb szabályokba foglalni.

Alárendelt helyzetben, megkötve
(Forrás: Wikimedia Commons / DVIDSHUB / CC BY 2.0)

A főmondat állítmánya irányít?

A példákból az is kiderül, hogy ha főmondat igéjét megváltoztatjuk, az alárendelt mondat igéjének módja is megváltozhat. Sokan ezért az igéket (állítmányokat) rendezik jelentés szerinti alcsoportokba aszerint, hogy melyik ír elő kötőmódot és melyik kijelentő módot az alárendelt tagmondatban. Nézzük most ezek közül a legfontosabbakat:

Kijelentő mód:

A) Kommunikáció: affirmer ‘állít’, annoncer ‘bejelent’, dire ‘mond’, informer ‘tájékoztat’

B) Tudás, gondolkodás, egyéb értelmi műveletek: penser ‘gondol’, croire ‘hisz’, juger ‘ítél’, montrer ‘megmutat’, persuader ‘meggyőz’, se souvenir ‘emlékezik’

Kötőmód:

C) Parancs, utasítás, kérés: demander ‘kér’, ordonner ‘parancsol’, exiger ‘megkövetel’, suggérer ‘javasol’, proposer ‘ajánl’

D) Akarat, kívánság, vágy: vouloir ‘akar’, désirer ‘kíván’, avoir envie ‘kedve van’, souhaiter ‘óhajt’, préférer ‘jobban kedvel’

E) Érzelmek: regretter ‘sajnál’, se réjouir ‘örül’, craindre ‘fél’, bizarre ‘fura’, aimer ‘kedvel’, détester ‘utál’

F) Lehetőség, valószínűség, szükségszerűség: il se peut ‘lehetséges’, possible ‘lehetséges’, impossible ‘lehetetlen’, il faut ‘kell’, nécessaire ‘szükséges’

A helyes nyelvhasználathoz talán elég megtanulnunk ezeket a csoportokat, és ennek alapján nagy valószínűséggel el tudjuk dönteni, hogy mikor kell kötőmódot használni. Azonban sokakban felmerül az igény, hogy jobban értsék, mi áll a jelenség hátterében, azaz hogy miért éppen ezek után a főmondati állítmányok után áll az alárendelt tagmondat igéje kötőmódban.

Hogyan használjam?
(Forrás: parlonstousensemble.wordpress.com)

A beszélő szándéka szerint…

Nos, a jelenségre nem is olyan könnyű magyarázatot találni. Legtöbbször a következő általánosítást próbálják megfogalmazni:

Akkor használunk  kijelentő módot, ha egy szereplő (az alany által jelölt  személy, vagy a beszélő) elkötelezett az alárendelt mondatban megfogalmazott esemény megtörténte mellett, azaz olyan eseményről vagy tényállásról mond valamit, ami az ő legjobb tudása szerint biztosan megtörtént, vagy fennáll, míg a kötőmód esetében ezt nem mondhatjuk el.

Ez működik is a kommunikációval, értelmi műveletekkel, illetve a lehetőséggel, kívánságokkal kapcsolatos állítmányoknál:

Paul pense que Pierre vient_KJ/*vienne_KT.

’Paul azt gondolja, hogy Pierre jön.’

Il est possible que Pierre *vient_KJ / vienne_KT.

’Lehetséges, hogy Pierre jön.’

Az is beleillik a képbe, hogy ha az értelmi műveletekkel kapcsolatos igéket tagadjuk, akkor kijelentő mód helyett általában kötőmódban fog állni az alárendelt mondat igéje:

Paul ne pense pas que Pierre *vient_KJ / vienne_KT.

’Paul nem gondolja, hogy Pierre jön.’

Viszont a következő, E csoportba sorolt bizarre ‘furcsa’, vagy a már bemutatott regretter ‘sajnál’ esetében a szabályunk értelmében kijelentő módot várnánk, ám az ige kötőmódban áll, legalábbis a franciában:

C’est bizarre que Pierre ne *veut_KJ / veuille_KT pas venir.

’Fura, hogy Pierre nem akar jönni.’

Ki akar jönni?
(Forrás: Wikimedia Commons / Dispe / CC BY-SA 3.0)

Ebben a példában egyértelmű, hogy Pierre nem akar jönni, és ebben nem is kételkedik a beszélő, hanem annak a véleményének ad hangot, hogy ezt furcsállja. De akkor vajon mi lehet az a szabály, ami megmagyarázza a subjonctif használatát a bizarre, regretter típusú állítmányoknál?

Egy másik megközelítés szerint az előbbi kritériummal szemben áll egy másik, amely a kötőmódra vonatkozik:

Kötőmódot használunk akkor, ha a beszélőnek – az alárendelt mondatban leírt eseményhez vagy tényálláshoz való viszonyulásának megfogalmazásakor – tekintetbe kell vennie azt is, ha az igaz, és azt is, ha hamis. Másképpen: amikor a tényálláshoz való saját viszonyát megfogalmazza, tudatában van annak, hogy valaki más ennek épp az ellenkezőjét is gondolhatja.

De mit jelent ez pontosan? A lehetőség megfogalmazásánál ez egyértelmű: elmondjuk, hogy szerintünk mi történhet (Péter talán jön), de nem zárjuk ki azt sem, hogy ez nem következik be. Az érzelmek, értékítéletek kifejezésekor azt mondjuk meg, hogy hogyan viszonyulunk valamilyen esemény bekövetkeztéhez, vagy éppen elmaradásához, de ezzel indirekt módon az ellenkezőjéről is véleményt mondunk:

Örülök, hogy eljön. (Azaz nem örülnék, ha nem jönne)

Sajnálom, hogy nem jön. (Azaz örülnék, ha jönne.)

 És azt is tudjuk, hogy más is gondolhatja épp az ellenkezőjét. Hasonló a helyzet az akarattal és vágyakkal kapcsolatban: ha valamire vágyunk, azzal azt mondjuk, hogy szeretnénk, hogy az ellentétes helyzet nekünk tetsző módon változzon meg:

Nagyon szeretném, ha Péter itt lenne. (Azaz most nincs itt.)

 Az utasítások esetében pedig ugyanígy az aktuális helyzet megváltoztatására akarunk késztetni valaki mást. Az ellentétes helyzetek mérlegelését igazolhatja az is, hogy a kötőmóddal álló tagmondatokban néha felbukkan egy tagadásszerű elem a franciában (egész pontosan a ne ... pas igét körülvevő tagadószerkezet ne eleme):

Il ne vient pas.

’Ő nem jön.’

J'ai peur qu'il ne vienne_KT.

’Félek, hogy netán/neadjisten jön.’

Je dois partir avant qu'il ne soit_KT trop tard.

’El kell mennem, mielőtt túl késő lesz (nehogy túl késő legyen).’

Első látásra viszont még ezzel sem oldottunk meg mindent, hiszen a sajnál, örül típusú igék esetében mindkét kritérium teljesül. Bár meg vagyunk győződve az adott tényállás fennállásáról, elképzelhetőnek tarthatjuk, hogy más nem úgy viszonyul hozzá, mint mi magunk, és annak ellentétét tartaná kívánatosnak.  Mivel a két kritérium valóban nem zárja ki egymást, azt kell mondanunk, hogy mindkettő teljesülése esetén a kötőmód győz – legalábbis a franciában. Érdekes módon a románban ilyenkor mind a kijelentő, mind pedig a kötőmód használata lehetséges.

Bár nem tértünk ki a kötőmód minden használatára, azt már ennyiből is láthatjuk, hogy a nyelvészek sincsenek könnyű helyzetben, ha a használat egyszerű leírásán (például az igék, állítmánytípusok csoportokba rendezésén) túl valamiféle jobb magyarázattal is kívánnak szolgálni. Ez már egy nyelvre nézve sem egyszerű feladat, hát még ha a többi újlatin nyelvről (amelyek között további markáns eltérések lehetnek a kötőmód használatát illetően), vagy az angolról, a németről, netán a magyarról is számot szeretne valaki adni… Sorozatunk következő részeiben ezeket a nyelveket is megvizsgáljuk.

Források

Danièle Godard: Indicative and subjunctive mood in complement clauses: formal semantics and grammar writing. Empirical Issues in Syntax and Semantics 9, 2012.

Donka F. Farkas: Assertion, Belief and Mood Choice, ESSLI Paper, 2003.

A kötőmód