Nádasdy Ádám sokoldalú és termékeny alkotó: több nyelvről fordít, és versesköteteiről éppúgy ismert, mint nyelvi ismeretterjesztő munkáiról. Emellett habilitált egyetemi docens, aki lassan negyven éve tanít az ELTE Bölcsészettudományi Karának angol nyelvészeti tanszékén. Egyik legújabb vállalkozása Dante Isteni Színjátékának lefordítása. A Paradicsom első éneke két évvel ezelőtt látott napvilágot, a teljes Pokol pedig részletekben jelenik meg az idei évtől kezdve. Interjúnkban erről a tekintélyes munkáról kérdeztük.

Nádasdy Ádám a Mindentudás Egyetemén
(Forrás: Nándorfi Máté/MTI)

Nyest.hu: Eddig összesen három teljes magyar Dante-fordítás született. Miért tartotta fontosnak a Magvető Kiadó, hogy újabb fordításra adjon megbízást? Mitől lesz ez más, mint az elődei?

Nádasdy Ádám: Valójában én kerestem meg őket azzal, hogy megcsinálnám a munkát, és ők vállalták, hogy kiadják. Valamikor olasz szakot végeztem, ahol alaposan átvettük ezt a művet, és ezalatt meg is szerettem, így jutott eszembe az ötlet. Ezenkívül a Shakespeare-fordítások kapcsán már sokat foglalkoztam régi szövegekkel, s valahol a Dante-fordítás is ugyanerről szól: leporolni a régi szöveget, és hozzáférhetővé tenni a mai közönség számára. Az az érzésem, hogy az előző fordítók elsősorban irodalmi műnek tekintették az Isteni Színjátékot, én viszont másként gondolom: szerintem itt inkább szakkönyvről van szó, egyfajta lexikonról. Versbe van szedve, ez igaz, de abban a korban gyakran előfordult, hogy tankönyveket verses formában írtak meg. Létezik például versbe szedett állatorvosi tankönyv is; bizonyára könnyebb volt így megjegyezni a tartalmat.

Nyest.hu: Szász Károly bevallottan a tercinákkal birkózott a legtöbbet. Önnek inkább a szakszókincs fordítása jelent kihívást?

N. Á.: Én a rímeket elhagyom, mert régiesnek érzem, és úgy vélem, hogy a mai fül már nem kívánja őket. Illetve Babits már gyönyörűen megoldotta ezt a feladatot; ha valakinek zene kell, forgassa inkább az ő munkáját. Én valóban a terminológia lefordítását tartom a legnagyobb kihívásnak. Nagyon érdekes problémákkal kerültem szembe; néha olyan, mintha mondjuk egy geológiai szakkönyvet fordítanék.

Nyest.hu: Mondana néhány példát arra, mi okozta a legnagyobb fejtörést?

N. Á.: A „virtú” szó például erényt jelent, csakhogy Danténál az ásványi anyagoknak, égitesteknek is van virtú-ja. Ez inkább képességre, erőre utal. Teszem azt, a Hold „erénye” az, hogy szabályozza a tenger mozgását. No de nem az-e a lényeg ebben a munkában (és a korban, amelyet közvetít), hogy az ember jó tulajdonságai ugyanazzal a szóval fejezendők ki, mint az élő és élettelen természet jó tulajdonságai (erői, képességei)? Megtehetném azt, hogy egyszer így fordítom, másszor úgy, s akkor az eredmény szépen hangzana. Úgy azonban elveszne az, hogy a költő annak idején fontosnak tartotta, hogy ugyanazt a szót használja; vagyis úgy képzelte, hogy az ember és a természet, az élő és az élettelen világ ugyanabból az anyagból van gyúrva.

De ugyanígy sokat töprengtem azon, hogy milyen névvel illessem azokat, akikkel a költő túlvilági utazása során találkozik. Voltaképpen mindig halott emberek lelkéről van szó, ám az eredeti szöveg használja mind a „spirito”, mind az „anima” szót. Biztos vagyok benne, hogy a különbség nem véletlen, hiszen ez a mű tényleg olyan, mint egy jól megírt tankönyv. Mégsem tehetek mást, minthogy léleknek fordítom, mert a szellem másfajta képzeteket keltene az olvasóban. Rögtön egy lepedőbe burkolt, huhogó valamire gondolna. Mindazonáltal így egy kicsit szorongok, nehogy úgy járjak, mintha egy fizikakönyvben a „súly” és a „tömeg” szót keverném össze.

Nyest.hu: 2005-ben „költői és bátor szellemű műfordítói munkásságáért” kapott babérkoszorút. Miben áll a fordító bátorsága?

N.Á.: Elsősorban abban, hogy a mai nyelvet vegyíti a régivel, így olyan keveréket kap, amelyben a régi és az új tetszetős arányban keveredik. Eszembe jut a mai posztmodern építészet, ahol ugyanígy előszeretettel ötvözik a régi és modern elemeket. Egy olyan oszlopot vagy boltívet foglalnak például az épületbe, amit az igazi modernek még nem engedtek volna meg maguknak. Talán ez az a fajta bátorság, ami fellelhető a műfordításban is.

Nyest.hu: Milyen arányban szabad újat keverni a régihez?

N. Á.: Erre nincsen recept, ennek az eldöntése már a művészet témakörébe tartozik. Az Isteni Színjáték például nagyon hosszú könyv, meglehetősen nehéz részekkel, ezért ügyelni kell arra, hogy ne legyen unalmas. Úgy gondolom, ha néha egy kis meglepő újdonsággal „megfricskázzuk” az olvasót, akkor a könyv könnyebben fenn tudja tartani az érdeklődést.

Nyest.hu: Munkája során milyen arányban forgatja az előző fordításokat és az eredetit?

N. Á.: Mindig az eredetiből dolgozom, de használom a német és az angol fordításokat is. A magyar fordításokat – Szász Károlyt, Babits Mihályt, Radó Antalt, Szabadi Sándort, Baranyi Ferencet, Weöres Sándort – meg szoktam nézni, de csak azután, hogy a magamét már elkészítettem. Ha előre megnézném, beleragadna a fülembe az, ahogyan ők fogalmaztak.

Nyest.hu: Melyiküket érzi az Ön felfogásához legközelebb állónak?

N. Á.: A Pokolt illetően talán Radó Antalt kedvelem leginkább, mert az ő húszas évekbeli fordítása már nem annyira cirádás, mint Babitsé. Babits a maga idejében igen radikális, újító szellemű munkát végzett, ám a tízes években dolgozott, tehát a szecessziónak megfelelően díszítette a fordítását. Szász Károly pedig borzasztó régies: azt hiszem, ő utazott is arra, hogy az legyen, gondolván, hogy egy középkori művet „középkoriasan” kell előadni. Számomra olyan, mintha Szász Károly fordítása kosztümben állna előttem, míg Radó Antalé egyszerű, mindennapi ruhában, öltönyben-nyakkendőben. Én olyat szeretnék létrehozni, ami farmert és pólót „visel”.

Nyest.hu: Bár a költészet nyelve a 14. században a latin volt, a Commedia toszkán nyelvjárásban, annak is a firenzei változatában íródott. Mennyire más ez, mint a mai olasz nyelv?

N. Á.: Kevéssé különbözik a kettő: a mai olasz tulajdonképpen annak a nyelvnek a továbbélése. Olyan, mintha Zrínyit vagy a Károlyi-bibliát venné a kezébe. Igaz, hogy ezeket olvasván az ember néha vakarja a fejét, hogy vajon mit is akar jelenteni egy-egy kifejezés vagy mondat, de azért mégiscsak mindkettő magyarul van.

Nyest.hu: Babits szerint Dante fordítása a világirodalom legnehezebb és egyben legcsábítóbb feladata, egy „irodalmi körnégyszögesítés”. Ön is így gondolja?

N. Á.: Nem. Ez is csak egy szöveg: nagyon szép, nagyon komoly és fontos, de őszintén megmondom, egy színdarabot sokkal nehezebb lefordítani. Ott a színpadi hatásnak azonnal működnie kell, itt meg ha az olvasó nem ért valamit, leteheti a könyvet, elgondolkodhat vagy utánanézhet a lábjegyzetekben annak, amit nem ért. Egy színdarabhoz hiába adok lábjegyzetet.