lunula álnevű olvasónk egy nyelvjárási jelenséggel kapcsolatban tesz fel kérdést:

Olykor a palócoknál megfigyelhető, hogy „j”-t ejtenek bizonyos szavak elé, közé. Pl.: „Ha jakarod...” Azt szeretném kérdezni, hogy mi ennek az oka, eredete és létezik/létezett a használatára valamilyen szabály?

A jelenséget mi is ismerjük, de sajnos nem akadtunk nyomára a szakirodalomban, például a Kiss Jenő által szerkesztett Magyar dialektológia című tankönyvben. Az biztos, hogy a jelenségre annyi „szabály” vonatkozik, hogy a jelenség csak két magánhangzó között fordul elő, azaz mondatban akkor, ha az előző szó is magánhangzóval végződik.

Ha két magánhangzó között nincs mássalhangzó, akkor nyelvészeti szakterminussal hiátusról beszélünk. A hiátust a nyelvek szeretik kitölteni, azaz a két szomszédos magánhangzó közé egy mássalhangzó toldanak be. Általában nem akármilyen mássalhangzót szokás betoldani, a legnépszerűbbek a j és a v, de a magyar nyelvjárásokban van példa a h és az l betoldására is, mint a fent említett kötet 341. oldalán kiderül. Itt azonban csak a szó belseji hiátustöltő mássalhangzókról esik szó, a szó elejiről nem. Olyan példák szerepelnek itt, mint a füves ~ füjes, gyüvök ~ gyühök ~ gyülök, fuvar ~ fuhar, csalán ~ csójány ~ csóvány ~ csóhány stb.  A palóc leírásánál (282.–286. oldal) sem találunk utalást a jelenségre, azt meg végképp nem tudjuk megmondani, hogy más nyelvjárásokban is előfordul-e hasonló.

Palócok
(Forrás: Wikimedia Commons / Kimnach László)

Minden miértnek megvan az azértje

De egyáltalán miért jelenik meg a j ilyen esetekben? Azt már az iskolában megtanuljuk, hogy a hangok között vannak magánhangzók és mássalhangzók. Az is kiderül, hogy ezek szeretnek viszonylagosan egyenletesen eloszlani: bár a nyelvek különbözőképpen viselkednek ebben a tekintetben, az azért általában jellemző, hogy nem állhat egymás után se sok mássalhangzó, se sok magánhangzó. Azokban a nyelvekben, ahol ez mégis előfordul, ott is csak ritkább jelenség, ráadásul gyakran inkább arról van szó, hogy egyes mássalhangzók (pl. r, l, m, n stb.) magánhangzóként viselkednek.

Ennek az a magyarázata, hogy a magánhangzók tiszta zenei hangok (szabályos színusz formájú hanghullámokkal is leírhatóak), míg a mássalhangzók zörejek. (A mássalhangzók egy csoportja, a szonoránsok, ahová a fent említett r, l, m, n stb. hangok tartoznak, nem tiszta zenei hangok, de igazi zörejeket sem tartalmaznak. Még sajátosabban az olyanok, mint a j vagy az angol w, melyek tulajdonképpen magánhangzók – ugyanazok a hangok, mint az i, ill. az u –, de a szótagban képesek mássalhangzóként is viselkedni.) A legjobban akkor halljuk, hogy pontosan milyen hangokat képez a másik, ha a magánhangzók és mássalhangzók folyamatosan váltogatják egymást. Éppen ezért a nyelvek arra törekednek, hogy lehetőleg egy mássalhangzót egy magánhangzó kövessen, majd megint egy mássalhangzó jöjjön, majd ismét egy magánhangzó stb. Természetesen vannak olyan nyelvtörténeti változások, melyek éppen ellenkező irányúak (pl. magánhangzók kiesése a mássalhangzók közül), de azt más, a kommunikáció szempontjából szintén fontos szempontok váltják ki – például a rövidség, tömörség igénye. A folyamatos nyelvi változást pontosan a réven és a vámon való nyereség és veszteség állandó egyensúlyozása hajtja (többek között).

Itt a j, hol a j...

Talán volt olyan olvasónk, aki arra is felfigyelt, hogy levélírónk szerint a j a szó elején jelenik meg: „Ha jakarod...” Az elhangzó mondatokban azonban nincs szóhatár: ha olvasónk azt hallja, hogy [hajakarod], miért gondolja, hogy a [j] a szó elején, és nem az előző szó végén jelenik meg: „haj akarod”?  Ennek az a magyarázata, hogy „ösztönösen” jobbnak érezzük a mássalhangzó–magánhangzó szórendet, mint a fordítottját. Ennek az a magyarázata, hogy a magánhangzó előtt álló mássalhangzó általában (kevés kivétellel) könnyebben felismerhető, mint a magánhangzót követő – ennek pedig messzemenő következményei vannak.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A szótagszerkezetek leírásakor a C a mássalhangzót, a V a magánhangzót jelöli.

A világ nyelveiben ugyanis rendkívül sokféle szótagszerkezet lehetséges, azonban nem véletlenszerű, hogy mely nyelvekben milyen. A legalapvetőbb szerkezet, amely minden nyelvben előfordul, a CV. A szótag elején és végén álló magánhangzóra azonban más szabályok vonatkoznak. A szótag elején álló magánhangzó lehet kötelező vagy fakultatív, azaz a CV szótag mellett megjelenhet a V szótag is. A szótag végén álló mássalhangzó lehet tiltott vagy engedélyezett, azaz a CV mellett lehet CVC szótag is. Ha egy nyelvben lehetséges a VC szótag, akkor lehetséges a CV, a V és a CVC szótag is. Nincs azonban olyan nyelv, ahol a szótag eleji mássalhangzó tiltott lenne, vagy ahol a szótag végi mássalhangzó kötelező lenne.

Mindemellett a szótag elején és végén álló mássalhangzók száma is korlátozott, de ahol lehet kettő, ott lehet egy is, ahol lehet három, ott lehet kettő is stb. Arra persze külön megkötések vonatkoznak, hogy milyen mássalhangzók és milyen sorrendben követhetik egymást.

Meglepetés!

Olvasóink bizonyára úgy gondolják, a palóc és a köznyelv között az a különbség, hogy az ilyen palóc szerkezetekben van mássalhangzó, a köznyelvben viszont nincs. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű: valójában a köznyelvben is ott van egy mássalhangzó, csak nem vesszük észre, mivel azt a mássalhangzót egyébként nem használjuk.

Ha kiejtjük a ha akarod szókapcsolatot, akkor észre kell vennünk, hogy a  két (szó eleji és szó végi) a nem folyik egybe: köztük apró szünet van. Ekkor a hangszalagok elzárják a levegő útját, majd felpattannak, és újból rezegnek tovább. A hangszalagoknak ez a felpattanása egy hang, mássalhangzó, melyet több nyelv jelmegkülönböztető hangként (azaz fonémaként) használ: azaz vannak olyan szavai, melyek csak abban különböznek, hogy a szóban (az elején, a végén vagy a belsejében) a hangszalagok felpattannak. Ezt a hangot gégezár(hang)nak vagy hangszalagzár(hang)nak szokták nevezni.

A gégezárhang jele a Nemzetközi Fonetikai Ábécében
(Forrás: Wikimedia Commons)

Sajátos helyzetet figyelhetünk meg a németben. Itt minden szónak mássalhangzóval kell kezdődnie. Amikor írásban látszólag magánhangzóval kezdődik a szó, akkor valójában mindig gégezárhanggal kezdődik. (Írásban ezt azért felesleges jelölni, mert a nyelvhasználó amúgy is ezzel kezdené a szót, ha nincs az elején másik mássalhangzó.) Ezt magyar füllel nehéz meghallani, de ha például összevetjük az ’arab’ szó magyar és német ejtését, akkor észrevehetjük, hogy a magánhangzó képzése a németben nagyobb hirtelenséggel indul – a magyarban folyamatosan „zengenek fel” a hangszalagok, míg a németben hirtelen teljes hangerővel szólnak meg. (Részben ennek köszönhető a német „katonás” hangzása.)

A palóc és a köznyelv között tehát az a különbség, hogy más mássalhangzóval tölti ki a hiátust: a köznyelv egy olyan mássalhangzóval, melyet másra nem használ (éppen ezért a nyelvhasználó számára észrevétlen marad), a palóc viszont egy olyannal, amelynek máskor is van szerepe.