Mostanában a Facebookon kering egy furcsa dokumentum, egy sváb mester számlája. Úgy tűnik, a neten először a faipar.hu oldalon bukkan fel. Itt a következőket olvashatjuk:

A „Gölcségjetszék”-nek nevezett számlát néhai Édesapám, aki asztalos volt, dokumentumai között találtam.

A cikk elején szerzőként Galgóczi Katalin szerepel, a cikk alján viszont a Dr. Tóth Sándor László nevet olvashatjuk. A dokumentum felbukkanásának története leginkább valamiféle irodalmi játékra emlékeztethet minket. Gyanúnkat tovább növeli, hogy az ott szereplő „eredeti” dokumentum nem azonos a Facebookon felbukkanttal, bár mindkettő meglehetősen réginek tűnik (vagy annak van álcázva). Mindkét esetben a lap tetején szerepel egy kis kommentár, mely szerint egy sváb templomfestő nyújtotta be a papíron szereplő számlát. Azaz nem az eredeti számláról van szó, hanem annak két különböző másolatáról. Azt, hogy ezek valóban régi, illetve mennyire régi másolatok, illetve hitelesek, vagy valamilyen tréfa szülöttei, nehéz lenne eldönteni. Lássuk, hogy miért!

Forrás: Facebook

Mindenekelőtt tisztázzuk, miért érdekes az átlagos magyar beszélő számára a szöveg. Bár vannak benne nyelvtani hibák is (különösen szembetűnő a tárgyeset -t-jének rendszeres elmaradása), elsősorban írásmódja kelt meghökkenést. Az nyilván első pillantásra világos, hogy bizonyos betűk fel vannak cserélve. A hibák kisebb része olyan, melyet magyar anyanyelvű beszélő is elkövet, azaz közönséges helyesírási hibák: pl. a magán- és mássalhangzók hosszúságának jelöletlenül hagyása. A hibák túlnyomó többsége azonban olyan, amelyet magyar anyanyelvű szinte sosem követne el. Ez pedig az azonos képzésű, de zöngésségükben különböző hangokat jelölő betűk felcserélése: p – b, f – v, t – d, sz – z, ty – gy, s – zs, k – g stb. Ilyen hibákat magyar anyanyelvű ritkán ejt, akkor is leginkább olyan alakokban van, amelyben hasonulás van (útban helyett údban), vagy éppen nincs (készpénz helyett kézpénz). Viszont bot helyett aligha írna potot.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Miért követ el ilyen hibákat a mesterember? Erre az a magyarázat, hogy a német bizonyos nyelvjárásaiban – szemben az irodalmi némettel – nincs a mássalhangzók között zöngésségi szembenállás. Ez pedig azt jelenti, hogy az ilyen anyanyelvű beszélő, ha nem tanul meg idejében olyan nyelven, amelyben van zöngésségi különbség, nem fogja tudni megkülönböztetni ezeket – vagy legfeljebb nagyon sok gyakorlás árán nagyon nehezen. Feltételezhető tehát, hogy a sváb mester ilyen nyelvjárást beszélt, és magyarul csak későn tanult meg.

Az, hogy a német anyanyelvűeknek ilyen nehézségeik vannak, közismert lehetett akkoriban, amikor még jelentős számú német nyelvű kisebbség élt Magyarországon. Nyomait megtaláljuk a szépirodalomban is, például Gárdonyi Géza Egri csillagok című művében:

Az ágyúk mellett egy göndör hajú, szőke német pattantyús oktatta a parasztokat.

- Mikor én mondok bor, akkor adjál bor! Mikor én mondok düssz akkor adjál düssz!

A parasztok komoly arccal hallgatták a tűzmestert. Dobó elmosolyodott:

- Venn szi szangz bor, dann bekommen szi keine pulver, veil das bor keine pulver iszt, szondern vein.

Éppoly rosszul beszélt németül, mint a pattantyús magyarul, de azért megértették egymást. S a tűzmester újra kezdte:

- Mikor én mondok par, akkor nekem ne hozz bar, hanem pulver, krucifiksz donnervetter!

Végre is a parasztoknak kellett megmagyarázni, hogy mikor József mester bort kér, akkor puskaporos zacskót kell nyitni neki, mikor pedig port kér, bort adjanak.

Por vagy bor?
(Forrás: Wikimedia Commons / Amaud 25 / GNU-FDL 1.2)

De térjünk vissza a költségjegyzékhez! Láthatjuk, hogy a betűk felcserélése nem következetes: a mester a zöngés és a zöngétlen hangok jelölésére szolgáló betűket is használja, gyakran felcseréli őket (mindkét irányban), de nem mindig: vannak helyes szóalakok is. Pilisborosjenő nevét például hibátlanul leírja, de rögtön ezután a trágyahordáskor helyett drátyahordáskor szerepel (de nem drátyahortázsgor). A mester tehát tisztában van azzal, hogy ezek a betűk különböző hangokat jelölnek, csak nem tudja pontosan, mikor melyiket kell használni.

De álljunk meg egy pillanatra! A német beszélők számára nem csak a zöngés és zöngétlen hangok megkülönböztetése okozhat gondot. A németben nincsen [ty], [gy], [ny] sem. Azt várnánk, hogy egy német anyanyelvű magyar szövegben legalább időnként ty helyett t-t, gy helyett d-t, ny helyett n-t írjon (esetleg fordítva). Ilyen hiba azonban egyszer sem fordul elő a szövegben, legfeljebb a ty és a gy cserélődik fel. Következik-e ebből, hogy a dokumentum hamisítvány? Aligha. Könnyen lehet, hogy a mester valamiképpen meg tudta különböztetni ezeket a hangokat a [t], [d] és [n] hangoktól, pl. úgy, hogy [tj], [dj] és [nj] hangkapcsolatnak hallotta őket – azt meg megtanulta, hogy leírni miként szokás őket. Mivel a magyarban ilyen hangkapcsolatok nem fordulnak elő, nem is volt mivel összekeverni őket.

Nemrégiben egy olvasónk azt kérdezte, hogy lehetséges-e, hogy az ír és skót angol kiejtés kelta hatásra vezethető vissza. Ha így is lenne, hogyan magyaráznánk, hogy a th betűkapcsolattal jelölt hangokat (pl. a thing vagy a the szóban) az ír és a skót angol beszélői is „jól” (azaz ugyanúgy, mint az angliaiak) ejtik? Hiszen ilyen hangok a kelta nyelvekben nincsenek. Ha egyes korábbi nyelvükben nem létező hangokat át tudnak venni, akkor másokat miért nem? Illetve ha egyes hangokat át tudnak venni, de másokat nem, akkor azoknak az esetében, amelyeket nem tudnak átvenni, nem mondhatjuk, hogy csak azért nem tudják átvenni, mert korábbi nyelvükben ilyen nem volt, hanem a magyarázatot más elemekkel is ki kell egészíteni.

Ennek kapcsán még valamit meg kell jegyeznünk. Ha a magyarságba beolvadó svábok nyelve erős hatást gyakorolt volna a magyarra, akkor feltehető, hogy a zöngés és zöngétlen mássalhangzók közötti szembenállás a magyarban is megszűnt volna. Ekkor mondhatnánk, hogy a magyarban sváb szubsztrátum van. A t – ty, d – gy, n – ny párok megkülönböztetése azonban nem szűnt volna meg (bár lehet, hogy kiejtésük módosul). Márpedig ez felveti a kérdést: hogyan mondhatjuk, hogy egy változás az egyik nyelv hatására ment végbe, ha egy másik változás, amelynek elvileg szintén végbe kellett volna mennie e nyelv hatására, nem ment végbe?

Pilisborosjenő, római katolikus templom
(Forrás: Wikimedia Commons / Puffancs / CC BY-SA 2.5)

Végül tehát fel kell tenni a kérdést: hitelesnek tekinthető-e a pilisborosjenői nyelvemlék? Sajnos ezt alaposabb tanulmányozás nélkül nehéz megállapítani. Elsősorban ezt kellene megvizsgálni, hogy a hasonló időszakban keletkezett, kétségtelenül német anyanyelvű (ráadásul a zöngésségi megkülönböztetést nem ismerő nyelvjárású) és magyarul korlátozottan beszélő személyek milyen hibákat követtek, illetve nem követtek el. Amennyiben a vizsgált szöveg jelentősen más hibákat mutat, nem tekinthető hitelesnek. Jelenleg inkább arra hajlanánk, hogy tréfáról van szó, de ezt inkább a szöveg tartalma sugallja: a Szent Borbálának gyereket csináló, a Szent Orsolya hátsó repedését begipszelő mester, aki önszorgalomból nagyobb fügefalalevelet készít Évának, hogy a fiatal fiúk ne vigyoroghassanak rajta – nos, ez inkább karikatúrának tűnik, mint valós figurának.  Azt azonban szintén fel kell tételeznünk, hogy nem mai tréfáról van szó, hanem valóban a harmincas évekből származhat, amikor a sváb kiejtés még valóban humorforrás lehetett. A neten keringő másolatok pedig még talán valóban a harmincas években, vagy nem sokkal később készültek.