Bizonyára mindenki találkozott már az interneten olyan szöveggel, melyben az ilyen, illetve olyan szó sajátos, az akadémiaitól eltérő helyesírással szerepel: ien, illetve oan. Bár ez az írásmód rendkívül szokatlan, tulajdonképpen egyszerű magyarázata van.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A magyar helyesírásban a ly betű a [j] hangot jelöli, akárcsak a j. A [j] hang azonban beszédünkben olyan helyeken is elő szokott fordulni, ahol írásban semmi nyoma: leginkább magánhangzók között. Egyes kutatások szerint a magyar természetes beszédben nem is állhat egymás mellett két magánhangzó anélkül, hogy közéjük valamilyen mássalhangzó, leginkább [j] ne tolódna. Ezt általában észre sem vesszük, bár vannak egyes esetek, amelyeknek tudatában vagyunk, pl. a tea [teja] ejtése – vannak, akik ezt ki is gúnyolják, de ha nem figyelnek oda, maguk is így ejtik.

Teja
(Forrás: Wikimedia Commons)

Ez persze számtalan érdekes kérdést felvet, hiszen ha ez így van, nem csoda, ha időnként azt írjuk, hogy kecskéjét, ahelyett hogy kecskéét (esetleg fordítva): ha ugyanis a [j] mindig betoldódik a magánhangzók közé, akkor a két alak között a kiejtésben nem lehet különbség. Mindenesetre ha a magánhangzók közé amúgy is betoldjuk a [j]-t, akkor tulajdonképpen oda sem kell írnunk: az ien kiejtése eleve csak [ijen], az oan kiejtése csak [ojan] lehet.

Lehetséges azonban, hogy ennek az írásmódnak nem ez a magyarázata, ráadásul az internetkorszáknál jóval korábbi. Gazdag Gyula 1969-es Hosszú futásodra mindig számíthatunk című dokumentumfilmjében figyelhetünk fel az alábbi részletre.

Az alig 5 másodperces részletben a megszólaló férfi kétszer is kiejti az olyan szót, ám igen feltűnő, hogy [j] nélkül, tehát valóban [oan] hangzik el. Érdekes módon ugyanez a férfi valamivel korábban (10:40-nél) még [ojan]-nak ejti a szót.

Többféle magyarázat is elképzelhető. Az egyik lehetséges magyarázat, hogy a férfi valóban olyan nyelvváltozatot beszél, ahol a szóból kiesett a [j]. Ebből persze az is következik, hogy ebben a nyelvváltozatban nem kötelező a magánhangzók közé [j]-t toldani. A korábban ejtett [j] azzal magyarázható, hogy ott a férfi még figyel arra, hogy a sztenderdhez közel álló kiejtést használjon, de aztán belemelegszik.

Ugyanakkor elképzelhető az ellenkezője is: a [j]-t általában betoldja, de tudja, hogy vannak esetek, amikor „nem illik” (l. [teja]) – ekkor azt feltételezhetjük, hogy később kezd tudatosabban odafigyelni arra, hogy mit mond, és kihagyja a magánhangzók közötti [j]-ket, mert „úgy kell beszélni”. Az ilyen alakokat hívjuk hiperkorrektnek, a jelenséget pedig hiperkorrekciónak vagy hiperurbanizmusnak – azaz „túl helyes”, „túl városias” beszédről van szó. 

Az ien, oan írásmód eszerint születhetett a [j] nélküli nyelvjárási vagy hiperkorrekt alakok lejegyzésére is, később pedig rövidítésként elterjedhetett az internetes, illetve az sms-nyelvben is. Történetét pontosabban csak a megfelelő adatok segítségével lehetne feltárni.

Akárhogy is, Gazdag Gyula filmjét mindenképpen érdemes megnézni. Már csak azért is mert a kor intézménynév-adási szokásairól is találunk benne adatokat.

Mi több, a film további nyelvi érdekességeket is rejt. Bár nem tudjuk, mit iszik Schirilla György a film elején, az biztos, hogy málnának nevezik. A málna pedig több vidéken ’szörp’ jelentésben használatos. A szó természetesen eredetileg csak a málnaszörpöt jelölte, de később átvitték mindenféle szörpre, így aztán van, ahol a narancsszörpöt is narancsos málnának nevezik.