Nincs is annál érdekesebb és mulatságosabb, mint régi nyelvészkedő vagy nyelvművelő írásokat olvasni. Minél nagyobb az időbeli távolság köztünk és a nyelvi kérdésekre érzékeny előd között, annál nagyobb az élvezet, ugyanis annál nagyobb a különbség az őáltala használt nyelvváltozat és a miénk között. Előfordulhat, hogy ami számára borzasztó újítás, nevetséges tükörfordítás, az számunkra a legköznapibb, legjellegtelenebb kifejezés, vagy talán már archaizmus. Így megy ez: a nyelv bizony változik.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Legnagyobb sajnálatunkra a Nyelv és lélek nem érhető el az interneten digitális formában. A cikkek fontosabb állításait természetesen idézni fogjuk. (Az általunk használt kiadás adatait l. a cikk végén.) Külön pikantériája van annak a helyzetnek, amikor az illető műkedvelő nyelvész egyébként ismert és elismert, ráadásul általunk igen kedvelt szépíró, akinek nyelvi termékeit amúgy a nyelvhasználat csúcsainak tekintjük. Kosztolányi Dezsőnek sok rövidebb írása, cikke jelent meg annak idején a nyelvvel kapcsolatosan. Ezeknek a szösszeneteknek a kiadását maga is tervezte, de aztán csak halála után jelentek meg kötetben, először Illyés Gyula gondozásában, majd 1972-ben Nyelv és lélek címmel.

Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikimedia Commons)

Már a címből is sejthető, hogy nem tudományos cikksorozatról van szó, hanem olyan esszékről, amelyekben Kosztolányi kifejti véleményét bizonyos nyelvi jelenségekről, nyelvekkel kapcsolatos kérdésekről. Nyelv és lélek című sorozatunkban Kosztolányi egy-egy írását vesszük elő újra, és azt vizsgáljuk, mi változott azóta a nyelvben, a tudományban.

Az elsőként kiválasztott írás a Pajzán szóképek címet viseli, és először 1926. március 14-én jelent meg a Pesti Hírlapban. A cikkben Kosztolányi olyan szóképekről ír, amelyek feldobják a mindennapjait: ugyanis egyre gyakrabban fordulnak elő, terjednek a korabeli nyelvben, és nevetésre ingerlik, mert valamilyen abszurd, nevetséges képet hoznak be a tudatába. Így összegzi a velük kapcsolatos gondolatait:

Azért sajnálnám, ha végképp kipusztulnának nyelvünkből. Ebben a szomorú korban olykor-olykor szükségem van egy kis derűre. Minden nap lesem őket, és már messziről, kendőlobogtatva üdvözlöm. (61. oldal)

Nem csigázzuk tovább olvasóinkat [megjegyezzük ez is egy vicces képes kifejezés, ha úgy vesszük] , eláruljuk, hogy mely kifejezésekről van szó: a rendőrség őrizetbe vette, elnyerte méltó büntetését és a hóna alá kéne nyúlni. – Hát, kedves Dezső, azt kell mondanunk, mi nem törtünk ki gyöngyöző kacajban, a mi korunk talán még szomorúbb: nekünk ezek teljesen hétköznapi kifejezések, fel sem kapjuk rá a fejünket, talán már a képet sem látjuk bennük.

„Látom az őrizetbe vettet egy palotában, rakott asztal mellett, görnyedő, parancsra leső inasok között, amint figyelmes detektívek elmés történetekkel szórakoztatják.” (60. o.)

„Szóval nem megkapta a maga tízévi fegyházát, hanem elnyerte, mint egy főnyereményt. Sokan pályáztak rá a társadalom minden osztályából, kor-, nem- és valláskülönbség nélkül, ellenben csak neki sikerült elnyernie. Szerencséje volt.” (60. o.)

Kosztolányi szerencsére elmagyarázza, milyen képek rohanják meg őt ezeknek a kifejezéseknek az olvastán, hallatán. Az őrizetbe veszről például – egyébként nem indokolatlanul – az őrzésre, az őrökre asszociál, és humorosnak tartja, hogy az őrizetbe vett bűnözőt féltve őrzik, mint egy kincset. (Egy kis történetet is kerekít ehhez; ezt elolvashatják az oldaldobozban.) Az elnyerte méltó büntetését kifejezés nagyon hasonló az előbbihez: Kosztolányi furcsának és ellentmondásosnak találja, hogy a büntetést is lehet nyerni, nemcsak a nyereményt. (Erre is kerekít egy kis abszurd történetet, l. a dobozban.)

A hóna alá kell nyúlni kifejezés kicsit más. Ebben mi is egyértelműen látjuk a képet, sőt, ma is lehet metaforikusan és szó szerint is használni:

A fülénél fogva nem lehet felemelni ezt a gyereket: a hóna alá kéne nyúlni.

Olyan elesett és kiábrándult, kicsit a hóna alá kéne nyúlni.

Kosztolányiban persze a szó szerinti jelentés rémlik fel mindig a képes használat esetén is, és elmereng azon, hogy a megsegítendő illető nem csiklandós-e esetleg, illetve mit csináljon az ember nyáron, nagy melegben, amikor a megsegítendő szegény ember még izzad is...

Fejre vagy fejbe?
(Forrás: Wikimedia Commons / Takeshi Mano / CC BY 2.0)

Azt persze Kosztolányi is elismeri, hogy a nyelv tele van ilyen képes kifejezésekkel, az úgynevezett köznyelvi metaforákkal. Említ is olyanokat, amelyek nem nevettetik meg, pedig abszurd képet rejtenek: a fejembe teszem a kalapom ilyen számára például. Azt mondja, logikátlan, hogy a fejembe és nem a fejemre; „különben a koponyámba kéne gyűrnöm, és összekeverednék az agyvelőmmel”. Kedves Dezső, ezzel kapcsolatban csak jó hírekkel szolgálhatunk: ma már inkább azt mondjuk, hogy a fejemre teszem, kicsit régies hatású a fejembe teszem. Azt persze mondjuk, képzeld el, hogy a fejembe nyomom a kalapom. De ezt inkább ne képzeld el!

Hogy mi a különbség ezek között a képek között? – Kosztolányi azt mondja, hogy a kifogásolt három kifejezés „gyatra német fordítmány”. Mi azonban már csak annyi látunk, hogy ezek a kifejezések teljesen hétköznapivá váltak, megszoktuk őket, nem halljuk már mögöttük a német kifejezéseket. Ha megerőltetjük magunkat, akkor látjuk, hogy mind metaforikusak, képiek, és az értelmezésükbe hol jobban, hol kevésbé belejátszik a másik, a „szó szerinti” használatuk. A nyelvben persze ezek változnak, és ami Kosztolányinak még furcsának hatott, mára teljesen bevetté vált, és fordítva: ami Kosztolányinak természetes volt, mára néha régiesnek hat.

Mi ebből a tanulság? – Semmiképpen nem az, hogy már a pajzánság is kiveszett a nyelvünkből. Hanem az, hogy a nyelv változása megoldja a legtöbb – ilyen jellegű – problémánkat.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 60–61. oldal