Tizenegy éve, 2001 óta szeptember 26-án van az európai nyelvek ünnepe, amely a soknyelvű Európát, a többnyelvűséget népszerűsíti, illetve a nyelvtanulás, a nyelvtudás fontosságára hívja fel a figyelmet. A többnyelvűség ma Európa bizonyos államaiban valóban létezik, vannak azonban olyan régiók – és ebbe tartozik Magyarország is –, amelyek viszonylag elszigetelt egynyelvű tömböt alkotnak. Az idegennyelvtudás terén sereghajtók vagyunk, de ma a belváros utcáin sétálgatva valóban egyre több „külföldi szót” hallunk: főleg angolt, de franciát, németet, olaszt és hollandot is.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Hasonló élményéről számol be Kosztolányi Dezső a Nyelvtudás című esszéjében, amely több mint kilencven éve, 1922. január 15-én jelent meg a Pesti Hírlapban. Azt mondja, minden utcasarkon nyelviskolákat, nyelvtanfolyamokat hirdetnek, és magyarokat hall franciául, angolul társalogni, idegen nyelvű könyveket olvasnak a fiatalok a villamoson... A jelenségnek persze örül, de a nyelvtudás szintjével kapcsolatosan kételyei vannak. Ahogyan a Kis Mezzofantik című esszében, ehelyütt is az anyanyelv egyedüliségéből és fontosságából indul ki – és ehhez méri a többi nyelv tudását.

Gyerekkoromban elnevettem magamat, mikor először hallottam idegen nyelvet. Micsoda jöttment játékszavak. Ez a mosoly ma is kísért. Hiába, csak az anyanyelvem az igazi, a komoly nyelv. A többi, melyen sokszor olvasok, és néha beszélek is, csak madárnyelv. (39. oldal)

Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikipédia)

Kosztolányi végkövetkeztetése így önmagában túlzónak tűnhet. Pedig csak vigasztalásul szánja mindazoknak, akik úgy érzik, nem tudnak elég jól idegen nyelveken beszélni. Kosztolányi elsősorban azt hangsúlyozza, hogy a nyelvtudásnak különböző szintjei vannak. – És ehhez hozzátehetjük, hogy ezek a szintek nem feltétlenül a nyelvvizsgák által megkövetelt küszöbök. Meglepően fogalmazza meg tézisét: Minél jobban tudunk egy nyelvet, annál jobban szenvedünk attól, hogy milyen sok mindent nem tudunk belőle. Hogy kell ezt elképzelni?

Kosztolányi egy barátját említi példaként, aki tizenöt éve  él Angliában, angolul tart előadásokat, angol nyelven publikál. Gondolhatnánk, tökéletesen tud angolul írni, olvasni és beszélni is. Azonban, amikor megérkezik a találkozóhelyül választott kávéházba, Kosztolányi azt kérdezi tőle: „Idetaláltál?”, és azonnal megkérdezi azt is, hogy hogyan hangzana ez a kifejezés angolul, van-e egyáltalán hasonló értelmű szó vagy szerkezet. A barátja erre persze több lehetőséget is említ, de nem tudja pontosan megmondani, melyik lenne a legodaillőbb.

Megállapodtunk ebben, s abban is, hogy még nem tud eléggé angolul. Mert egy nyelv igazi tudása ilyesmin múlik. Mit szólunk, mikor egy rossz toll eltörik? Hogy adunk kifejezést a könnyű csodálkozásnak, mikor valamit leejtünk? Egy indulatszót használunk-e vagy egy mondatot vagy egyáltalán semmit? Ha ezeket a szokásokat nem ismerjük, akkor csak a szavak hulláit teregetjük magunk elé, de nem „beszélünk”.

A történet azt mutatja, hogy ahhoz, hogy minden helyzetre fel legyünk készülve nyelvileg, nagyon sok idő kell. Erre a fajta tökélyre azonban ritkán van szükség a mindennapokban. Ha ma élne Kosztolányi, biztos mosollyal nyugtázná az Európai Unió intézményeiben lingua francaként használt angol nyelvet, ami senkinek sem az anyanyelve, de mégis mindenki beszéli.

Idetaláltál?
(Forrás: Wikimedia Commons / Yelkrokoyade / GNU-FDL 1.2)

A nyelvtudáshoz persze az kell főleg – és ezt Kosztolányi is első helyen hangsúlyozza –, hogy az ember használja a nyelvet, ugyanis csak akkor tudja követni a nyelv szerkezetében vagy szókincsében végbemenő változásokat, csak akkor válhat érzékennyé a stíluskülönbségekre, csak akkor alkalmazkodhat a különböző nyelvi divatokhoz. És minél több éve használ rendszeresen valaki egy nyelvet, annál többet tud belőle. Saját magával példálózik: a tej szó számára harminchat éves (Kosztolányi a cikk írásakor 37 éves), de a francia lait, az olasz latte és az angol milk csak alig húsz. Így a használati idő arányaiban sokkal jobban tudja, mi a tej, mint azt, hogy mi a lait. Ebből a gondolatból persze az is következik, hogy az anyanyelvünket sem tudjuk tökéletesen, hogy azt is állandóan, életünk végéig tanuljuk. Hiába, az élethosszig tartó tanulás eszméje már a 20-as években megjelent!

Kosztolányi vigasztaló szavai a nyelvtanulók számára így hangzanak:

Idegen nyelvet lehet nagyon jól tudni, de jól soha.

Mindebből pedig nem az következik, hogy ne tanuljunk nyelveket, mert úgyis reménytelen, hanem éppen ellenkezőleg: tanuljuk őket folyamatosan, méghozzá élethosszig.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 38–39. oldal