A magyarok általában tanácstalanok, amikor a portugál vagy brazil közéleti személyiségek, politikusok, sportolók neveit kell kimondaniuk. Ezeket a magyar médiában is különbözőképpen ejtik: ahány bemondó vagy riporter, annyiféleképpen. Ronaldo, José Manuel Barroso, Vasco da Gama: vajon hogy kell őket helyesen ejteni?

Mindenekelőtt egy kis portugál nyelvtörténet. A mai portugál nyelv legközelebbi őse az ún. galaikoportugál vagy óportugál, amelyet a Pireneusi-félsziget északnyugati részén, a mai spanyolországi Galicia területén beszéltek. Az óportugál Hispaniában beszélt latin nyelvjárás volt, akárcsak a spanyol őse, az ókasztíliai, illetve a leóni vagy az aragóniai. Az ezektől a nyelvjárásoktól eltérő legfeltűnőbb vonása az volt, hogy orrhangú (nazális) magánhangzókat is tartalmazott – akárcsak ma a francia. A középkori hódítások során a nyelvterület dél felé kezdett el terjeszkedni, akárcsak a spanyolé, miközben természetesen különböző hatások érték, és több nyelvjárása is kialakult. Az északi nyelvjárásokra – melyek ma a Spanyolországban hivatalosan elismert és önálló helyesírással is rendelkező galiciai nyelvet (gallegót) alkotják – főként a spanyol, míg a déliekre a mozarab nyelv hatott (ez viszont erős arab hatást tükröző újlatin nyelv volt). A modern galiciaiból kivesztek az orrhangok és a zöngés sziszegőhangok (azaz a [z] és a [zs]), viszont sok régiességet megőrzött; míg a modern portugál alapját képező déli, coimbrai nyelvjárás megtartotta azokat, viszont több hangváltozás is végbement (pl. a szó(tag)végi [sz], [z] magyar [s]-ként való ejtése is viszonylag kései fejlemény).

A portugál egyik szembetűnő jellemzője, hogy elvesztette a magánhangzók közötti [l] és [n] hangokat: latin color(em) 'szín' > portugál côr (vö. spanyol color, olasz colore), latin caelu(m) 'ég(bolt)' > portugál céu (vö. spanyol és olasz cielo). A magánhangzórendszerben megtartotta a nyílt és zárt vulgáris latin e és o közötti különbséget (a spanyolban viszont a nyíltabbak ie, illetve ue kettőshangzóvá alakultak) – ezek mindig hangsúlyosak, így a helyesírásban a nyíltakat éles (é, ó), zártakat kalapos ékezettel (ê, ô) jelölik.

Az alábbiakban elmeséljük, hogyan is kellene igazán portugálosan kiejteni a portugál neveket. Mivel ezekkel általában írásban találkozhatunk (vagy az írott alak alapján ellenőrizhetjük mások kiejtésének autentikusságát), az írott alakból fogunk kiindulni. Kifejezetten a portugáliai portugálról lesz szó, a brazíliai kiejtésről majd egy másik alkalommal szólunk.

A magánhangzók

A helyes kiejtéshez először is meg kell állapítanunk, hogy hol van a hangsúly. Ha nincs jelölve, akkor a szó végét kell figyelnünk: ha a szó a-ra, e-re, o-ra, s-re vagy m-re végződik, akkor a hangsúly az utolsó előtti szótagon van, minden egyéb esetben az utolsón. Az ettől eltérő esetekben, akárcsak a spanyolban, a hangsúlyt ékezet jelöli (az éles ékezet nyílt, a kalapos pedig zárt ejtést jelent): José [zsuze], você 'ön' [vuszé]. A hullámvonal (tilde) azonban nem csupán a hangsúlyt jelöli, hanem egyben az orrhangú ejtést is: erre még lejjebb visszatérünk. (Szomorúan kell azonban megállapítanunk, hogy ha a hangsúly jelöletlen, akkor az o-ról és e-ről nem tudjuk eldönteni, hogy nyíltan vagy zártan ejtendő-e.)

A spanyollal és az irodalmi olasszal ellentétben azonban a hangsúlytalan magánhangzók (főleg az e) a portugálban meglehetősen instabilak és rövidek, gyors beszédben alig vagy egyáltalán nem hallatszanak – ezért, valamint a lágyítások és az orrhangok miatt sokan úgy vélik, hogy hangzása inkább egy szláv nyelvre (konkrétan az oroszra) hasonlít. (Viccesen azt is szokták mondani, hogy a portugál a legszebb szláv nyelv.)

A hangsúlytalan a-t a magyar [ö]-re emlékeztető hangnak ejtik (ez olyan, mint a román ă, azaz mintha hátrahúzott nyelvvel ejtenénk az e-t, vagy úgy mondanánk o-t, hogy közben nem kerekítjük az ajkunkat). A hangsúlytalan e-t ki sem ejtik, vagy igen rövid [ü]-szerű hangot mondanak helyette (ez az orosz ы-höz, ill. a román î-höz hasonlít, olyan, mint a hátrahúzott nyelvvel ejtett i, vagy mintha ajakkerekítés nélkül mondanánk u-t), pl. noite [nojt^ü] 'este', vagy verdade [v^ürdád] 'igazság'. A hangsúlytalan o-t [u]-nak ejtik (kivéve, ha m, n vagy nh követi), főleg a szó végén: pl. Ronaldo [ronáldu] , Rio de Janeiro [ríu d^ü zsönájru]. Kivétel az e 'és' kötőszó, illetve ha magánhangzó mellett áll: mindkét esetben rövid [i]-nek olvasandó.

A mássalhangzók

A spanyolhoz hasonlóan a c-t i és e előtt [sz]-nek, egyébként [k]-nak olvassuk. Szintén az [sz]-t jelöli a ç, szó elején az s-, illetve magánhangzók között az -ss-. A magánhangzók között álló -s-t és -z-t [z]-nek ejtjük: ugyanez az ejtésmód akkor is, ha szó végén állnak, és a következő szó magánhangzóval kezdődik. A spanyollal ellentétben a ch nem [cs]-t, az x pedig nem [ksz]-t jelöl, hanem mindkettőt [s]-nek ejtik.

A b, a d és a g magánhangzók között nem úgy hangzik, mint a magyarban: ugyanott képezzük őket, de nem „pattannak”, hanem a levegő folyamatosan áramlik a szűkületen keresztül. A spanyolban minden helyzetben így ejtjük őket, de hasonló hangokat más nyelvekből is ismerhetünk: a -b- az angol w-re emlékeztet (pl. widow), a d az angol zöngés the (pl. the) ejtéséhez áll közel, a -g- pedig a török ğ-höz hasonló.

Az r-t a szó elején a francia r-hez hasonlóan, „raccsolva” kell ejteni. Ugyanígy ejtjük a szó belsejében írt rr-t (ez tehát nem hosszú!). Ha a szó belsejében csak egy r van, ennek ejtése különböző lehet: ha n, m, l vagy s után áll, akkor ejtése szintén „franciás”, egyébként viszont „amerikaiangolos” – na nem olyan mint az amerikai angol r, hanem olyan, mint pl. a butter 'vaj' szó közepén ejtett (a -tt- betűkapcsolatnak megfelelő) mássalhangzó (vagy a spanyol magánhangzóközi r). Ha valaki nem ismerné ezt a hangot: olyan, mintha magyar [r]-t akarnánk ejteni, de nem pörgetjük a nyelvünket, csak egyetlen egyet csapunk vele. (Valójában a magyarban is ejtünk ilyeneket, amikor nem igyekszünk „szépen”, artikuláltan beszélni. Sőt, magánhangzók között – például az óra szóban – a magyar beszélők jelentős része nem perget!)

Szintén fontos, hogy a portugálban a j-t, továbbá az e és az i csoportokban a g-t) nem [ch]-nak ejtik, ahogy a spanyolban, hanem [zs]-nek, így tehát a José nem [choszé], hanem [zsuze]; vagyis José Manuel Barroso nevének helyes kiejtése [zsuze manuel börózu] (hangsúlyos, nyílt e-kkel és „franciás” r-rel).

További jellegzetesség, amely megkülönbözteti a nyelvet a spanyoltól, hogy a szótagvégi – vagyis a mássalhangzó előtt vagy szóvégen álló – s-t és z-t hangokat [s]-nek (zöngés mássalhangzó, pl. l előtt [zs]-nek) ejtik. Vasco da Gama felfedező neve tehát portugálul kb. [vásku dö gámö]-nek hangzik.

Az n és l lágy megfelelőjét az nh [ny] és az lh (palóc [ly]) betűcsoportokkal jelölik: Ronaldinho [ronaldínyu], Batalha [bötáljö].

Az orrhangú magánhangzók

Mint már említettük, jellemzőek a portugálra az orrhangok, azaz nazális magánhangzók, amelyek kiejtése általában a legtöbb gondot okozza a nyelvtanulók számára. A portugálban minden magánhangzót orrhangon kell ejteni m és n előtt, a szóvégen pedig vagy az -m végződés, vagy hullámos ékezet jelzi, melyet a hangsúlyos a és o betűkre tesznek. A nazális magánhangzókat úgy kell kiejteni, mintha utánuk egy [m] vagy [n] hang következne, melyet azonban nem mindig ejtünk ki tisztán (a magyarban hasonló hangot ejtünk pl. a tizenhat, színház szavakban, csak nem vesszük észre): São Paulo [szá^uN páulu], São Tomé e Príncipe [szá^uN tome i prí^Nszip^ü]. (Az ão orrhangú kettőshangzó.)

A „franciás” r , a [zs] és az [s] gyakorisága, továbbá az orrhangú magánhangzók miatt a portugál első hallásra inkább a franciára, mint a spanyolra emlékeztet. Persze azt azonban legfeljebb viccből mondhatjuk, hogy a portugál spanyol francia kiejtéssel.

Hogyan ejtsük?

A fentiekből nyilvánvaló, hogy a portugál nevek többsége olyan hangokat is tartalmaz, melyeket a magyar nem. Ezeknek az ejtése folyamatos magyar beszédben könnyen tűnhet affektálásnak. Az orrhangú magánhangzók vagy az r pontos ejtését viszont aligha érdemes erőltetni, és a hangsúlytalan a-t és e-t  is nyugodtan ejthetjük „spanyolosan” (különösen, ha nem tudunk portugálul, és kiejtésünk amúgy sem lesz autentikus). Nem érdemes utánoznunk a magánhangzóközi -b-, -d- és -g- ejtését sem, és modoros a nazális magánhangzók utánzása is.

Egyértelműen hibának minősül, ha a j-t vagy az i és e előtt álló g-t nem [zs]-nek, a nh-nem [ny]-nek, a lh-t nem [ly]-nek, [j]-nek vagy legalább [l]-nek ejtjük (hanem például [lh]-nak). Talán nem kifejezetten hiba, de nem szerencsés, ha az rr-t hosszú [r]-nek olvassuk: ejtsük nyugodtan röviden!

Bizonyos vonások átvétele azonban egyáltalán nem természetellenes a magyar beszédben, így például a hangsúlytalan o-t nyugodtan ejthetjük [u]-nak – igaz, bizonyos régóta ismert nevek esetében ([szaó paoló] helyett [szau paulu], [vaszkó da gama] helyett [vásku da gáma]) ez is furcsának tűnhet. Itt tulajdonképpen két felfogás ütközik: az egyik szerint a neveket illik az eredetihez minél közelebbi formában ejteni, a másik szerint megvannak a hagyományai, hogy portugál neveket hogyan mondunk magyarul, és ehhez illik tartani magunkat. Ebben az esetben tehát nem tudjuk megmondani, melyik a „helyes”, a hangsúlytalan o-nak sem az [o] (szó végén [ó]) sem az [u] ejtése, a szótagvégi [s]-nek és [z]-nek sem [sz], sem [s] ejtése nem hibáztatható. Arra azonban érdemes figyelnünk, hogy lehetőleg ne keverjük a hagyományos és a portugalizáló ejtésmódot, a [vaskó da gáma] vagy [vaszku dö gámö]-szerű keverékek egyik szemléletnek sem velelnek meg!

Ne felejtsük azonban el, hogy azon ismerőseink számára, akik valóban tudnak portugálul, sokkal természetesebbnek tűnhet a teljesen portugálos ejtés: ők nem feltétlenül azért ejtik autentikusan ezeket a neveket, hogy ismereteiket fitogtassák! Az ilyenért senkit sem illik megszólni!

Hasonló témájú cikkek a társszerző blogjából:

Az sem mindegy, mikor raccsolunk!

Az újlatin nyelvek felosztása

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése