Egyesek azt állítják, hogy a spanyol a világ legkönnyebben megtanulható nyelve. Ezt természetesen  nem lehet komolyan venni, hiszen – tudományos értelemben – nincsenek könnyű és nehéz nyelvek. Egy dolog azonban bizonyos: a spanyol szavak kiejtése egy kis tanulással valóban nem okozhat gondot a magyar ajkúak számára. Ennek ellenére sokszor bakiznak a médiában a spanyol közéleti személyiségek neveinek, vagy akár a népszerű latin-amerikai sorozatok szinkronjaiban szereplő nevek kiejtésében. Az alábbiakban összefoglaljuk, hogyan is kellene helyesen, de legalábbis durva hibák nélkül ejteni a spanyol szavakat. (Mivel az európai és a latin-amerikai spanyol kiejtés között nincsenek számottevő eltérések, mint a portugálnál, ezért csak ott utalunk a különbségre, ahol feltétlenül szükséges.)

A magánhangzók

Viszonylag könnyű a dolgunk, hiszen a spanyolban mindössze öt magánhangzót találunk, melyek az [a], [e], [i], [o], [u]. Írásban viszont az [i] hangot nemcsak az i betű, hanem az y is jelölheti (az y 'és' kötőszóban, illetve szó végén: pl. rey [rei] 'király', soy [szoi] 'vagyok', muy [mui] 'nagyon').

A portugállal ellentétben a spanyolban a magánhangzók kiejtése szempontjából a hangsúlynak nincs szerepe: mind az öt magánhangzó mindig ugyanolyan „tisztán” ejtődik, még akkor is, ha hangsúlytalan. A hangsúlyos magánhangzók valamivel hosszabbak (de nem annyira, mint a magyar hosszú magánhangzók!), mint hangsúlytalanok. Az [a] rövid magyar á-nak hangzik, az [e] rövid magyar é-nek vagy zárt [e]-nek, de semmiképpen sem ejtik olyan nyíltan, mint pl. a magyar dunántúli nyílt [e] hangot. Az [o] nyíltabb, mint a magyar o, és fontos, hogy a szó végén csak akkor ejtjük hosszan, ha hangsúlyos. (Persze ha magyar beszédben ejtjük a spanyol szavakat, a szóvégi o önkéntelenül is megnyúlik, hiszen a magyarban szó végén nem állhat rövid o.) Az [u] ugyanúgy hangzik, ahogy a magyarban.

Ami a magánhangzók ejtésében gondot okozhat, azok a kettőshangzók vagy diftongusok, mivel ilyenek a magyarban – a latin vagy görög jövevényszavakban szereplő au-n és eu-n kívül – nincsenek. A kettőshangzó olyan magánhangzó-kapcsolat, amelyet egy szótagban ejtünk ki. A spanyolra nagyon jellemzőek a kettőshangzók, melyek egyik eleme mindig egy hangsúlytalan i vagy u, amelyet nagyon röviden ejtünk. Pl. a bueno [bwéno] (itt a w angolos w-t jelöl, mint pl. a what szóban) 'jó' szót durva hiba lenne úgy ejteni, hogy [bvéno], de szintén nem hangzik szépen, bár nem is elítélendő, ha [bu-éno]-t ejtünk: az ue lényegében egy rövid [u]-ból induló [e] hang, melyet ugyanabban a szótagban kell kiejteni. Kettőshangzót ejtünk még a következő szavakban is: cuando [kwando] 'amikor', patria 'haza', cuerpo [kwerpo] 'test'. Ritkán előfordul, hogy három magánhangzó alkot egy szótagot: ezt hármashangzónak nevezzük, és ilyet találunk pl. a Paraguay [paragwáj], Uruguay [urugwáj] nevekben, vagy pl. az estudiáis [esztudiáisz] 'tanultok' szóban. Persze ezek pontos ejtésére csak akkor kell figyelni, ha spanyolul beszélünk, a pontos ejtés magyar beszédben, ha nem is hibáztatható, affektálásnak hathat.

A mássalhangzók

A mássalhangzók ejtése már valamivel bonyolultabb, azonban itt sem kell megijednünk. Az első furcsaság, amivel egy spanyolul tanuló találkozhat, az a b és v betűk ejtése. A spanyolban ugyanis nincs b–v-megkülönböztetés, tulajdonképpen a magyar [v]-nek megfelelő hang sincs. Bár létezik [b] hang, és ennek egy réshangváltozata – amely hasonló a magyar v-hez, de annál „lazábban”, csak az ajkak közelítésével, és nem a fogsorral ejtik – de hogy mikor melyik ejtendő, csak a szóban elfoglalt helyzetüktől függ. Így szó (mondat) elején, valamint m vagy n után mindkét betűt inkább [b]-nek ejtjük, pl. voto [bóto] 'szavazat' (az ékezet itt a hangsúlyt jelöli) és burro [búrro] 'szamár', rumbo [rúmbo] 'úticél' és envidia [embídia] 'irigység'; az összes többi helyzetben „laza” [v]-t kell ejteni: tubo [túvo] 'cső' és tuvo [túvo] 'neki volt' (mint láthatjuk, vannak olyan szavak, melyeket csak írásban különböztetnek meg).

A c betűt a ce, ci csoportokban a nyelvterület legnagyobb részén [sz]-nek ejtik, míg Spanyolországban az angol thing szó th-jához hasonlóan: cielo [sziélo] vagy [thiélo] 'égbolt', celos [szélosz] vagy [thélosz] 'féltékenység'. Persze, senki nem fog minket megszólni azért, ha mindig sima [sz]-t ejtünk, hiszen ez az elterjedtebb, és teljesen elfogadott a művelt normában a nem megkülönböztető ejtést használó területekről származó beszélőktől.Ha pedig magyar szövegkörnyezetben mondunk spanyol szavakat, a [th]-s ejtés kifejezetten affektálásnak tűnhet.

Figyelem! A kisgyermekesek által jól ismert Chicco cég nem spanyol, hanem olasz, nevének ejtése tehát nem *[csikkó] (és végképp nem *[csikó], hanem [kikkó]!

A ch kettős betű a sztenderd nyelvben a magyar cs-nek felel meg: noche [nócse] 'este/éj', chico [csíko] 'fiú', dicho [dícso] 'mondás'. A c-t minden más esetben [k]-nak kell ejteni: cerca [szérka] ~ [thérka] 'közel', claro [kláro] 'világos/persze', cosa [kósza] 'dolog'.

A d betű magánhangzók között, főleg a szóvégi -ado, -ada végződésben nem „pattan” úgy, mint a magyarban, gyors beszédben és sok nyelvjárásban ilyenkor el is maradhat, szó végén pedig a nagyon választékos kiejtést kivéve el is hagyják : lado [lá^do] 'oldal', verdad [berdá^(d)] 'igazság'.

A [g] hangot a g betű, illetve e és i előtt a gu csoport jelöli, tehát az utóbbit a gue, gui kapcsolatokban bizony durva hiba magyaros [gv]-nek ejteni! Pl. a 'Vilmos' spanyol megfelelője, a Guillermo helyes ejtése [gijjérmo] (az ll kiejtését lásd lejjebb!), nem pedig *[gvilermo], ahogyan gyakran hallhatjuk a tévében, míg a Guillermina, azaz 'Vilma' is helyesen [gijjermína]. Amennyiben a [gwe], [gwi] hangkapcsolatot szeretnék leírni, két pontot tesznek az u fölé (ez a tréma): cigüeña [szigwénnya] 'gólya', averigüemos [averigwémosz] 'derítsük ki', pingüino [pingwíno] 'pingvin', lingüística [lingwísztika] 'nyelvtudomány'. A gu kapcsolat a és o előtt szintén [gw]-nek hangzik: antiguo [antígwo] 'régi, ó-', agua [ágwa] 'víz', mássalhangzó előtt pedig rendesen, [gu]-nak ejtjük: gusto [gúszto] 'ízlés, tetszés'. A [g] hang magánhangzók között (akárcsak a -b- és a -d-) nem pattan olyan erősen, inkább „zöngés [h]”, amely közép-spanyolországi, madridi ejtésben a legmarkánsabb, ahol inkább a raccsoló r-re hasonlít.

A h betű néhány jövevényszótól eltekintve néma, tehát hora [óra] 'óra', alcohol [alkól] 'alkohol', viszont hámster [hámszter] 'hörcsög' (angol jövevényszó), Sáhara [száchara] 'Szahara'.

A j betűt, valamint a ge, gi csoportokban a g-t [ch]-nak ejtik: a magyarban ilyet pl. a pech szavunkban találunk: José [choszé] 'József',  gente [chénte] 'emberek, nép', gigante [chigánte] 'óriási', Jesús [cheszúsz] 'Jézus'. A [ch] hang ejtése területtől függően változhat: Közép-Spanyolországban, főleg Madridban igen erős, érdes torokhang – mint a hollandban –, míg máshol sokkal „lágyabb” (pl. Andalúziában, illetve a Karib-térségben olyan, mint a magyar h).

Ami a legtöbb gondot szokta okozni, az viszont az ll kettős betű ejtése. A klasszikus nyelvben ez egy palatalizált (jésített) l hangot jelölt, mint a régi magyar nyelvi, illetve nyelvjárási ly, vagy amilyet sok szláv nyelvben, pl. az oroszban találunk. Azonban ez a mai köznyelvből néhány térség (pl. Bolívia, spanyol falvak idősebb beszélői stb.) kivételével kiveszett (ahogy a magyar [ly]-nal is történt), és már azonos módon ejtik az y-nal jelölt mássalhangzóval: szó elején és a nyomatékos ejtésben a magyar [gy]-hez hasonló, inkább [gyj], míg magánhangzók között hosszú [jj], pl. llamar [gyjamár] 'hívni', lluvia [gyjúvia] 'eső', estrella [esztréjja] 'csillag', maravilla [maravíjja] 'csoda'.

Másodéles szavak

Azokat a szavakat, amelyekben a hangsúly az utolsó előtti (azaz hátulról a második) szótagra esik, másodélesnek hívjuk.

Az ñ a sztenderd nyelvben a magyar ny-nek felel meg, melyet másodéles szavakban általában hosszabban ejtenek, ha a hangsúlyos magánhangzó előtt áll, vagy utána következik: niño [nínnyo] 'fiúgyermek', España [eszpánnya]  'Spanyolország', mañana [ma(n)nyána] 'holnap', español [eszpanyól] 'spanyol'.

A q betű csak a qu csoportban fordulhat elő, és így is csak e és i előtt. A qu kapcsolat mindig [k] hangot jelöl, magyarul is helytelen [kv]-nek ejteni: que [ke] 'hogy' (kötőszó), Don Quijote [don kichóte], quiero [kiéro] 'akarok/szeretnék'.

Az r-t pergetik, ahogy magyarul, kivétel a magánhangzók közötti -r-, amely egyperdületű. Fontos, hogy a spanyol -rr-et erősen pergessük, ugyanis nem mindegy, hogy caro [káro] 'drága' vagy carro [kárro] 'szekér, (nyelvjárási) autó', coro [kóro] ’kórus/refrén’ vagy corro [kórro] 'futok', illetve pl. pero [péro] 'de, azonban' vagy perro [pérro] 'kutya'. Monterrey nevének ejtése tehát helyesen [monterréi], nem pedig *[monterej], Villarrealé pedig [bijjarreál], nem pedig *[vijareál].

Fontos tudni, hogy az s mindig magyar [sz], sosem [z], még magánhangzók között sem! Ez az egyik leggyakoribb hiba, melyet a spanyolul tanulók elkövetnek: a spanyolban zöngés [z] nem létezik, és nem is tudják kiejteni (ez olyannyira igaz, hogy sokszor még a hosszú ideje angol nyelvterületen élő spanyol ajkúaknak is gondot jelent pl. a crazy szó kiejtése, ez náluk [krészi]-nek hangzik). A rosa 'rózsa' tehát [rósza] és nem *[róza], és még az ilusión sem *[iluzión], hanem [iluszión].

Az x (equis, olvasd: [ékisz]) ejtése a sztenderd nyelvben [ksz], kivétel szó elején, ahol [sz]: auxilio [aukszílio] 'segítség', éxito [ékszito] 'siker', exclusivo [ekszkluszívo] 'exkluzív', xenofobia [szenofóvia] 'idegengyűlölet', xifo [szífo] 'kardhal', tórax [tóraksz] 'mellkas', Álex [áleksz] 'Sanyi'. Előfordul, főleg Spanyolországban, hogy a [ksz] sima [sz]-szé egyszerűsödik a gyors vagy hanyag beszédben, azonban ez csak mássalhangzó előtt elfogadott a művelt normában: extraño [e(k)sztránnyo] 'különös'. Néhány régies helyesírású személy- és földrajzi névben az x a [ch] hangot jelöli: México [méchiko] 'Mexikó', Texas [téchasz], Ximena [chiména]. Ez csupán helyesírási archaizmus (s e nevek írhatóak j-vel is: Méjico, Tejas, Jimena stb.), ahogy pl. a magyarban a th és az ly a Thököly névben. (A középkori spanyolban a [ch] hangot is az x jelölte görög mintára, amely sokszor valóban a latin x-ből származott).

Az y (i griega 'görög i' vagy ye 'jé', olvasd: [igriéga], [gyjé] betű jelölhet magánhangzót (önállóan az y 'és' [i] kötőszóban, valamint szó végén: doy [dói] 'adok'), és mássalhangzót, melyet szó(tag) elején [gy]-szerűen, magánhangzók között hosszú [jj]-szerűen ejtünk: ya [gyjá] 'már/azonnal', yo [gyjo] 'én', playa [plájja] 'tengerparti strand', leyenda [lejjénda] 'legenda', mayor [majjór] 'nagyobb'. (Az y/ll ejtése nyelvjárásonként változhat, Argentínában és Uruguayban pl. [zs] vagy [s], Kolumbiában, Mexikóban [dzs] is lehet.)

Ügyelni kell a z ejtésére is, amely szintén zöngétlen: Spanyolországban a zöngétlen angol th-nak felel meg (olyan, mint amilyet a ce, ci csoportokban is ejtenek), máshol azonban ez is rendes magyar [sz], tehát José Luis Rodríguez Zapatero spanyol miniszterelnök nevének helyes ejtése igazán spanyolosan [choszé luísz rodrígeth thapatéro] lenne, de természetesen mi ejthetjük [rodrígesz szapatéro]-nak is, viszont nem autentikus a *[zapatéró] ejtés! A z-t egyébként a középkorban még magyar [c]-nek ejtették – ahogy ma a németben és az olaszban –, azonban ejtése a 16–17. században [sz]-szé, illetve Spanyolországban [th]-vá fejlődött.

A hangsúly

A hangsúly megállapítása a spanyolban rendkívül egyszerű, ugyanis a helyesírás ezt következetesen jelöli. Bár a hangsúly nem befolyásolja a magánhangzók ejtését, jó, ha tudjuk a helyes hangsúlyozást, ugyanis ez jelentésmegkülönböztető lehet: pl. célebre [szélebre] 'híres, neves, ünnepelt', celebre [szelébre] 'ünnepeljen' és celebré [szelebré] 'megünnepeltem'. Ennek természetesen csak akkor van jelentősége, ha spanyolul beszélünk: a magyar beszédben a spanyol szavak hangsúlya is az első szótagra esik.

A hangsúlyozás szabálya a következő: ha nem jelölt (vagyis ha nincs a szóban ékezet), akkor a magánhangzóra, az n-re és az s-re végződő szavakban (pl. canto [kánto] 'énekelek', examen [ekszámen] 'vizsga', montes [móntesz] 'hegyek') az utolsó előtti szótagra esik. A -d, -l, -r, -z mássalhangzókra végződő szavakban (pl. virtud [virtú(d)] 'erény', real [reál] 'valóságos' vagy 'királyi', morir [morír] 'meghal', eficaz [efikász] 'hatékony') az utolsó szótag a hangsúlyos.

Az ettől eltérő esetekben ékezet jelöli a hangsúlyt: canción [kanszión] 'dal', Inés [inész] 'Ágnes', Pérez [péresz], útil 'hasznos', hábitat [ávitat] 'élőhely' stb. Szintén jelölik a hangsúlyt, ha egy magánhangzó mellett álló i-re vagy u-ra esik, ugyanis ezek hangsúlytalanul nem alkotnak külön szótagot: energía [enerchía] 'energia', desafío [deszafío] 'kihívás', secretaría [szekretaría] 'titkárság' vs. secretaria [szekretária] 'titkárnő'. A hangsúlyt jelölő ékezetet jelentésmegkülönböztetésre is használják olyan, azonos alkú, gyakran előforduló szópárok esetében, melyek egyik tagja hangsúlytalanul ejtve mást jelent a mondatban, pl. de ’-ból/-ből; -nak a.../-nek a ...’ (birtokos elöljáró) vs. dé ’adjon’, vagy si ’ha’ vs. sí ’igen’ stb.

Láthatjuk tehát, hogy bár a spanyol kiejtés nem túl bonyolult, azért van néhány szabály, amelyet meg kell tanulni. Az alábbi videón pedig meg is hallgathatjuk a helyes – spanyolországi – kiejtést, méghozzá az ábécét egy-egy állat nevével szemléltetve.

Hasonló témájú cikkek a szerző blogjában:

Spanyol: a latin legelterjedtebb leszármazottja

Egység a sokféleségben (spanyol nyelvjárások)

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése