A francia kiejtés egyik legproblémásabb jelenségéről, a néma vagy instabil [ә]-ről már korábban írtunk. Most a francia kiejtés általános szabályait vesszük szemügyre és próbáljuk rendszerbe foglalni. Először megvizsgáljuk, hogy milyen hangokat kell egyáltalán ejtenünk, majd rátérünk arra, hogy ezeket honnan lehet írásban felismerni.

A mássalhangzók

A francia mássalhangzók többségének kiejtése nem okoz problémát a magyar anyanyelvűeknek, hiszen ezek a magyarban is megvannak: [b], [d], [f], [g], [k], [l], [m], [n], [ny], [p], [s], [sz], [t], [v], [z], [zs].

Az [r] hang azonban másképp hangzik a franciában (jelölése a nemzetközi fonetikai ábécében [ʁ] – mi azonban az egyszerűség kedvéért [r]-rel jelöljük), ezt ugyanis a hátul, a nyelvcsappal képezik, nem pedig elől, a nyelv hegyével (a nyelv hegye a francia [ʁ]-nél mozdulatlan).

A nyelvcsap
(Forrás: Wikimedia Commons / Klem / GNU-FDL 1.2)

A magánhangzók

A francia magánhangzókat aszerint különböztetjük meg, hogy milyen nyelvállásúak (minél inkább megnyílik az állkapocs, annál nyíltabbak, azaz alsóbb nyelvállásúak; minél kevésbé, annál zártabbak, azaz felsőbb nyelvállásúak), hogy elöl vagy hátul képzettek (azaz hogy ejtésükkor a nyelv előrébb vagy hátrébb húzódik-e), hogy ejtésükkor az ajkak kerekítettek-e vagy sem, illetve hogy nazálisak-e (ejtésükkor az orron át áramlik-e ki a levegő).

Ami a magánhangzókat illeti, (ha eltekintünk az instabil [ә]-től) a következőket különböztethetjük meg: felső nyelvállású az [i], az [ü] és az [u] – ezek úgy is hangzanak, mint a magyarban. A középső nyelvállású magánhangzók nyílt–zárt párokat alkotnak: [e]–[é], [o]–[ó], [ö]–[ő] (ahol a magyarral ellentétben hosszúságbeli különbség nincs köztük, csak a minőségbeli nyílt–zárt különbség, amilyet a magyar esetében csak az [e] és az [é] között érzékelünk). Az alsó nyelvállású [á] és [a] közt nem nyíltságbeli és ajakkerekítésbeli különbség van, mint a magyarban, hanem abban térnek el, hogy az [a] hátul képzett, az [á] pedig elöl, vagy legalábbis előrébb, mint az [a], és az orrhanggal ejtett (szakszóval nazális) [eⁿ], [öⁿ], [oⁿ], [aⁿ].

Végül van három úgynevezett félhangzó: [ⁱ], [ᵘ] és [^ü], amelyek hangzásukban egy-egy felső nyelvállású magánhangzóra hasonlítanak ([ⁱ]-[i], [ᵘ]-[u], [^ü]-[ü]) és a rendszeren belül is ezekkel a magánhangzókkal váltakozhatnak: loue [lu] ’kibérel’ : louer [lᵘé] ’kibérelni’, tue [tü] ’megöl’ : tuer [t^üé] ’megölni’, lie [li] ’összeköt’ : lier [lⁱé] ’összekötni’. Kicsit leegyszerűsítve: a félhangzók mindig egy másik magánhangzó mellett jelennek meg, amellyel a [ᵘ] és a [^ü] (a jövevényszavaktól eltekintve) szoros egységet is alkot. Ezt mutatja, hogy nem állhat mögöttük akármilyen magánhangzó. A [ᵘ]-t például [á], [e], ritkábban [eⁿ] követheti, míg az [^ü]-t [i]: oiseau [ᵘázó] ’madár’, ouest [ᵘest] ’nyugat’, groin [grᵘeⁿ] ’disznóorr’, puits [p^üi] ’kút’.

Bár hasonlóan hangzanak, az [ⁱ]-től érdemes megkülönböztetni a [j]-t, hiszen magánhangzó állhat előtte is, és nem is vonatkoznak rá szigorú megszorítások (mouille [muj] ’beáztat’, fille [fij] ’lány’, veille [vej] ’előeste’). Kivételt azok a szavak képeznek, amelyek két mássalhangzóval, ez zárhang és egy úgynevezett folyékony hang ([r], [l]) kombinációjával kezdődnek, ezekben ugyanis az [i] és a [j] is megjelenik: briller [brijé] ’fényleni’, plier [plijé] ’hajtani’.

A [j] eltérő viselkedése abban is megnyilvánul, hogy míg az [u]–[ᵘ] és az [ü]–[^ü] hangpárok váltakozása teljesen szabályszerű, azaz nem jelenhetnek meg ugyanabban a környezetben és ezért nincs is megkülönbözető funkciójuk, az [i] és a [j] még megjelenhet ugyanabban a környezetben és így megkülönböztető funkciójuk is lehet, de már csak kizárólag magánhangzó után: abeille [ábej] ’méh’, de abbaye [ábéi] ’apátság’.

A legtöbb nyelvjárásban azonban az [a] és az [öⁿ] teljesen kiveszőben van, helyüket az [á], illetve az [eⁿ] veszi át, így a következő példákban is:

Anne [án] ’Anna’ – âne [(an)/án] ’szamár’

brin [breⁿ] ’szál’ – brun [(bröⁿ)/breⁿ] ’barna’

Barna szamár
(Forrás: Wikimedia Commons / 4028mdk09 / CC SA-BY 3.0)

Más a helyzet néhány hangpárral, amelyek ugyan mindkét tagját ejtik a beszélők, ám a rendszerben már nincs vagy egyre kevesebb a megkülönböztető funkciójuk:

Például az [e] és az [é] között ma már alig van értelme különbséget tenni a franciában. Egy-két kivételtől eltekintve, ahol a szó végén állnak és valóban megkülönböztetnek egymástól két szót (fée [fé] ’tündér’ – fait [fe] ’tény’, vallée [válé] ’völgy’ – valet [vále] ’inas’), máshol teljesen megjósolható, hogy melyiket ejtjük: nyílt (magánhangzóra végződő) szótagban [e]-t, zárt (mássalhangzóra végződő) szótagban pedig [é]-t: j’aime [zsem] ’szeretek’, de aimer [é•mé] ’szeretni’ (• jellel a szótaghatárt jelöljük). Vigyázat! Úgy tűnhet, hogy a magánhangzó azért lesz nyílt, mert a szótag zárt (vagy azért lesz nyílt, mert a szótag zárt). Valójában csak véletlen terminológiai egybeesésről van szó: a magánhangzó zártsága/nyíltsága az állkapocs nyílásszögére vonatkozik, míg a szótag zártsága vagy nyíltsága arra, hogy a szótag mássalhangzóra végződik-e.Azt mondhatjuk tehát, hogy a franciában nincs két különböző [e] és [é], csupán egyetlen (mondjuk [e]), mely zárt szótagban zártabban, nyílt szótagban nyíltabban hangzik. Hasonló a helyzet az [ö]-vel és az [ő]-vel, és az [o]-val és az [ó]-val is. Néhány ritka példa, amelyeket még ezek a hangok különböztetnek meg egymástól: jeûne [zsőn] ’böjtöl’ – jeune [zsön] ’fiatal’, saute [szót] ’ugrik’ – sotte [szot] ’ostoba’, egyébként a megjelenésük teljesen megjósolható. Néhány szóvégi vagy egy szótagos szóban előforduló kivételtől eltekintve tehát elmondhatjuk, hogy a középső nyelvállású magánhangzók ejtése a szótagszerkezettől függ: nyílt szótagban zárt, zárt szótagban nyílt a magánhangzó.

Most már tudjuk, hogy milyen hangokat kell ejtenünk, de azt nem, hogy írásban miről lehet őket felismerni. Nézzük most az íráskép és a kiejtés összefüggéseit!

Írás és ejtés: mássalhangzók

Bár a francia szavak kiolvasása elsőre bonyolultnak tűnhet, a helyzet távolról sem reménytelen, hiszen bizonyos betűkombinációk szisztematikusan megfeleltethetők egy-egy hangnak.

Kezdjük egy egyszerű és nagyon általános szabállyal: a szóvégi mássalhangzókat általában csak akkor ejtjük, ha írásban e áll utánuk (ez az e viszont néma): Paris [pári] ’Párizs’, de Marseille [márszej] ’városnév’, Lille [lil] ’városnév’.

A mássalhangzók kiolvasása általában nem jelent gondot, hiszen gyakran ugyanaz a betű ugyanazt a hangot jelöli, mint a magyarban: b, d, f, g, k, l, m, n, p, r, t, v, z, így most csak a problémás eseteket mutatjuk be a következő összefoglaló táblázat és további magyarázatok segítségével:

A táblázatból látható, hogy a c és a g hasonlóan viselkedik: e, i és y előtt [sz]-nek illetve [zs]-nek ejtendők, egyébként [k]-nak illetve [g]-nek. Ha nem e, i vagy y követi őket, és mégis [sz]-nek illetve [zs]-nek kell őket ejteni, ezt jelöli az írás: a c „farkincát” kap: ç, a g után pedig egy néma e betűt írnak. Érdekes példa a second [zgo ⁿ] ’második’ esete ahol a c kivételesen [g]-nek hangzik, és az [ә] kiesése miatt a szókezdő [s] hasonul a [g]-hez, így [z] lesz belőle.

Az l ejtése [l], az ill betűkapcsolatban viszont általában [j], de van egy pár gyakori kivétel, ahol [l]: mille [mil] ’ezer’, ville [vil] ’város’, village [vilázs] ’falu’, Lille [lil] ’városnév’, tranquille [trankil] ’nyugodt’.

Más nyelvekhez hasonlóan a ph betűkombinációt [f]-nek ejtik, jellemzően a görög eredetű szavakban : philosophie [filozofi] ’filozófia’.

A z betűn kívül az s ejtése is lehet [z], ha két magánhangzó között áll: rose [roz] ’rózsa’.

A t ejtése általában [t], de bizonyos képzőkben (pl. -tion, -tie, -tien) [sz]: nation [nászjoⁿ] ’nemzet’, démocratie [démokrászi] ’demokrácia’, égyptien [ézsipszjeⁿ] ’egyiptomi’.

Az x ejtése mássalhangzó előtt [ksz]: excuse [ekszküz] ’mentség’, magánhangzó előtt [gz] examen [egzámeⁿ] ’vizsga’, ritkábban [ksz]: fixer [fikszé] ’rögzíteni’, vagy [sz]: soixante [szᵘászaⁿt] ’hatvan’, vagy [z]: dixième [dizjem] ’tizedik’.

Marseille [márszej]
(Forrás: Wikimedia Commons / Spiridon MANOLIU)

Írás és ejtés: magánhangzók

A magánhangzók ejtésének alapeseteit a következő táblázat foglalja össze:

Az ékezetek néha segítenek a magánhangzók ejtésében. Ha mindenképpen [a]-t szeretnénk ejteni (de inkább ne tegyük), akkor a háztetős ékezetes (accent circonflexe) â betűt ejthetjük így (de néha az ékezet nélküli a-t is).

Az ékezetek segítenek az e ejtésében is: ha balra dől (è), háztetős ékezet (ê), vagy ritkán két pont (ë) van rajta akkor [e]-t, ha jobbra (é), akkor [é]-t ejtünk. Egyébként a már említett szabályt alkalmazzuk: nyílt szótagban [é], zárt szótagban [e] (nette [net] ’tiszta’, de nez [né] ’orr’). Hasonlóan működik az ai és ei betűkapcsolat: laine [len] ’gyapjú’, de j’ai [zsé] ’nekem van’, pei•ner [péné] ’elszomorít’, de peine [pen] ’fájdalom’. Ugyanez figyelhető meg az az o ejtésében is: comme [kom] ’mint’, de dos [dó] ’hát’, és ugyanígy a szótagszerkezeten múlik, hogy [ö]-t vagy [ő]-t ejtünk.

Tiszta élő [len] (laine)
(Forrás: Wikimedia Commons / Jackhynes)

Mielőtt már teljesen kilátástalannak érezzük a francia szavak kiejtését, vegyük hozzá az eddigiekhez a nazális magánhangzókat, azaz honnan ismerhetjük fel, hogy nazális magánhangzót kell ejtenünk? A válasz egyszerű: onnan, ha azt látjuk, hogy a magánhangzók után nazális mássalhangzó betűje (n, m) áll.

Azonban kiejtjük az [n]-t és az [m]-et akkor is, ha utána magánhangzó áll – akkor is, ha a mássalhangzó dupla: immoral [im(m)orál] ’erkölcstelen’, inné [in(n)é] ’vele született’.

A félhangzókkal kapcsolatban már említettük, hogy nem állhatnak egy másik magánhangzó nélkül, és többé-kevésbé szisztematikusan váltakoznak az [u]-val, [ü]-vel és az [i]-vel. Írásban a következő betűkombinációk jelölhetik őket:

A következő részben azt a valójában életszerűbb esetet vizsgáljuk, amikor a szavak nagyobb egységeket alkotnak, hiszen akkor történnek az igazán érdekes dolgok a kiejtésben is. A hangsúlyról is a következő részben ejtünk szót.

Források

Jacques Durand-Siptár Péter: Bevezetés a fonológiába

French IPA Symbols

Köszönet Rebrus Péternek és Siptár Péternek a cikk elkészítéséhez nyújtott tanácsaikért.