Gondolkodott már azon, hogy miért úgy mondjuk, hogy A fiú odadobta a labdát a kutyának, és nem úgy, hogy Fiú kutya labda a odadobta a -nak a -t? A két sorozat ugyanazokból a nyelvi elemekből áll, de míg az elsőben ezeknek az elemeknek „normális” a sorrendjük, addig a másodikban jól összekavartuk őket. Kutatók most azt találták 37 nagyon különböző nyelv vizsgálata nyomán, hogy a nyelveknek univerzális tulajdonságuk az, hogy minél hatékonyabban tudják közölni a jelentéseket. Ennek egyik része az, hogy az egymáshoz tartozó, azaz nyelvtanilag egymástól függő nyelvi elemek nem kerülhetnek akármilyen távol egymástól a mondaton belül. A kutatás az MIT-n készült, és Richard Futrell vezette; az eredményeket pedig a Proceedings of the National Academy of Sciencesben közölték online; a cikket a Science magazinban Michael Balter ismertette.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Milyen a magyarban az alapszórend? – Ez egyáltalán nem könnyű kérdés! A magyarban ugyanis viszonylagosan szabad a szórend, és akár egy teljesen semleges mondatban is lehet a tárgy vagy valamelyik határozó a mondat kezdő összetevője (Pistát elütötte a vonat). A magyarban a szórendi pozíció nem nyelvtani funkciót, hanem úgynevezett diskurzusfunkciót kódol: például a mondat kezdő összetevője a mondat topikja, azaz témája. Körülbelül mintegy 7000 különböző nyelven beszélünk a Földön; ezek a nyelvek durván 150 nyelvcsaládba tartoznak. Ezek pedig igencsak tudnak abban különbözni, hogy hogyan építik fel a mondatokat. Ha csak a mondatok három nevezetes összetevőjének, az alanynak (subjectum; S), az igének vagy állítmánynak (verbum; V) és a tárgynak (objectum; O) a sorrendjét nézzük, három jellegzetes mintát találunk. Alany-ige-tárgy, azaz SVO alapszórendű nyelv például az angol és a francia; a japán és a német viszont az SOV, azaz alany-tárgy-ige sorrendet preferálja; az arab és a héber pedig az igét helyezi előre, az alapszórend VSO.

Annak ellenére azonban, hogy a nyelvek közt nagyon nagy a változatosság, mégsem lehetséges bármi – már ami a lehetséges szórendeket illeti. Korábban – csekély számú nyelvet összehasonlítva ugyan – azt találták, hogy a nyelvek mindegyikére jellemző lehet egy elv, amely szerint az egymáshoz tartozó nyelvi elemek lineáris távolságát csökkenteni, minimalizálni igyekszik. Az egymástól függő nyelvi elemek távolságának minimalizálása (angolul dependency length minimization; DLM) angol példán könnyebben bemutatható, mint magyaron ezért inkább ezt tesszük. Vegyük a következő angol mondatot:

Jane threw out the trash.

(’Jane kidobta a szemetet.’)

Forrás: Wikimedia Commons / CC BY 1 0

Ebben a mondatban a Jane és a trash (’szemetet’) összetevők nyelvtanilag függenek az igétől, azaz a threw-tól (’dobta’); az egyik megjelöli a cselekvőt, a másik pedig a tárgyat, amire a cselekvés irányult. Az out (’ki’) pedig megjelöli a dobás irányát, tehát ez is a threw-tól függ nyelvtanilag. A mondatban levő függőségi viszonyok közül a threw és a trash távolsága a leghosszabb, három szónyira vannak egymástól; de ez még bőven kezelhető távolság. Lássunk azonban egy hosszabb mondatot!

Jane threw the old trash sitting in the kitchen out.

(’Jane kidobta a konyhában heverő szemetet.’)

Ebben a mondatban a threw (’dobta’) és az out (’ki’) összetartozó elemek már igen távol kerültek egymástól, nyolc szónyi távolságra. De a threw és a trash távolsága is megnőtt az előző mondatéhoz képest. A mondatot persze tudjuk úgy strukturálni, hogy a hosszú távolság csökkenjen; és ez a mondat valóban természetesebbnek is hangzik, és jóval gyakrabban fordul elő:

Jane threw out the old trash sitting in the kitchen.

Mindezek alapján a nyelvészek azt feltételezték, hogy a nyelvek általánosságban törekszenek arra, hogy a nyelvtanilag egymástól függő elemek lineáris távolságát minimalizálják (DLM-elv). Ezt a feltevést azonban korábban csupán egy 7 nyelvre kiterjedő vizsgálattal sikerült részben alátámasztani. Kételyek merültek fel azonban a vizsgált nyelvek közül a némettel kapcsolatban, hogy érvényesül-e benne a DLM-elv.

A mostani kutatás abban hozott komoly előrelépést, hogy abban 37 különböző nyelvet tudtak megvizsgálni; ezek 10 különböző nyelvcsaládba tartoztak. Futrell és munkatársai arra voltak kíváncsiak, hogy a választott nyelvekben mennyire érvényesül a DLM-elv. A nyelveket szöveges adatbázis alapján vizsgálták; a nyelvek között volt az angol, a német, a francia, a spanyol, az ógörög, az arab, a baszk, a tamil, a telugu stb. Míg az élő nyelvek esetében elsősorban újságokból származó prózai szövegek kerültek be a korpuszba, addig a latin és az ógörög esetében szépirodalmi, költői szövegeket használtak. A több ezer mondatból álló szövegkorpuszt egy olyan algoritmus elemezte, amely képes volt megállapítani az egymástól nyelvtanilag függő elemek távolságát.

Forrás: Wikimedia Commons / Christos Kalohoridis / CC BY-SA 3 0

Az eredmények pedig azt mutatták, hogy a függő elemek távolsága minden esetben kisebb annál, mint ami a véletlenszerű elrendezés lenne. A DLM-elv azonban nagyon különböző mértékben érvényesül a különböző nyelvekben. Vannak kifejezetten erősen minimalizáló nyelvek; ilyen például az olasz, az indonéz és az ír. És vannak olyanok is, amelyekben a DLM sokkal kisebb mértékben érvényesül; ilyenek például a japán, a koreai és a török. [Vélhetően ezek közé tartozna a magyar is. – A szerk.]

Azt is megfigyelték a kutatók, hogy az SOV nyelvek általában (mint amilyen a német) kevésbé érvényesítik a DLM-elvet, mint a többi mondattani típusba tartozó nyelv. A DLM nagy valószínűséggel összefügg azzal is, hogy „mennyire szabad” egy adott nyelv szórendje. Ez pedig attól függ, hogy mennyire gazdag a morfológiája, mennyire van benne esetjelölés. Ha egy nyelv – ahogyan a magyar – gazdag toldalékrendszerrel rendelkezik, és ezzel jelöli a különböző nyelvtani szerepű összetevőket, akkor a szórendet más viszonyok kódolására is használhatja. Ha viszont egy nyelvnek – ahogyan például az angolnak – nincs vagy igen szegényes a morfológiája, akkor az alapvető mondattani szerepeket a szórenddel kell kódolnia. Utóbbi esetben nagyobb az esélye annak, hogy a DLM-elv inkább érvényesül.

A kutatók szerint a DLM-elv érvényesítése előnyös: kisebb a kognitív terhelés abban az esetben, ha az egymáshoz tartozó nyelvtani összetevők a mondatban egymáshoz közel helyezkednek el. Így tehát könnyebb megérteni valakit, és könnyebb megértetni magunkat másokkal. A nyelvi kifejezésnek számos lehetséges megvalósulása van: ugyanazt a dolgot nagyon sokféleképpen megfogalmazhatjuk. A nyelv tehát nem állít kényszerpályára, de megadja a lehetőséget arra, hogy a memóriánkat kíméljük.

A szakértők arra is felhívják a figyelmet, hogy az, hogy a DLM a nyelveknek univerzális tulajdonsága lehet, nem jelenti azt, hogy ennek a tulajdonságnak feltétlenül genetikailag kódolva kell lennie valahol az emberi genomban. Valószínűbb, hogy arról van szó inkább, hogy a DLM-elv egy jó, hatékony stratégia a nyelvhasználatban.

Forrás

All languages have evolved to have this in common