Kentucky állam republikánus politikusai nincsenek egyedül azzal, hogy nem tetszik nekik az evolúció. Sokan hiszik, hogy az evolúció csak valamiféle kitalált, nyakatekert, igazolhatatlan elmélet, tudományoskodó handabandázás a világos és egyértelmű teremtéstörténet helyett. Aki így gondolja, annak rossz hír lehet, hogy az evolúció sajátosságaival, működési mechanizmusával már jó ideje nemcsak a biológiában találkozunk, hanem az emberi kultúra és a nyelv kialakulásának, terjedésének, funkcióinak leírásában is.

Isten megteremti a világot – kép a Nürnbergi Krónikából
(Forrás: Wikimedia Commons)

Evolúcióelmélet a nyelvészetben

Az evolúcióelmélet meglepően hosszú ideig érintetlenül hagyta a modern nyelvészetet: az antropológiában, pszichológiában rég elfogadottá vált az evolúciós keret alkalmazása, mikor a nyelvészek még mindig idegenkedtek attól, hogy következetesen érvényesítsék az evolúciós gondolkodást. Ebben szerepe volt a Párizsi Nyelvészeti Társasághoz kötődő hagyománynak: 1866-ban ez a testület határozott úgy, hogy mivel a nyelv kialakulásáról alig vannak elérhető adataink, ez a téma nem lehet tudományos vizsgálódás tárgya. A tiltás hatása csak az 1990-es években szűnt meg, azóta magyarázatok sokasága született arról, hogyan alakult ki a nyelv.

Sokáig nem volt legitim kutatási téma a nyelv kialakulása
(Forrás: Wikimedia Commons / 4028mdk09 / CC BY-SA 3.0)

Evolúciós nyelvészetnek azonban nemcsak az emberi nyelv kialakulásával foglalkozó, többféle tudományterületet (elsősorban nyelvészetet, etológiát, kognitív tudományt, antropológiát) egyesítő transzdiszciplináris tudományágat nevezik, hanem a nyelvi változások leírásával és elméletével foglalkozó nyelvészet is. Ez jóval korábban indult, már az 1960-as évek közepén (a franciák tilalma a nyelv változásának vizsgálatára egyébként sem vonatkozott), elméleti alapvetését Uriel Weinreichnak köszönhetjük, és az irányzat követői az elmúlt fél évszázadban könyvtárnyi empirikus adat gyűjtöttek össze arról, hogyan változik a nyelv. Az evolúciós nyelvészet mindkét válfaja meglehetősen szerteágazó, érdemes körültekintően haladni közöttük.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Most maradjunk egyelőre a kiindulópontnál, Darwinnál, hiszen nyelv és evolúció összekapcsolása hallatán valószínűleg ő jut először eszünkbe, s minthogy Darwin legismertebb nyelvészeti megjegyzése a nyelvrokonsággal kapcsolatos, a következő asszociációnk vélhetően a családfamodell. Azt is tudjuk, hogy a modellt megszületése óta bírálják, a nyest.hu olvasói is olvashattak a kritikájáról, valamint az alternatívaként javasolt hullámelméletről és a nyelvcsaládok kialakulásának egy másfajta modelljéről. Ezek szerint a nyelvi adatok mégis Kentucky republikánus politikusainak húzódását és gyanakvását igazolják? Ellenkezőleg: a darwini ihletésre megalkotott családfaelmélet kritikája éppen a darwini elvekből, s nem Darwin – a kritika szerint elhibázott – példájából indul ki. Az elhíresült családfapárhuzam mellett Darwin sok minden mást is mondott a biológiai evolúció és a nyelvi változás hasonlóságairól 1871-ben kiadott, magyarra többször lefordított Az ember származása és a nemi kiválasztás című könyvében: szerinte a nyelvek és fajok formálódásában „furcsamód azonos” jellemzőket találunk.

Túl a családfán

Nézzük, milyen példákat említett Darwin. A rokonság kérdéskörét továbbgondolva megállapította, hogy a nyelvek közötti hasonlóságok kétfélék: egy részük a közös származás, más részük a hasonló funkciók miatt alakult ki. Azaz: a hasonlóságok egy része homológ, más részük analóg, éppen, mint a fajoknál. Ide kapcsolódik az a megjegyzése is, hogy a nyelveket és a fajokat is lehet „természetesen”, azaz származás szerint osztályozni, csoportokra és alcsoportokra osztani, és lehet mesterséges, külső szempontokat alkalmazni a kategorizálásban. Darwin szerint a fajokban és a nyelvekben is gyakran megőrződnek az evolúciós átalakulások korábbi fázisai.

További hasonlóság, hogy a domináns nyelvek és nyelvváltozatok terjedése nyomán számos nyelv és nyelvváltozat kipusztulhat, csakúgy, mint amikor sikeres fajok más fajok kárára terjednek el; és ahogy már kihalt fajok nem jelennek meg újra, a kihalt nyelvek sem élednek föl. Darwin úgy vélte, egy nyelv – és faj – csak egyetlen „bölcsővel” rendelkezik, egy területen alakul ki, viszont a nyelvek is, fajok is kereszteződhetnek egymással. Rámutatott, hogy egyetlen nyelv sem homogén, mindegyik változatokban létezik, és úgy gondolta, a szelekció a nyelvben is érvényesül: az egyes szavak, formák folytonos küzdelmet vívnak egymással a túlélésért, s a természetes szelekció dönti el, melyik marad meg. Egyetértett Max Müllerrel, aki szerint a jobb, a rövidebb, a könnyebb forma a „túlélő”, vagyis a megmaradó nyelvi formák kedvező tulajdonságaiknak köszönhetik sikerüket. Darwin mindehhez még hozzátette, hogy „az ember elméje minden tekintetben igen szereti az apró változásokat”.

A homo sapiens elterjedése (az északi sarkról nézve) a faj afrikai bölcsőjéből
(Forrás: Wikimedia Commons / Avsa, Severtigo 84user / GNU-FDL 1.2)

A nyelvészek ma Darwinnak nem minden itt idézett vélekedését látják igazolhatónak – legalábbis abban a formában, ahogyan megfogalmazta őket –, de nincs közöttük egyetlen olyan sem, amelyet ne tartanának vizsgálatra méltónak. Érdemes részletesebben foglalkozni ezekkel a kijelentésekkel, de kezdésnek maradjunk egyelőre a nyelvek rokonságánál, mert bár a 19. század óta gyakorlat a nyelvrokonság és a nyelvtipológia megkülönböztetése, az újabban egyre népszerűbb laikus (és dilettáns) elméletekben gyakran összefolyik a kettő, s nem is mindig egyszerű elmagyarázni, ez miért hiba. Darwin segíthet ebben.

Homológia és analógia: nyelvrokonság és nyelvtipológia

Darwin fontos érve volt az evolúció mellett a homológ és az analóg struktúrák megkülönböztetése. A kétféle hasonlóság szétválasztásának szükségességére eredetileg nem ő, hanem egyik fő ellenlábasa, Richard Owen mutatott rá már 1843-ban. (Owen az evolúciót nem tagadta, de Darwin legfontosabb tételeit, a természetes szelekció és a transzmutáció létét igen.) Darwin saját modelljébe illesztette Owen kategóriáit. Homológiának azt nevezik, amikor a különböző fajok között meghatározott tulajdonságok azonos előzményből származnak, azaz olyan jellegzetességből, amely a közös ősre is jellemző volt. A homológ szervek, tulajdonságok lehetnek hasonlóak, mint a macska és a kutya mancsa, de lehetnek funkciójukban és megjelenésükben nagyon eltérőek is, mint a medve mellső lába, a denevér szárnya, a fóka mellső uszonya és az ember keze. Bármennyire eltérő funkciót lát is el a fölsorolt emlősök mancsa, szárnya, uszonya, keze, eredetüket tekintve azonosak, valamennyi abból a mellső végtagból alakult ki, amellyel az emlősök közös őse rendelkezett. Az analógia ennek az ellenkezője: amikor a funkciójukban nagyon hasonló szervek eltérő evolúciós úton jöttek létre. Ilyen a denevér, a rigó és a szentjánosbogár szárnya, vagy a delfin és a cápa uszonya: funkciójuk, megjelenésük hasonló, de nem azért, mert közvetlenül közös ősre vezethető vissza a cápa és a delfin, a fecske és a légy – a vízi emlősök és a halak uszonya, a madarak és a rovarok szárnya egymástól függetlenül, más evolúciós leszármazási ágon alakult ki.

A denevér szárnyának a szerkezetében fölismerhetők az „ujjak”
(Forrás: Wikimedia Commons / PD-USGov)

A homológ és analóg tulajdonságok megkülönböztetése a nyelvek osztályozásában is jól jön: segít megérteni, hogy ugyanabból a közös előzményből eltérő nyelvi funkciók is kialakulhattak, illetve hogy ha két nyelvben azonos nyelvi jelenségekre bukkanunk, az önmagában nem bizonyítja az azonos származást. A magyar határozott-határozatlan (tárgyas-alanyi) ragozás hajszálpontos megfelelője nincs meg más uráli nyelvben. Az obi-ugor nyelvek határozott-határozatlan ragozása ugyan eléggé hasonlít a miénkhez, de a tárgy számát is jelöli; a mordvinban hasonlóképpen, de ott még bonyolultabb a rendszer. A szamojéd nyelvek abban tesznek különbséget, hogy tárgyas vagy tárgyatlan az ige, és vannak olyan nyelvek, például a finn, a permi nyelvek, amelyekből teljesen hiányzik minden ilyesmi – igaz, egy kettős ragozási séma egykori jelenléte még ezekben is kimutatható, de a valamikori kettősség egészen más funkciót tölt ma be. Mégis azt mondják a nyelvészek, hogy a magyar határozott-határozatlan ragozás megkülönböztetése uráli eredetű. Hogyan lehet ez? Úgy, ahogyan az emlősök mellső végtagjából kéz, mancs, szárny és uszony lett. Az uráli alapnyelv valószínűleg csak a harmadik személyben utalt harmadik személyű, határozott tárgyra, s ebből az alaphelyzetből az uráli nyelvek különféleképpen alakultak tovább.

Analóg jelenségekre sem nehéz példákat találni: ilyenek a nyelvtipológiai egyezések, akár a klasszikus nyelvtipológiai kategóriákra – flektáló, izoláló, agglutináló – gondolunk, akár egyes nyelvi jegyeket, illetve funkciókat vizsgálunk. Analóg jelenség tehát a magyar, a baszk és a sumer agglutinálása, és analóg jelenség az is, hogy a magyarban és az angolban is van határozott és határozatlan névelő. De ezeknek a tulajdonságoknak nincs közük egymáshoz: egymástól függetlenül alakultak ki, nem közös előzményből vezethetők le.

Ha azt megértjük – és miért ne volna így –, hogy a bálna melluszonya származását nézve közelebb áll a denevér szárnyához és a mókus mancsához, mint a halak uszonyához, akkor azt is könnyebb a hitetlenkedőknek elmagyaráznunk, miért nem elégséges érv a nyelvek rokonsága mellett, ha bizonyos nyelvtani funkciókat hasonlóan oldanak meg. Ennél sokkal több kell a közös származás igazolásához.