Aki hagyományőrzésből, hóbortból, divatból, politikai identitás jelzésére vagy egyszerűen kíváncsiságból megtanulja a székely írás modernizált ábécéjét, könnyen belefuthat abba, hogy mások másmilyen ábécét használnak – igaz, a különbségek nem olyan nagyok az egyes ábécék között, hogy lehetetlenné tennék az olvasást. Nem egyetlen modernizált székely ábécé van ugyanis forgalomban, és a kívülállónak nem könnyű eligazodni abban a belharcban, amelyet favorizálóik vívnak egymással. Ennek a háborúskodásnak részben hitbéli oka van: ki melyik ábécét tartja a „legigazibbnak” – de bizonyos esetekben nyilván az üzleti szempontok is fontos szerepet játszanak, hiszen a helységnévtáblák gyártása, könyvek, emléktárgyak, ruhadarabok forgalmazása nyilván jövedelmező üzlet. Természetesen az sem mindegy, kié a dicsőség: ki lehet büszkélkedhet azzal, hogy a sok közül az ő ábécéje „nyer”. A versenyben újabb és régebben készített ábécék vesznek részt, most az egyik klasszikus ábécével és előzményével ismerkedünk meg.

Magyar Adorján klasszikus ábécéje
(Forrás: Magyar Adorján: Ős magyar rovásírás [sic] (1970))

Magyar két ábécéje

A székely írás egyik ma is sokat látott modernizált ábécéjét Magyar Adorján készítette egy tág őstörténeti elmélet részeként. Az ábécét Magyar a székely írásról szóló, 1961-ben (s aztán 1970-ben újra) megjelent könyvében is közölte, de ennél jóval korábban ismertté vált, már a Turáni Egyistenhívők körét szervező Bencsi Zoltán is ezt népszerűsítette képeslapokon az 1930-as évek második felében.

A Magyar Adorján-féle ábécé sokkal kevésbé tér el a történeti székely ábécétől, mint a többi ma is használt betűsor. A hosszú magánhangzók közül csak az á és az é szerepel benne önálló jellel, a többinek ugyanúgy nincs külön betűje, mint a történeti ábécében. A másik eltérés az o jeléből kialakított ö, ez a jel Magyar találmánya, a történeti emlékekben nem szerepel. Az ábécé sajátossága, hogy rovásszámokat tartalmaz, összhangban azzal, hogy ezeknek Magyar kulcsszerepet tulajdonított az írás rokonságának bizonyításában. A számok azonban nem voltak részei a székely ábécének, használatuk az írástól függetlenül élt egészen a 19. század végéig, juhászok, molnárok, hivatalnokok használták (adó kirovására), és a Magyar által közölt jelek némiképpen el is térnek a Sebestyén Gyula által régi magyar számsornak tartott jelektől.

Magyar Adorján korábbi ábécéje Sólyom Ferenc közlése szerint
(Forrás: rovas.info)

Magyarnak volt egy korábbi ábécéje is, erre Sólyom Ferenc hívta föl a figyelmet – a forrást azonban sajnos nem adta meg. A mutatványként föltüntetett évszám szerint 1920-ban készült korai változat betűkészlete megegyezik a későbbi Magyar-ábécével, azaz csak az á-t és é-t jelzi önálló betűvel, formailag viszont több betű is eltér a későbbi változattól. Az egyik az ü jele, ebben Magyar először Telegdi Jánost követte, ezért nála is az eredeti, a Nikolsburgi Ábécében és a Bolognai Rovásemlékben található ü tükörképét látjuk. A g, l, ny és p székely jele helyett viszont az eredeti székely betűformáknak olyan módosított változatát látjuk Magyar első ábécéjében, amelyeket minden bizonnyal a Nagyszentmiklósi Kincsen látható betűformák inspiráltak – ezeket Magyar másik forrásából, Fischer Károly Antaltól vehette, aki a nagyszentmiklósi aranylelet jeleit – Sebestyénnel ellentétben – „ősi magyar” (azaz székely) betűknek vélte. Ezeket a betűformákat és az ö hagyományosabb alakját az ismertté vált Magyar-ábécében már nem találjuk.

„Ős magyar rovásírás”

Az ábécéken kívül igen érdekes persze, mit gondolt Magyar Adorján a „rovásírásról”. Ős magyar rovásírás című, már említett munkájában Priszkoszra hivatkozva – nevezetesen hogy Attilának írnokai voltak – fölteszi, hogy a hunoknak saját írásbeliségük volt, mert bár Priszkosz nem árulja el, milyen írást használtak a hun hivatalnokok, a hatalmas birodalmat megszervező nép „aligha szorult arra, hogy másoktól tanuljon írni”.

Ez után elsősorban Sebestyén Gyula 1915-ben kiadott, A magyar rovásírás hiteles emlékei című könyvének segítségével ismertette igen röviden – és egyébként többnyire a szikár valóságnál maradva – a székely írás néhány emlékét. Thuróczy krónikájának rövid említése után Szamosközy István „firenzei könyvét” emlegeti, majd rátér néhány emlék igen rövid listázására: a Nikolsburgi Ábécét, a Csíkszentmihályi, az Énlaki és az Isztambuli Feliratot említi, valamint a Bolognai Rovásemléket mutatja be.

Nyers Csaba kártyanaptára Magyar Adorján ábécéjével
(Forrás: bigbandi.hu)

A székely írás szabályainak ismertetésében részben szintén Sebestyén Gyulát követi. Hosszasan ismerteti Sebestyén elméletét arról, hogy a többek között a korai görög feliratokról ismert busztrofedon-sorvezetés a korai fába rovás emlékét őrzi. Busztrofedonnak ('ökörszántás') nevezik, ha valamilyen szöveget nem csak balról jobbra vagy jobbról balra írnak, hanem a sorok iránya váltakozik. Sebestyén szerint a sorok azért fordulnak meg a sor végén az ökörszántáshoz hasonlóan, mert a bal kézbe vett rovásbotot a sor közepére érve megfordította a rovó, így a sor másik felét az első részhez képest fejjel lefelé írta a botra... A rovásbotok szolgai másolásából keletkezett volna Sebestyén elmélete szerint a jellegzetes busztrofedon – valójában azért jöttek létre ilyen feliratok, mert az írásirány nem azonnal vált kötötté.

Rövid szabálykönyv saját magyarázatokkal

Magyar Adorján egész életművét rendszerteremtő képzelete és vibráló művészi fantáziája hozta létre – e rendszerezővágy és magyarázókedv nyomait ebben a többinél tulajdonképpen „szárazabb” munkájában is megtaláljuk, merthogy a székely írás szabályainak ismertetése még többnyire továbbra is Sebestyént követi, e szabályok magyarázata azonban már saját találmánya.

Szerinte a szóvégi magánhangzókat a félreértések elkerülése érdekében ki kellett írni (ez igaz), de az „ünnepélyes” használatban minden más rövid magánhangzót is kiírtak. Hasonlóképpen: a hétköznapi életben egy szóelválasztó pontot használtak a szavak elkülönítésére, ám ha ünnepélyességre törekedtek, akkor kettőt vagy négyet. Nincs azonban semmiféle nyoma az „ünnepélyes használatnak”, sőt az sem igaz, hogy a székely emlékekben mindig szóelválasztó pontokat találunk, szóközt sohasem.

Szintén saját maga által gyártott szabály – mert az emlékekben nincs példa ilyesmire –, hogy a sorok végére érve megszakították a szót, és a következő sorban folytatták a betűsort. (Valójában ha látták, hogy nem fog kiférni, új sort kezdtek.) Magyar szerint a székely ábécében azért van két k, mert a magyarban volt mély és magas [k] hang – a magyarázat valójában az, hogy a székely írás kétféle k-t örökölt elődírásától. Az viszont igaz, hogy ezeket eredetileg a mély, illetve a magas hangrendű szavakban használhatták, éppen ezért furcsa, hogy – saját ötletével is szembefordulva – Magyar Adorján a „szóvég -k” félreértésből született szabályát ismerteti. E szerint az egyik k betűt csak szóvégen, a másikat szó elején vagy a szavakon belül használták.

Magyar Adorján ábécéje Bencsi Zoltán képeslapján
(Forrás: rovas.info)

Legtovább a rövid e maradt kiíratlan a székely írásban, ez igaz – az azonban nem, hogy azért, mert a magyar nyelvben sok az e és az é hang – ez Magyar föltételezése. Az sem állja meg a helyét, hogy ha nem írtak ki egy magánhangzót, akkor oda automatikusan e hangot kellett olvasni – maradhatott jelöletlenül más rövid magánhangzó is. Nagybetűk nem voltak a székely írásban – ez igaz, de Magyar azon állítására már semmilyen jel nem utal, hogy a tulajdonnevek első betűi mindig vastagok, noha a székely emlékek csaknem mindegyike tartalmaz személynevet.

Annak magyarázatában, hogy ennek a szerinte igen ősi írásnak miért csak kevés emléke maradt, szintén érzelmeket, s nem adatokat találunk. Magyar az osztrák uralom ármánykodását hibáztatta az emlékek pusztulásáért, szerinte a pogány kor maradványának tartott írást a császári hatalom kifejezetten üldözte, emlékeit tudatosan kutatták föl, és megsemmisítették, ezért van, hogy több emlék külföldön – Nikolsburgban, Isztambulban, Bolognában – őrződött meg. A pogány írás üldözésének mítosza Csécsi Jánostól származik, és Bél Mátyás dolgozta ki alaposabban, az osztrák féltékenységet már Magyar kapcsolta hozzá mindehhez.

Rovás és rejtelem

Magyar szerint a székely írás ősiségét bizonyítja, hogy a rovás szó több európai nyelvbe is bekerült. Ebben ismét Sebestyént követi, a szomszédos területeken beszélt nyelvekbe magyar kölcsönszóként került adatokat már ő összegyűjtötte, ezek azonban nem írásra, hanem a számrovásra vonatkoztak. Magyar e vonatkozásban ismét túllépett forrásának kijelentésein. Szerinte a rovás tövét, a ró-t vehették át „a régi germánok” „valamelyik északi finn-ugor rokonnépünktől”, s ebből lett a rúna kifejezés, annak ellenére, hogy a rúnaírás szerinte a latin betűsorból származik. Szintén a rovásból származna szerinte a latin ’rejtelem’ jelentésű rebus [rébusz] – minthogy az írni és olvasni nem tudó emberek varázslatnak gondolták, hogy kevesek mindenféle vonalakból megfejtik mások gondolatait. Szintén a rovás származéka volna a ’rovat’ jelentésű rubrica.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Mindez már Magyar fantáziájának terméke: a rúna a germán ’titok’ jelentésű szóból való – nem azért, mert az egyszerű ember nem tudott írni és olvasni, hanem mert a rúnajeleknek, de más írások betűinek, szövegeknek gyakran mágikus jelentést tulajdonítottak, a rúnák e funkciója közismert (az újezotéria nagy divatja a rúnajóslás). A rebus a latin ’dolog, tárgy’ jelentésű res többes ablativusi alakjából szilárdult önálló szóvá, a rubrica pedig eredetileg vörössel írt címet, részletet, szakaszt jelölt, és a latin ’vörös’ jelentésű szó nőnemű alakja.

Az említett latin szavakra – mint a rovás megfelelőire – azonban égető szüksége volt Magyarnak, mert így válhatott a székely jelsor őstörténeti elméletének egyik fontos bizonyítékává. Magyar szerint egyenesen történelemhamisítás a magyarokat kóborló ázsiai népnek tekinteni: a magyarok eredetileg földművelők voltak, és őshonosak Európában.

A latinba elmélete szerint nem közvetlenül a magyarból kerültek az említett szavak, hanem Európa egy másik őshonos népének, az etruszknak a nyelvéből, amely Jules Martha Magyar Adorján által is elfogadott tanai szerint a magyar és a finn rokona (Martha véleményét tudományos körökben már saját korában sem fogadták el). A magyar és az etruszk számrovás is ezért mutat Magyar szerint igen közeli rokonságot. Teóriájában az etruszkokkal rokon nép volt a szabin és a szikul, az utóbbiak eredeti neve szikel volt, és azonosak a Dél-Dunántúlon kialakult székely nép egy Itáliába vándorolt törzsével. A rómaiak hatalomra kerülése után még jó ideig ellenálltak a latinosításnak – ezért húzódtak a róluk elnevezett Szicíliába is –, de aztán ők sem kerülhették el a sorsukat. Ebben is van nagyon kevés igazság, bár jócskán átrendezve: a székelyek jelentős csoportja keletre települése előtt valóban a Dunántúl déli részén élt, de természetesen nem az ősidőkben, hanem a 10. században, és Szicília tényleg a szikelekről kapta a nevét, akiknek viszont nem volt közük a székelyekhez: indoeurópai nyelvet beszéltek, és a mai Liguria vidékéről vonultak délre, s foglalták el a sziget egy részét a vaskorban.

Póló Magyar Adorján ábécéjével
(Forrás: vatera.hu)

Magyar Adorján e nézeteiben az az érdekes, hogy számára a székely írás éppen nem a harcos nomád múlt öröksége, hanem ennek cáfolata, s ezzel szervesen illeszkedik a magyarság európai őshonosságáról kialakított nézetrendszerébe. Az elmondottak után talán meglepő lehet, de érdemes megjegyeznünk, hogy a székely írásról írt gondolatai megfogalmazásakor Magyar kevésbé szakadt el az általa megismert tudományos eredményektől, mint akár az ősvallásról, akár az emberiség eredetéről szólva. Minthogy azonban a székely írásról kialakított véleménye is ez utóbbi nézetrendszer szerves része, monumentális őstörténeti víziójának áttekintésére mindenképp érdemes lesz visszatérnünk.

Kapcsolódó olvasmány

Magyar Adorján: Ős magyar rovásírás [sic]