Legutóbb ezek jelentek meg a svájci Val d’Anniviers lakóinak hun/magyar származásáról:

Fabók Bálint: Kalandozó hunok leszármazottait rejti egy svájci völgy ‒ Origó, 2013. 10. 11.

Dombrovszky Ádám: A hunok völgye magyar utazókra vár ‒ Magyar Hírlap, 2012. 08. 07.

Sinkovics Ferenc: Hunok, Svájcban ‒ Magyar Hírlap, 2011. 12. 13.

Takács Éva: Mítosz és valóság nyomában a svájci „Hun-völgyben ‒ Erdély ma, 2011. 05. 10.

Hankó Ildikó: Rejtélyes svájci völgylakók ‒ Demokrata, 2009. 04. 08.

Látható, hogy a svájci hunok folyamatosan szerepelnek a magyar sajtóban. Az interneten keresgélve azt tapasztalhatjuk, hogy számtalan blogger osztja meg a témáról szerzett információit olvasóival. E híradások azonban általában ugyanazt tartalmazzák: Kiszely István 1996-os művét terjesztik tovább, egészben vagy kivonatolva. Márpedig az az írás eléggé elnagyolt, forrásait nem pontosan idézi, egyes műveket kihagy, bizonyos állításokat pedig nem bizonyít.

Hazai finomságok

Némi könyvtári munkával, valamint tovább keresgélve az interneten a következőképpen foglalható össze a svájci Anniviers-völgy hazai kutatástörténete:

1834-ben a Bibliothek der neuesten Weltkunde című folyóiratban megjelent egy beszámoló (Die hunnischen Uebereste in den Alpen, szerzője nem ismert) az Anniviers-völgy lakóinak hun eredetéről. A leírás szerint 20-30 kalandozó hun Piemont tartományban elszakadt a többiektől, s ebben a szűk völgyben keresett menedéket. E történet alapján arra gondolhatunk, hogy azok a hunok inkább magyarok voltak.

A sztori megtetszett a Tudománytár szerkesztőjének, Schedel (később Toldy) Ferencnek, és lapjában röviden ismertette (Hunn maradék a’ helvetiai havasokban, 1. és 2. rész). Ezt olvasta Horváth Mihály is, majd 1853-ban emigránsként Svájcban járván, elindult a helyszínre, személyes tapasztalatokat gyűjteni. Beszámolóját csekély 600 oldalas történelmi zsebkönyvében jelentette meg (A hunok maradványai Schweitzban).

Horváth Mihály cikkét többen idézik, Kiszely István is, felettébb örülvén, hogy a szerző magyar eredetűnek vélt hely- és személyneveket közölt. A szerző írásában ilyen etimológiákat ajánlott Horvát István lelkes követőinek – „kik szerint Ádám apánk is magyar nyelven beszélt” – figyelmébe:

Borra=köd, boru

Larba=hajnal

Feja=juh, fejős

Czasze=gatya

Dorbade=menyekző

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A svájciak hun eredetében hívők nem érzik Horváth Mihály soraiban a finom gúnyt – elkerülte a figyelmüket, van ilyen. Az viszont már szándékosan marad ki olykor a hivatkozásokból, hogy az elsőként a völgyben járt magyar kutató szerint:

Ezen összesen csak négy-ötezer lélekből álló hegyi népet, bár azt egy homályos hagyomány a húnoktól származtatja le, ezek maradványának bebizonyítani … egyáltalában lehetetlen.

A 19. század 2. felében többen is visszatértek az Anniviers-völgyi hunok kérdésére. 1878-ban Botka Tivadar nagy cikket írt a Századokba, amelyben áttekintette a magyarság őstörténetét és javasolta a honfoglalás ezer éves évfordulójának megünneplését. E cikkben említette az Anniviers-völgyhöz kapcsolódó hun-hagyományt.

1881-ben szintén a Századokban jelent meg a C. Ferdinandus Eremita álnéven író szerző Egy kis húnkérdés több nagy között című írása. Az álnév feltehetőleg György Aladárt takarja, mivel az általa jegyzett A Föld és népei című sorozat III. kötetében szintén olvasható ez az írás. A szerző Toldy Ferenchez hasonlóan kivonatolta az 1834-es német nyelvű útibeszámolót, majd további nyelvészeti vizsgálatokat sürgetett, hogy a völgylakók hun eredetéről tudományos véleményt lehessen alkotni.

Ezen írások hatására Réthy László (Lőwy Árpád…) fölkereste az Anniviers-völgyet. Beszámolója az Ethnographia 1890-es évfolyamának első kötetében jelent meg. Bőven idéz Botka Tivadartól, kiemelve azt a véleményét, hogy a svájciak valójában a magyarokat nevezték hunoknak. A svájci völgy lakóinak hun eredetét Réthy László komolytalan véleménynek tartotta. Cikkét átszövik az ilyesféle megnyilvánulások:

Mi van ebben a fajban mégis, a minek magyarázatát a hunnokig kell felmenni? (Sic!) sehogysem tudtam felfogni.

Vagy:

Semmi, éppen semmi nyom, a legkisebb jel sem mutat arra, hogy hunn őseink hadi útjokban az anniviersi völgyben vonták volna meg magukat.

És végül:

Így teremnek a tudomány kacsái! Ezek a jómadarak észrevétlenül röpködnek ki fészkeikből, majd nagy hápogással hatalmas köröket írnak le vándorutjokban s gyakran hosszu életüek.

A Réthy-féle cikkre Kiszely István nem hivatkozik már említett művében… Annál többször idézi azonban egy erdélyi származású kutató, Fischer Károly Antal nevét, aki 1896-ban német nyelvű monográfiát publikált a svájci hunokról (Die Hunnen im schweizerischen Eifischtale und ihre Nachkommen bis auf die heutige Zeit ‒ Salamin Andrásnál olvastuk, hogy 2011-ben megjelenik a magyar fordítása, de ennek még nem találtuk nyomát az interneten). A 435 oldalas mű rendkívüli hatást gyakorolt a további kutatásokra. Van abban minden: történeti áttekintés a hunokról és az Anniviers-völgyről, a táj földrajzi jellemzése, a népesség leírása stb. Mintha ívenként fizették volna a szerzőt. A bő lé a későbbi művekben búvópatakok formájában tör a felszínre: mindenki ehhez a könyvhöz nyúl vissza, ha kutatástörténeti áttekintést akar írni, s a Fischer-féle vizeken folyik tovább a tudományszerű búvárkodás és locsogás. Illusztrációit is rendre átveszik. A szerző a következő témaköröket jelölte ki, mint a völgylakók hunságának avagy magyarságának bizonyítékait:

1. a helyi nyelv a magyartól alig különbözött
2. a házakon rovásírásos feliratok figyelhetők meg
3. a helyiek vendégszeretők
4. a pásztorcsaládok nomád életmódot folytatnak
5. a népművészetben magyaros motívumok láthatók, legfőképpen a tulipán

Fischer műve után a Néprajzi Értesítő 1913-as évfolyamában Makoldy Sándor közölt beszámolót a „svájci hunok” életéről és szokásairól (Az anniviardok u. n. svájczi hunnok multja és jelene). Megállapította, hogy az etnográfiai sajátosságokból nem lehet következtetni a népesség idegen eredetére. Ettől azonban a hun eredetre utaló néphagyomány még igaz is lehet.

A mese, amiből az egész regény kikerekedett

A magyar közvélemény az 1834-ben megjelent német nyelvű cikk Toldy Ferenc-féle magyarításából értesült a svájci hunok legendájáról. Előtte azonban már jelentek meg híradások a völgylakók hun származásáról. Fischer és a későbbi tudománytörténeti felsorolások Mark Theodor Burrit (1781), Johannes Müller (1786), M. Eschasseriaux (1806) és Philippe Bridel (1820) nevét és művét említik, mint amelyek beszámolnak a helyiek körében élő legendáról. Utóbbi szerzőnél az is olvasható, hogy a kósza hun harcosok a catalaunumi csata után menekültek az elzárt Anniviers-völgybe. Ezt a feltételezést többen elfogadják és átveszik.

A magyar érdeklődők mellett svájci szerzők is rendre említik a völgylakók hun származásáról szóló legendát (M. Boccard, 1844; Sigismund Furrer, 1850; Edouard Desor, 1855 stb.).

A kacsa további röpte

A két világháború között a hun kacsamadár a nádasban bóklászott, nagyobb nyilvánosság előtt nem mutatkozott. A háborús évekből Dezsényi Béla neve említhető, aki utalt a svájci hunokról szóló mesére: 1944-ben a Nouvelle Revue de Hongrie című folyóiratban, majd két évvel később a Magyarország és Svájc című kötetben.

A svájci hunokat pár évtized után Muzsnay Jenő fedezte föl (Das Phantom vom Val d’Anniviers/Val d’Anniviers fantomja. München 1978.). Az emigrációban élő szerző műve Kunszabó Ferenc kezébe került, aki föllelkesülten írt róla a Kortárs 1981. évi novemberi számában. A beszámolót megfejelte néhány ijesztően dilettáns saját etimológiával is, majd előjött a régi történettel: a finnugor rokonság az ördögadta Habsburgok műve. Írására először Radó György válaszolt, aki járt a helyszínen is, megtudván, hogy a svájci völgy lakói nem is ismerik a legendát. A továbbiakban pedig a kérdést lényegtelennek tartotta, mondván, hogy minél mélyebbre megyünk vissza az időben, annál több a rokonunk, és ennek az egész rokonságkeresésnek semmi értelme (Kortárs, 1982/3.). A folyóirat júniusi számában pedig Bereczki Gábor cáfolta Kunszabó Ferenc etimológiáit, és a Habsburgok finnugorbarátságáról is kimutatta, hogy az csupán egy városi legenda.

Közben Svájcban is megjelent egy könyv, Bernard Savoiz: Valasians descendents d’Attila címmel (1985). E mű a helyiek körében is újraélesztette az érdeklődést. A kacsa kiszabadult a palackból.

Kiszely István további munkásságáról:

„Engem mindig mindennel megfenyegettek”

Nem tanítják a finnugor rokonságot Finnországban?

Leszámolás a finnugor elmélettel (1. rész)

Megoldódott a Trefort-idézet rejtélye?

Kiszely elismeri, hogy nem látta az állítólagos Trefort-idézetet?

Itthon Kiszely István vetődött a témára, filmet is forgatott a helyszínen. A svájci völgy titka című alkotást 1990. október 17-én 18 óra 30 perckor mutatta be a magyar tévé 1. csatornája. A völgy egykori bábája szerint egyes itteni gyerekek mongolfolttal születtek (Matolcsy György tud róla?). A filmben megszólaló Vajay Szabolcs történész úgy vélte, hogy inkább magyarok lehettek azok a hunok, akik a völgybe vetődtek, s mindez egy kalandozó hadjárat alkalmával történhetett. Kiszely István a film végén személyesen is megjelent, fehér köpenyben, ahogy az egy igazi antropológushoz illik, és elmondta, hogy kilenc helyi embertől vérmintát vettek, melyeket Hideo Matsumoto vizsgált meg Osakában, s a vérben keleti markergéneket talált. Ezzel el is dőlt a kérdés a völgylakók származásáról. A vérminták feldolgozásának eredményét Matsumoto már publikálta.

E bejelentés valóságtartalmát, nevezetesen Hideo Matsumoto közleményét azonban eddig nem találtuk meg. De mások sem. Mindenki csak Kiszelyt idézi, hogy van ilyen publikáció. De hol? Egyébként Csihák Györgynél olvastuk, hogy Matsumoto azt üzente, kilenc minta nem minta, legalább száz kellene.

A film óta a svájci hunok/magyarok a sajtóban és az interneten melegen vannak tartva. A film és az 1996-os Kiszely-tanulmány lelkes hívei angol és orosz nyelvű fórumokon (de ott is angolul) hirdetik a svájci völgy lakóinak hunságát. Rokonlátogatóba érkező magyar hazafiak zarándokolnak el a völgybe. A helyszínen készített fotóikat a Youtube-on terjesztik.

Pillantás a mélybe

Furcsa hely ez az Anniviers-völgy. Ha a hegyormokról lepillantunk, feneketlen mélység tárul fel előttünk: belelátunk az emberi butaság legmélyebb bugyraiba is.

Itt van például a rovásírás. Ami természetesen székely eredetű. Az egyik feliratot Forrai Sándor meg is fejtette. Közli a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület. A szöveg 22 jelet tartalmaz, melyből 10 ligatúra, tehát több jel összevonásával keletkezett. A ligatúrák, vagyis rövidítések ilyen magas aránya eleve gyanút kelt. Na de, miután Forrai Sándor ilyen szépen desifrírozta a feliratot, a szöveg megfejtésére nem vállalkozott, mert hogy annak se füle se farka. Ha ugyanis rovásírásként értelmezzük, így szól:

RNSz O/U Sa Ö/ECS SaJ NeNY NY NeJeN SZeN ISZ SZ ISZ/OSZ ? aK/Ö SZ SZ SZÁN SZIM SZeN/ISZeN SZeN/SZeNe NY?

Ha lehet, még jobb Fejes Pál, a kémiai tudományok doktora, professzor emeritus megfejtése. Megjelent ugyanabban a kötetben. Az Anniviers-völgy Pinsec (Pinszék!) falujában talált felirat az észak-indiai  40 000 (!) éves írásra vezethető vissza. A szerzőt idézve: „Erre a 204 mm hosszú feliratra egy egész krónika fér fel, az ország megtámadásától annak bukásáig.” (Melyik ország?) Fejes Pál a 22 jelet 9 csoportba osztotta. Az első jelcsoport például így olvasandó:

HAG.HUS.I.SSEED.EEM.HAM.EN.HUSS.SE.BABEL.HADE

Ezt jelenti, ha valaki nem értené:

hág(ja) hősi MAGAR.I széké(t a) nép(nek) ördög(i) KÁIN alvilági HA.HAR.HABA, BABEL bosszú(ja)

Ha olvasóink közül valaki még mindig nem érti, akkor ő sajnos tökéletesen életképtelen, és ássa el magát egy szociális temetés keretében.

A feliratot egyébként Szörényi Levente és Varga Csaba is megfejtette…

Feneketlen mélységek felé vezet az Anniviers (annyivér – © Illésy György)-völgy helyneveinek és családneveinek magyar megfejtése is, miként a helyi nyelvjárás egyes szavainak etimologizálási kísérletei. A szerzők általában megismétlik Horváth Mihály ötleteit, majd megtoldják néhány újabbal. Teszik mindezt teljes nyelvészeti tudatlansággal. Néhány példát fentebb már idéztünk.

A tudományos gondolkodás teljes hiánya jellemző a tulipán körüli kavarásra is. Ha a szerzők be szeretnék bizonyítani, hogy az Anniviers-völgy házain, sírkeresztjein található tulipánmotívumok hun vagy magyar eredetűek, akkor illene bemutatniuk néhány hun vagy honfoglalás kori magyar tulipánábrázolást. Jó, nem kell néhány, már egy ilyen is elég lenne.

Ez is operett

A svájci völgy hegyibe végül Salamin András és szerzőtársai tették föl a magyar szent koronát. Salamin András ősei Anniviers-völgyi svájciak, az 1830-as években költöztek Magyarországra. A Salamin most is gyakori név arrafelé. Salamin András a műszaki tudományok kandidátusa, egykor a Magyar Demokrata Fórum parlamenti frakciójának hivatalvezetője volt. Rejtély, hogy az ilyen emberek, mint ő és Fejes Pál miért gondolják, hogy az őstörténethez is értenek.

Salamin Andrásék gyönyörű kiállítású és ennek megfelelően iszonyú drága kétkötetes könyvet publikáltak Az utolsó honfoglalás címmel (2011). Az első kötet a Salamin-család és a svájci hun-völgy történetével indul, majd a nagy mű az emberiség igaz történetének bemutatásával folytatódik, lásd Arvisura. Ezután szó esik a sumérokról, a kitalált középkorról, Jézus származásáról, a szent koronáról és a rovásírásról is. Kicsit sok ez így együtt.

A második kötet kizárólag az Anniviers-völggyel foglalkozik. Ugyanolyan túlírt, a fölösleges részletekben elvesző összefoglalás, mint száz évvel korábbi elődje, a Fischer Károly Antal-féle monográfia. A könyv tipográfiai megoldásai a manapság divatos gyermekenciklopédiákat idézik fel. A szöveg nehezen követhető, egyszerre több szálon is fut. Nagyon szerencsétlen a könyv hivatkozási rendszere is. Vagyis a szerencsétlen tartalomhoz szerencsétlen forma is társul. Viszont a szerzőket valamiért meg is tudjuk dicsérni: itt-ott próbálkoznak nem elfogultak lenni. Például közlik a nevezetes pinseci felirat latin nyelvű megfejtését is: D(ies) L(un)ae Juliu A(nno). D(omini). MDXXXXIIII.

Eddig még senki sem tudta bizonyítani az Anniviers-völgy lakóinak hun vagy magyar származását. De vajon fontos ez? A magyar őstörténetben sokkal lényegesebb kérdések várnak eldöntésre. Itt csak egy teljes körű genetikai vizsgálat hozhatna eredményt. Az elemzésnek nemcsak a völgy mai lakosságára, hanem az egykori népesség fellelhető maradványaira (temetők) is kellene terjednie. Az elérhető eredmény nem áll arányban a ráfordítandó idővel és költségekkel.

Irodalom

Bereczki Gábor: Hunok Svájcban és egy lépéstévesztés. Kortárs 1982/6: 990–994.

C. Ferdinandus Eremita (György Aladár): Egy kis húnkérdés több nagy között. Századok 1881: 499–511.

Fischer, Anton Karl: Die Hunnen im schweizerischen Eifischthale und ihre Nachkommen bis auf die heutige Zeit. Zürich, 1896.

Horváth Mihály: A húnok maradványai Scweitzban, az anniviersi völgyben. Történelmi zsebkönyv. Pest, 1867. 490–501.

Kiszely István: A svájci „hun völgy.” (A Wallis tartományi Val 'dAnniviers-i völgy) Budapest, 1996.

Kiszely István–Hankó Ildikó: A svájci völgy titka. Dokumentumfilm, bemutatva 1990. október 17.

Kunszabó Ferenc: Hunok Svájcban? Kortárs 1981/11: 1793–1796.

Muzsnay Jenő: Val d’Anniviers fantomja. München, 1978.

Radó György: A svájci „rokonság”. Kortárs 1982/3: 461–469.

Dr. Réthy László: A svájczi „hunnok”. Ethnographia 1890: 98–104.

Salamin András–Salaminné H. Mária–Erős Gábor: Az utolsó honfoglalás II. A svájci hunok völgyének különös története. Budapest, 2011.

S. F. (Schedel/Toldy Ferenc): Hunn maradék a' helvetiai havasokban. Tudománytár, 1834: 229–230., 1835: 237–240.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése