Nagyon különös levelet hozott a postásholló. Azért különös, mert teljesen szabályos jogi iromány formájában írták, így kezdődik:

Alulírott [teljes név, születési dátum, foglalkozás, nevezzük az olvasót az egyszerűség kedvéért Ferencnek] az alábbi rövid észrevétellel és kérdésfeltevéssel élek:

Én nem ismerem ugyan az „észrevétel” és a „kérdésfeltevés” fogalmát, de ezért bizonyára hiányos jogi ismereteim a felelősek. Valószínűleg formailag kifogástalan beadvánnyal állunk szemben, és egy pillanatra elborzadtam attól, milyen következményei lehetnek, ha esetleg nem válaszolunk a törvényben meghatározott valahány munkanapon belül. Szerencsére éppen közbejöttek az ünnepek.

Postásholló

Maga az észrevétel és a kérdésfeltevés így hangzik (illetve íródik, vigyáznom kell a megfogalmazással, mert a jogászok mindenbe bele tudnak kapaszkodni):

Honnan eredhetnek és milyen magyarázata van az alábbi hihetetlenül magyartalan és kifacsarodott ízlésre valló szavak rendkívül gyors elterjedésének:

igazából, igazibul, isteingazából?

E szavak nélkül ma már semmilyen tömegkommunikációs eszközben nem lehet semmilyen műsort hallani, mert boldog-boldogtalan, fiatal, öreg, egyetemet végzett tudós és csekély műveltséggel rendelkező egyaránt igen derakasan használja lépten-nyomon e szavakat. Laikus véleményem szerint valószínűleg e szavak szótöve az igaz szó és valahogyan ehhez ragadt az -ából képző, de nem tudni, hogy ki, vagy kik kreálták össze? Az különösen is idegesítőleg hat, hogy pl. egy magasan képzett, magas iskolai végzettséggel rendelkező, esetleg több nyelvet ismerő is minden mondatában legalább kétszer használja ezeket a nyakatekert, a magyar nyelvhasználattól teljesen idegen, attól elrugaszkodott, kiábrándítóan idegesítő szavakat. Ezzel sok esetben teljesen tönkre teszik és elrontják az egyébként közérdekődésre számottartó, esetleg tudományosnak is mondható mondanivalójukat. Ezzel teljesen kiiktatták, sőt durvább kifjezéssel, kiirtották és kiölték a szép magyar nyelvből a valójában, vagy valóban szavakat, mert ehelyett kerültek be a fentebb hivatkozott szörnyűségek.

Kedves Ferenc, Tekintetes Esküdtszék! Én ártatlan vagyok! Igaz, hogy talán a kelleténél többször mondom, hogy igazából (sőt, talán már az is elhagyta a számat, hogy istenigazából), de egy ujjal se nyúltam a valójában vagy valóban szóhoz, sőt, vígan használom őket is. Amennyiben valóban gyilkosság vagy gyilkossági kisérlet történt (amit nem hiszek), az a magyar nép közös döntése lehetett, és nekem csak annyiban lehet benne személyes részem, hogy én is közéjük tartozom.

Ártatlanságom védelmében felhoznám, hogy az igaziból, igazából, istenigazából kifejezéseket már az én születésem előtt vagy ötven évvel dokumentálni lehet a magyar irodalomból. A 20. század irodalma, mondhatjuk, tele van vele. Márpedig a legkényesebb nyelvművelők éppen az írók nyelvhasználatát veszik alapul. Igaz, hogy van ezeknek a kifejezéseknek egy kis népies ízük, mert a legtöbbször Csoóri Sándor, Csalog Zsolt, Kemény János használta őket, de az már csak nem baj?!

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A beadvány így folytatódik:

A mai napon (213. XI. 26.) általam olvasott „Melyik szó idegesít?” cikkhez fűzném továbbá, hogy az újságírók, rádió és TV műsor-szövegszerkesztők nincsenek tisztában a legalapvetőbb napszak megjelöléssel sem, amikor a 0.00 óra utáni, reggelig tartó napszakot kizárólag a hajnal szóval illetik.

Az Önök egyik korábbi hírportáljáról idézek:

„Milyen a hajnal ebben a dalban? A hajnali fény dereng; nem igazi világosság, hanem a sötétség és a világosság közötti átmenet. Benne van a nappal ígérete, de benne van még az éjszakai sötétség emléke is.”

Számtalan művészi alkotás foglalkozik a hajnal napszakkal, amellyel valaminek a kezdetét fejezik ki a művészek, vagy a népdal. Ez utóbbira példa:

"Hajnal hasad, a napsugár szikrát szór az égen.
Piros szoknyás barna kislány szénát szed a réten.

Vagy Tóth Árpád: Körúti hajnal c. versében:

„Vak volt a hajnal, szennyes, szürke.
Még üveges szemmel aludtak a boltok,...”

A Wikipédia online oldalain is az olvasható, hogy a hajnal a reggeli szürkültet jelenti, melyet népiesen pirkadatnak, vagy pitymalatnak is nevezünk. Ennek ellentéte az esthajnal, amikor már nincs teljesen világos, de még teljesen sötét sincs. Szépen fejezi ki a magyar nyelv pl. a Hajnalcsillag, illetve az Esthajnal csillag elnevezésben is a hajnal szó jelentését, hiszen valójában a Vénusz bolygóról van szó, melyet hajnalban és koraeste lehet látni.

A kifejtettekkel ellentétben azonban konokul és kitartóan az összes tömegkommunikációs eszköz kizárólag és egyértelműen csak a hajnal szót említi a szintén nagyon szép magyar éjjel, éjszaka szavaink helyett, melyeket így sikerült szintén teljesen kiirtani és eltüntetni a nyelvünkből. Egy nappal ezelőtt olvastam az egyik Internetes hírportálon pl. hogy Svájcban egy magyar állampolgár hajnali egy órakor halálos közúti balesetet okozott. A cikk írójának a fejében ezek szerint meg sem fordult, hogy van egy olyan szép magyar szó is, hogy: éjjel, illetve éjszaka. Ez a bugyuta szokás is ma már úgyszólván divattá vált és kizárólag, az egyébként szintén szép magyar hajnal kifejezést használják, csakhogy rosszul értelmezve a szó csillagásazti jelentését. Azzal sincsenek tisztában, hogy a Föld kb. mely szélességi fokán jelenik meg a téli égbolt csodája a „Fehér éjszakák” varázsa. Erről híres többek között pl. a Svájcnál jóval északabbra fekvő Szt.Pétervár stb. Azonban az elképzelhetetlen, hogy pl. Svájc szélességi fokán (kb. 46 és 48 fok között) tanúi lehetnénk a Fehér éjszakáknak pedig egy általános műveltséggel rendelkező újságírónak igazán tisztában kellene lennie ilyen alapvető csillagászati fogalmakkal. E cikk alapján azonban arra lehet következtetni, hogy Svájcban valami földön túl csoda révén mégis vannak novemberben Fehér éjszakák.

Tisztelt Bíróság! Ismét nem látom bizonyítva az egyes szavak kiirtására irányuló bűnös íisérlet vádját. Én igenis sokszor hallom az éjjel, éjszaka szavakat egészen képzetlen és magasan képzett honfitársaimtól is, amikor az éjfél és a pirkadat közötti órákra utalnak, a törvénynek megfelelően (hiszen akinek jogosítványunk van, mind levizsgáztunk abból, hogy „az éjszaka az esti szürkület beálltától a hajnali szürkület megszűntéig terjedő időszak”). De azt én is észrevettem, hogy a rendőrök, mivel szegények éjszaka is szolgálatot teljesítenek, mintha a híres nyuszikás találós kérdésnek megfelelően beszélnek: „Meddig megy be a nyuszika az erdőbe?” Válasz: „A közepéig, ugyanis onnan már kifelé megy belőle.” Vagyis éjféltől kezdve már úgy érzik, hogy kifelé tartanak az éjszakai műszakból, és valóban az akkor kezdődő időszakot nevezik hajnalnak. Az újságírók szerintem a rendőri szóhasználatot vették át.

Hajnal
(Forrás: Wikimedia Commons / Nyar94 / CC BY-SA 3.0)

Ferencnek további észrevétele is vannak:

Hihetetlenül idegesítő továbbá, hogy futótűzként terjed el az a, az határozott névelőkénti és mutató szókénti használatának összekeverése a mindennapi nyelvhasználatban. Továbbá ide tartozik az ez mutató névmás és ennek ragozott alakjai téves és rossz használata, amely abban nyilvánul meg, hogy kettőzötten használják. E téren szintén idegesítő, sőt dühítő, hogy műveltnek mondható, egyetemet, főiskolát, sőt magas humán képzettségű emberek sem tudják e határozott névelók és mutató szócskák megfelelő és helyes használat. Oly gyakran fordulnak elő ezek a helytelen nyelvi nyaktörő nyelvtani bukfencek, hogy csak kitalált idézetekkel, élek: Az emberek, azok nem ismerik a jogaikat, vagy A kóbor kutyák azok éheznek, A villanyszámla az nagyon sok, Ez a gyógyszer, ez nagyon drága, Ezek az autók, ezek rossz helyen parkíroznak, vagy Ezt a kenyeret, ezt süthették volna, Az a papagály, az szép szinű, vagy Az az öltöny, az túl sötét, stb., stb., stb. Állandóan a nap minden szakában azon gondolkodom, hogy tanultak-e ezek az emberek valamikor magyar nyelvtant és ha igen, ki taníthatta nekik, mert hogy nincsenek tisztában a legalapvetőbb nyelvtani szabályokkal, azt teljes biztonsággal meg lehet állapítani.

Fontos megfigyelés! Sajnos nem tudom megállapítani, hogy valóban terjedőben van-e az ilyen mondatszerkezet használata, vagy nagyon régi (én inkább erre gyanakszom), csak az történt, hogy írásban is egyre gyakrabban megjelenik. Általános társadalmi (nem pedig igazán nyelvi) tendencia, hogy egyre kevésbé várják el tőlünk, hogy írásban kerüljük a beszélt nyelvi sajátosságokat. A beszélt nyelvben pedig ez a szerkezet igen gyakori.

Azt mindenesetre tisztázzuk, hogy itt nem a névelő (a, az) és a mutatószavak (az, ez, valamint ezek ragozott alakjai: azt, ezt stb.) „összekeveréséről” van szó, de még csak nem is a „megkettőzésükről”. Mint korábban már írtam erről, a magyarban a mondat élén álló összetevő gyakran játssza a topik szerepét (régen „lélektani alanynak” vagy „előkészítő résznek” nevezték). A topik pedig az esetek nagy részében határozott, akár névelő, akár mutató determináns miatt, akár egyszerűen azért, mert tulajdonnév: A kóbor kutyák éheznek; Az a papagáj (!) szép színű; Pista egy bunkó. És amint arról szintén a Nyest hasábjain Gazdik Anna hosszasan értekezett, a nyelvek, így a magyar és a francia is, legalább a beszélt változatukban szeretik minél jobban éreztetni, hogy hol végződik a topik, és hol kezdődik a mondat fő állítása, a komment (régen „tüzetes résznek” vagy „lélektani állítmánynak” nevezték). Erre szolgál a magyarban a topik után, a komment elé helyezett, a topikra visszautaló mutatószavak: A kóbor kutyák azok éheznek; Az a papagáj az szép színű; Pista az egy bunkó. Ezek formájukban is, funkciójukban is ugyanolyanok, mint a alárendelt mellékmondatokkal együtt járó utalószók, pl.: Akik ezt a szerkezetet az élő nyelvben használják, azok a többi magyar beszélőtől, például a szüleiktől és a pajtásaiktól tanulták.

Ez a papagáj, ez szép színű
(Forrás: Wikimedia commons / 本人撮影 / CC BY-SA 3.0)

És ezzel, Tekintetes Esküdtszék, remélem, meg is válaszoltam Ferenc észrevételét. Az igaz lehet, hogy írásban is egyre többször találkozunk a vitatott szerkezettel. Ha így van, annak az lehet az oka, hogy egyre többen követik az általános tendenciát, hogy már nem kell annyira vigyázni, nehogy beszélt nyelvi fordulatok keveredjenek az írásunkba.

Végül Ferencnek van még egy utolsó észrevétele:

Hihetetlenül idegesítő továbbá, hogy irtózatos gyorsasággal, szinte fénysebességgel terjedt el továbbá a valami szó helyettesítő funkcióval való beemelése olyan mondatokba, ahol egy olyan szót helyettesítenek vele, amely valószínűleg nem jut eszébe a beszélőnek, holott a leggyakrabban nem egy bonyolult latin, vagy más idegen hangzású szavat helyettesítenek vele, hanem teljesen hétköznapi egyszerű és rendkívül gyakran előforduló teljesen magyar hangzású szavakat. Ez a szó váltotta fel az izé szót, csakhogy ez utóbbi sokkal parlagiasabb és valószínűleg ez az oka annak, hogy a sokkal „elegánsabban” hangzó valami szóval helyettesítik az egyes igen egyszerű hétköznapi szavakat.

Ez is érdekes megfigyelés. A valami, valaki szavak természetesen töltik be azt a szerepet, hogy úgy tudunk velük utalni egy dologra vagy egy személyre, hogy nem kell egyidejűleg valamilyen osztályba besorolnunk. Ilyen értelemben valóban sok közös vonásuk van az izé szóval, de az utóbbi erősen beszélt nyelvi, írásban és emelkedett stílusban kerülni szokták.

Ferenc észrevételét úgy értelmezem, hogy ő már magát azt a tényt is parlaginak, közönségesnek érzi, hogy valaki tartalmas elem nélkül, vagyis osztályba sorolás nélkül utal egy dologra vagy tárgyra. Ezen a ponton már meg kell vetnem a négy lábamat, és szinte kiáltanom kell: eddig, és ne tovább! Nyelvileg semmi kivetendő nincs abban, ha a beszélő úgy fogalmaz, hogy volt ott egy illető, egy személy, egy valaki, vagyis ha nem mond közelebbit arról, akiről beszél. Vagy ugyanígy, ha nem személyről van szó: volt ott egy dolog, egy valami, egy izé. Ha ezzel gond van, akkor nevezzük azt stilisztikai, modorbeli, akár illemtani kérdésnek, de hogy aki így beszél, annak a nyelve lenne szegényesebb, vagy még inkább, hogy az a nyelvet szegényíti, azt a magyar nyelv nevében kikérem magamnak.

Végül van egy formai probléma is Ferenc beadványában. Felhívom a tisztelt esküdtek figyelmét arra, hogy a címével ellentétben nem tartalmaz kérdésfeltevést. Pedig néha jobb előbb kérdezni, és csak utána lőni.