Mátyás nevű olvasónk nem áll egyedül azzal, hogy – ahogy ő fogalmaz :– „csípi a (szemét) fülét” egy-egy kifejezés. Aki ezt a rovatot olvassa, tudja, hogy ha a kritizált alakok széles körben el vannak terjedve (ahogy Mátyás írja: „rádióban, tv-ben riporterek használják ezeket szavakat mondataikban helytelenül – ami növeli a rossz beidegződést a fiatalság számára”), akkor helytelennek aligha lehet őket nevezni. Ilyenkor az anyanyelvi beszélők szubjektív idegenkedését két dolog indokolhatja:

1. Stiláris normasértés. Például ha egy tévériporter egy „komoly”, mondjuk politikai interjúban azt mondaná, hogy oké (vagy pláne: okés), azt a legtöbb magyar beszélő oda nem illőnek érezné. Teljes joggal, mert az oké a kollokviális (társalgási) nyelvnek olyan eleme, amelyiket „komoly”, formális helyzetben még nem használnak (az okés pedig kifejezetten bizalmas, tehát a társalgási nyelven belül is a beszélők elég közeli kapcsolatát feltételezi).
2. Személyes idegenkedés egy bizonyos társadalmi rétegtől, aminek a nyelvhasználatára jellemző (vagyis divatossá vált) az illető alak. Erre inkább nem hozok példát, nehogy valakit megbántsak, de egyszer már bevallottam, hogy nekem is van ilyen averzióm.

Már sokszor elmondtam, milyen érdekesnek találom, hogy a beszélők ezeket a látszólag jelentéktelen jelenségeket mennyire túldimenzionálják, milyen fontos szerepet látszanak ezek játszani az életükben. Némelyikük szabályos fájdalmat érez, ha ilyenekkel találkozik, és nem ritka, hogy komolyan aggódnak, hogy ezeknek súlyos társadalmi hatásaik is lehetnek (ahogy Mátyástól is idéztem: „növeli a rossz beidegződést a fiatalság számára”).

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Még furcsább az, hogy sokszor mennyire „mellélőnek” a beszélők még ezeknek a jelenségeknek az anomália voltával, illetve elterjedtségével kapcsolatban is. Például nem veszik észre, hogy egy-egy kollokviális kifejezést már régesrégen befogadtak az emelkedettebb nyelvi rétegek is (ha nem is mindegyik, hiszen ezekből is sok van), vagy rosszul ítélik meg, hogy pontosan milyen rétegek körében vált egy-egy kifejezés divatossá. És ha a furcsaságot még fokozni lehet, a legérdekesebb az, hogy milyen nagy magabiztossággal hirdetik egyes beszélők az igazukat ebben a tekintetben. Pedig nagyon nagy egyéni eltérések vannak abban, hogy ki milyen jelenségre, illetve változásra figyel fel, de úgy tűnik, a beszélők ezzel nincsenek tisztában, és azt gondolják, hogy ami őket zavarja, az biztosan anomália.

Mátyás egyik ilyen észrevétele az örömet okoz használata (örömet szerez helyett). Erről a kérdésről egyszer már külön írtam ebben a rovatban. Ez azt az esetet példázza, amikor a beszélő anomáliának érzékeli azt, ami már régesrégen előfordul a standard nyelvben, sőt annak emelkedettebb változataiban is. Ezzel szemben a másik észrevétele, a bánatot szerez a rossz megfigyelésekre példa, hiszen ez meg (egy-két irodalmi és régi szövegen kívül) valójában elő se fordul, nemhogy aggodalomra okot adó tendenciát képviselne. Végül a szinte érthetetlen averzióra példa Mátyásnak az az érzése, hogy a titeket szó használata akár normasértő, akár egy bizonyos rétegre jellemző lenne (a bennetekettel szemben). Hiszen a titeket már a 18. században is standard volt, pontosan annyira, mint a benneteket. Az előfordulásaikat vizsgálva nekem úgy tűnik, hogy a kettő teljesen felcserélhető volt, ugyanannál a szerzőnél is nagyjából hasonló arányban előfordult mind a kettő.

Az egy dolog, ha nem tetszik, de miért lenne szörnyszülött?
(Forrás: Wikimedia Commons / Scottmeltzer)

Ferenc nevű olvasónk odáig megy, hogy a neki nem tetsző kifejezéseket „szörnyszülötteknek” nevezi. Méghozzá nem is kérdések formájában fogalmazza meg a véleményét ezekről, hanem, ahogy ő maga írja, „inkább megállapítások, kicsit nagyképűbben fogalmazva kinyilatkoztatások” azok, amelyeket megfogalmaz. Amint írtam is, a magabiztosság nagyon gyakori jellemzője a nyelvbírálóknak.

Ferenc sokféle „szörnyszülöttet” sorol fel; ezek némelyike külön cikket érdemelne, mert érdekes jelenség, de itt most inkább olvasónk attitűdjével foglalkozom.

Első észrevételével a Klubrádió Szószátyár című műsorában már foglalkoztam, Ferenc is erre utal vissza. A műsorban Görgey Gábor író kifogásolta a környezetbarátabb alakot, neki jobban hangzik az inkább környezetbarát. Szíve joga, de a toldalékos összehasonlító alak sem kifogásolható a magyar nyelv rendszerének szempontjából. Igaz, hogy a barát nem melléknév, de a környezetbarát nyilvánvalóan az, tehát semmi sem indokolja, hogy ne kaphasson -abb toldalékot. Ha valakinak nem hangzik jól ez az alak, akkor ne használja, de hogy megakadjon azon, hogy mások használják, arra semmi ok nincs azon az egyen kívül, hogy – mivel maga a környezetbarát is új – új alkotásról van szó. Ha minden új alkotást elkerülnénk vagy kiküszöbölnénk, akkor ma is ómagyarul vagy ki tudja milyen nyelven beszélnénk, ami nyilvánvaló abszurditás.

Hogyan lehetne még környezetbarátabb?
(Forrás: Wikimedia Commons / HOK / CC BY 3.0)

Olvasónk annyira fel van háborodva „kedvenc szörnyszülötteinek” használatán, hogy szerinte ezek ellen „igenis fel kéne lépni, lásd még zéró tolerancia”. Ilyen fokú vehemenciát még nyelvvédő-nyelvbíráló beszélőknél is ritkán tapasztalunk. És mik ezek a „szörnyszülöttek”? Leginkább olyan kifejezések, amelyeket régesrégen használnak a magyar anyanyelvű beszélők, de újabban gyakrabban, esetleg túl gyakran. Ez színtisztán stilisztikai kérdés, hiszen a legelegánsabb és legkifogástalanabb szavakat is igyekszünk nem lépten-nyomon használni. Én sem használom lépten-nyomon azt, hogy lépten-nyomon. Viszont könnyen lehet, hogy a Ferenc által használt lásd még éppen ilyen divatkifejezés. Lássuk, melyek azok a bizonyos szálkák, amelyeket más szemében Ferenc felfedez: igazából, hangsúlytalan így (pl.: „és akkor így mondtam neki, hogy menjünk el este moziba, de neki így nem volt kedve”), így van (igen helyett), pont (éppen, pontosan, hajszálra stb. helyett). Igen, igen, a túlhasználat, ismétlődés stilárisan kifogásolható, de miért kell magukat ezeket a kifejezéseket kárhoztatni ezért?

Ferenc többi „szörnyszülöttje” olyan slágertéma, amiknek a többségéről már ebben a rovatban is volt szó. Például a foganatosításra kerül (amiben már maga a foganatosít is kizárólag a bürokrácia nyelvhasználatához tartozik) jól ismert bürokratizmus, ami a személytelen fogalmazás ügyetlen, a hétköznapi nyelvben ismeretlen, ezért nyilván furcsa. Az aki vonatkozó névmás megszemélyesítő használatáról is sokszor volt már szó:

Az országok, akik, a zenekar, aki, a párt, aki, ha gyanús a dolog, esetleg akik, de az istennek sem ami, amely, ami dukálna.

Zenekar, akikre ma már nem emlékszünk
(Forrás: Fortepan / Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény / CC BY-SA 3.0)

Mit ért olvasónk azon, hogy „dukálna”? Persze, ha a beszélő nem személyesítené meg az országot, a zenekart, a pártot, akkor nem az aki névmást használná. De a megszemélyesítő használat ma erősen terjedőben van, vagy már teljesen el is terjedt, na és? Miféle kártételt kellene elkerülnünk azzal, hogy „fellépünk ellene” (ami egyébként is reménytelen vállalkozás lenne)? Már sokszor elmagyaráztam (például a Szószátyár műsorban), hogy az ilyen főnév igen gyakran fordul elő olyan állítmányokkal, amelyeket általában emberi cselekvéseket, állapotokat, folyamatokat fejeznek ki (pl. dönt, elfárad, jobban teljesít). Ezeket akkor miért nem kifogásolják? Hiszen ezek épp olyan megszemélyesítést tartalmaznak, mint az aki névmás használata (és valószínűleg éppen ezek indokolják az aki terjedését is).

Sokszor elmondtam, elmondom most is: Bírálhatjuk embertársaink stílusát, ha ügyetlenül vagy egysíkúan fogalmaznak, de ne azokra a szegény magyar kifejezésekre haragudjunk, amiket esetleg túl gyakran használnak! És ha felkapjuk a fejünket egy-egy új kifejezés vagy új divat hallatán, próbáljunk meg nem bosszankodni, hanem inkább csodálkozni és szórakozni, hiszen a nyelvben többek közt az a szép, hogy folyton változik! Lásd még Lao-ce mondását ennek az írásnak a címében, illetve kicsit hosszabban:

Az élet természetes és spontán változások sorozata. Ne állj ellen nekik, mert az csak bánatot okoz. Hadd legyen a valóság valóság. Hadd folyjanak a dolgok természetesen előre, amilyen úton csak akarnak.