A nagy magyar eszperantista, Lengyel Pál neve már a magyarországi eszperantó tankönyvek történetét bemutató sorozatunk több korábbi részében is előbukkant. Láthattuk, hogy Szekszárdon nyomdászként dolgozott, ugyanitt megalapította a Lingvo Internacia című lapot, Párizsban az első magyar tagja lett az Eszperantó Akadémiának (akkori nevén Lingva Komitato). Az első világháború – mint oly sokakét – az ő életét is derékba töri. Mivel a harcok kitörésekor családjával Franciaországban tartózkodik, a francia hatóságok internálják, és vagyonát elkobozzák. A háború után hazatérve nagy szegénységben hal meg 1932-ben.

Lengyel Pál (1868–1932)
(Forrás: Wikimedia Commons / G. Nagy Róbert / CC BY-SA 3 0)

Egy tankönyv, két szerző

Lengyel Pál első világháborút megelőző tankönyvírói munkásságával is foglalkoztunk már sorozatunk egy korábbi részében: az ő nevéhez fűződött Herber F. Höveler Ŝlosilo című kötetének magyarítása (magyar címén: Kulcs). Az igazán kis terjedelmű (5 grammos!) kötetecske egyszerűsége és limitált terjedelmi keretei ellenére hatalmas sikert aratott a hazai eszperantó tankönyvek piacán.

1921-ben, Magyarországra való hazatérése után Lengyel Pál ismét jelentkezik egy eszperantó tankönyvvel. A Kultura Könyvkiadó és Nyomda Rt. gondozásában A Kultura nyelvtanai – világnyelvek tanító nélkül című sorozat negyedik köteteként lát napvilágot a szintén kis terjedelmű, alig 176 oldalas kis kötet. Ennek címe: Eszperantó nemzetközi nyelv teljes tankönyve.

A könyv további érdekessége, hogy bár Lengyel Pál írta, gyakorlatokkal Kalocsay Kálmán (1891–1976) látta el. Az ő nevével a nyest.hu oldalán már számos alkalommal találkozhatott az olvasó: a nagy magyar eszperantista – aki civilben amúgy infektológus volt – költőként, szerkesztőként és műfordítóként is meghatározó volt az eszperantó hazai és nemzetközi életében. Pál 1921-es kötetéből pedig az is kiviláglik, hogy Kalocsay a tankönyvírásból is kivette részét.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A kötet legfőbb érdekességét két további mozzanatban emelnénk ki. Egyrészt az első világháború után megjelent kötetről van szó; a háborús tematika így szokatlanul és korábban soha nem látott mértékben nyomja rá bélyegét a tankönyvben szereplő példák szövegezésére. Amúgy jó okunk van feltételezni, hogy a kézirat valamikor 1918 és 1920 között született, de mindenféleképpen még a trianoni békeszerződés aláírása előtt (minderre alább még visszatérünk). Másrészt az idő múlása, az első világháborút követő időszak az eszperantó nyelv életében is új fejezetet nyit (az alábbiakban erre is láthatunk példákat). Mielőtt azonban rátérnénk a háborús tapasztalatok tankönyvi nyomaira, lássunk néhány információt a tankönyv szerkezetéről.

A kötet előszava után a 8–11. oldalakon röviden az olvasási, helyesírási és kiejtési szabályok ismertetése következik, majd a 12–60. oldalakon az eszperantó nyelv teljes nyelvtanát találjuk. A 61–63. oldalon még Lengyel Pál írt néhány megjegyzést Függelék. Apróbb jegyzetek címmel, majd a 64–94. oldalakon következnek Kalocsay Kálmán gyakorlatai (összesen 15). Ezt egy eszperantó-magyar (95–150. oldal) és egy magyar-eszperantó (151–175. oldal) szótár követi. A 176. oldalon a kötet egy rövid ismertetéssel zárul az eszperantó szervezetekről.

Kalocsay Kálmán (1891–1976)
(Forrás: Wikimedia Commons)

Háborús trauma és Trianon előérzete

Ahogy arról már szóltunk, Lengyel Pál és családja Franciaországban, egy internálótáborban éli túl az első világháborút; úgy, hogy a francia hatóságok minden vagyonát elkobozzák, ugyanis ellenséges ország állampolgára. Lengyel Pál a háború után nincstelenül tért haza Magyarországra. 1921-ben megjelent tankönyvének egyetlen példamondatában tömör összefoglalását adja annak, amit számára a világháború jelentett:

la milito daŭrinta de la jaro 1914 ĝis 1918 kaŭzis multe da malbonoj al ĉiu nacio en ĝi partopreninta – az 1914. évtől 1918-ig tartó háború sok bajt okozott minden benne részt vevő nemzetnek

(60. oldal)

A Kalocsay Kálmán által írt gyakorlatokban ugyanakkor a háború szinte egész történetét végigkövethetjük a bevonulástól a csatákon át a (hősi) halálig és a békekötést megelőző várakozásig. Az alábbiakban néhány szokatlan tankönyvi példát idézünk az első világháború utáni eszperantó tankönyvből. (Bizton állíthatjuk, ilyenekre korábbi tankönyvekben azért nem volt ennyi példa.) Először is álljon itt a bevonulás és a fájdalmas búcsú képe:

Az elmenendő katona, kit bajtársai a ház mellett vártak, már a kapuban állva, átölelte az ifjú leányt és szomorúan búcsúzott tőle.

(76–77. oldal)

Ezt követően több helyen felbukkan a menetelő és masírozó hadsereg képe a példák közt.

A katonák hol kettesével, hol négyesével meneteltek. (87. oldal)

Huszárok lovagolnak el házam mellett (előtt). (90. oldal)

A dolog igazi pikantériája az, hogy ezek a példamondatok szervesen illeszkednek a kötet első felében leírt nyelvtan gondolatmenetébe. A 87. oldal idézetében pl. az -op- képzőt és a jen–jen páros kötőszót gyakoroltatja a szerző, a 90. oldal idézetében pedig a preter prepozíciót. (Eszperantó eredetiben fenti két mondat így hangzik: La soldatoj marŝis jen duope, jen kvarope, illetve Husaroj rajdas preter mia domo.)

A civileket érintő háborús pusztítás képe is áthat a tankönyvi példamondatokon:

Nagy szerencsétlenség érte a várost. Az ellenség elfoglalta, megölte vagy menekülni kényszerítette az embereket és felégette az összes házakat.

(72. oldal)

Ennél a pontnál pl. az -ig- képző gyakoroltatása folyik (mortigi – ’megölni’, devigi – ’kényszeríteni’, bruligi – ’felégetni’). Ezt követően természetesen nem maradhat ki a harc ábrázolása sem. A támadás a tisztek jeladására indul:

A tisztek kihúzták kardjaikat (hüvelyükből).

(89. oldal)

Ennél a pontnál az -ing- képző gyakoroltatása szúr szemet a figyelmes olvasónak (glavingo – ’kardhüvely’). Bátor (adott esetben akár eszperantóul is tudó) katonánk a tankönyv lapjain rohamra indul az (adott esetben akár eszperantóul is tudó) ellenség ellen:

Készen életre és halálra, a katona rohant az ellenség felé.

(79. oldal)

S hát katonánknak szerencséje van akkor, amikor megússza a háborút egy sebesüléssel:

A sebesült katona a bajtársai által hordággyal vitetett.

(75. oldal)

S azt, hogy a Kalocsay által megálmodott gyakorlatok szövegei immár az első világháború tapasztalataira épülnek, de még Trianon előtt születtek, talán az alábbi példamondat jól jelzi:

Magyarország igazságos békét vár.

(89. oldal)

A fentiekkel egyúttal azt is megmutattuk, hogy a mégoly semleges eszperantó sem képes kibújni abból nemzeti köntösből, melyet azok húznak rá, akik a nemzetközi nyelvet beszélik. Itt szeretnénk előre jelezni, hogy a későbbiekben még látni fogunk olyan eszperantó tankönyveket is a 30-as évek végéről, amelykben egyenesen az irredenta retorika érhető tetten.

A Mester meghalt – La Majstro mortis

Az 1921-es kiadású kötet nem csupán magyar vonatkozásai és az első világháborúra támaszkodó sajátos tankönyvi példák miatt érdekes. Bizonyos, az előszóban olvasható részek miatt úgy tűnik, az eszperantó önigazolási készsége töretlen az első világháborút követően is. Olyan mondatokkal találkozhatunk, melyek ismerősen csenghetnek a háború előtti tankönyvekből is akár:

Az eszperantó nyelv célja legkevésbé sem az, hogy az élő nyelveket kiszorítsa (mint azt sokan tévesen hiszik), hanem az, hogy mindenkinek az anyanyelve mellett második nyelve legyen.

(4. oldal)

Az eszperantó krédójának ilyen megfogalmazása mellett az alábbi szentencia sem szokatlan:

Nyelvtana néhány óra alatt megtanulható. Közműveltségű magyar ember előtt a szótöveknek mintegy fele ismeretes. Nincs benne sem rendhagyás, sem kivétel.

(4. oldal)

Fontos gondolatokat fogalmaz meg a nyelvtanuló felé az alábbi bekezdésben is:

Valamely nyelvnek könyvből való megtanulásához szükséges némi nyelvtani ismerettel bírni. Az eszperantó nyelv megtanulásához bőven elegendő annyi nyelvtani ismeret, mint amennyit az elemi iskolában tanítanak. Persze az élet viszontagságai között a legtöbb ember fejéből könnyen kipárolog a nyelvtan. Azért tehát, akinek nyelvtani ismerete fogyatékos, jól teszi, ha az eszperantó nyelv tanulásának megkezdése előtt figyelmesen tanulmányozza a magyar nyelvtant; egy közönséges elemi iskolai nyelvtankönyv tökéletesen megfelel e célra.

(5. oldal)

Cikksorozatunk korábbi részeiben is láthattuk, hogy Tolsztojra előszeretettel hivatkoznak a hazai eszperantó tankönyvírók a 20. század elején. Ez a vonulat itt is tovább követhető:

Igaza van korunk egyik legnagyobb lángelméjének, Tolsztojnak, ki azt írja, hogy a fáradság, melyet az eszperantó megtanulása igényel, oly csekély, s az eredmény, melyet nyújt, oly nagy, hogy még azoknak is meg kellene tanulniok eszperantóul, akiknek arra szükségük nincsen.

(7. oldal)

Lev Nyikolajevics Tolsztoj (1828–1910)
(Forrás: Wikimedia Commons / Sergey Prokudin-Gorsky (1863–1944))

A Kalocsay Kálmán által írt gyakorlatok előszavában a szerző szintén olyan gondolatokat fogalmaz meg, amelyek nem hiányoztak a korábbi nyelvkönyvekből sem:

E gyakorlatok célja az eszperantó nyelvezetben és irályában kellő jártasságot és folyékonyságot szerezni. [...]

A magyar rész néhol – a fordítás szószerintsége miatt – nem egészen magyaros; ez azért van, hogy a tanuló ebből is jobban láthassa, hogyan alkotjuk az eszperantóban a mondatokat.

(64. oldal)

A példamondatok között pedig ugyancsak bukkanhatunk olyan általános igazságokra, melyeket már az első világháború előtti szerzők úgyszólván bármelyikénél, bármelyik tankönyvben találhatunk:

Eszperantóul tanulni könnyű. Én nem sokáig (hosszan) tanultam és már egész(en) folyékonyan beszélek. Van jó tankönyve?

(67. oldal)

Ami újdonság, hogy a Mester (Zamenhof) immár nincs az élők sorában: 1917. április 14-én hunyt el Varsóban. A mozgalom szellemi atyjának halála nyilván érzékeny veszteség a kor eszperantistái számára, akik a háború valóságával is kénytelenek szembesülni. A fejezet címéül választott La Majstro mortis / A Mester meghalt egyúttal egy másik nagy magyar eszperantista, Baghy Gyula egyik versének címe is.

Zamenhof sírja Varsóban
(Forrás: Wikimedia Commons / Cezary Piwowarski / GNU-FDL 1 2)

Zamenhof élete és munkája nem az emberek egy kis csoportjának volt szentelve, hanem az egész emberiségnek. Ő nem lőn megjutalmazva életében, de eljön egykor az idő, mikor a világ el fogja ismerni érdemét és áldani fogja emlékét.

(75. oldal)

A szellemi vezetőjét vesztett és az első világháborút túlélő mozgalom számára azonban az élet nem áll meg. Erre utal az a lelkesedés, ami a veszteségek elleni gyarapodást sugallja. Álljon itt egy példamondat egy eszperantó egyesület könyvtárának nagyságáról:

A mi eszperantó egyesületünk könyvtára kétezer négyszáz hatvannyolc könyvet tartalmaz.

(80. oldal)

S ha minden veszteség csak még fokozná az eszperantisták bátorságát a 20-as évek elején, Kalocsay ilyen mondatokkal fűszerezi a gyakorlatsort:

Nevess annak beszédén, aki azt mondja, hogy az Esperantónak javításra van szüksége. A fő kérdés nem az, vajjon ez vagy az a lehető legtökéletesebb, hanem az, hogy az esperantó, még az esetleges fogyatékosságokkal is, élő nyelv, azaz általánosan használtatik írásban és beszédben, gyakorlati eszköz, melynek hasznát mindennap tapasztalhatjuk.

(88. oldal)

A tizenötödik gyakorlat pedig már egyenesen a mozgalmi életbe való belépésre, ottani aktív cselekvésre buzdít:

Ha ön budapesti, menjen a Magyarországi Eszperantó Egyesületbe, lépjen be és vegyen részt az összejöveteleken, hogy gyakorolja a nyelvet. Azonkívül fizessen elő ujságokra, melyeknek címét alant találja, levelezzen idegen országbeli eszmetársakkal stb. Ne várjon, míg elfelejt mindent, amit tanult. Ha ön vidéki, csatlakozzék az ottani csoporthoz, vagy igyekezzék maga alapítani csoportot. Elszigetelt eszperantista úgyszólván elvész a mozgalom számára. Propagáljon lehetőleg mindenütt és mindenkor. Minden új eszperantistával, akit megszerez, nagyobbodik az úgynevezett ’Eszperantóország’ és nagyobbodik a haszon lehetősége, amellyel az eszperantó az ön szolgálatára lehet. Tehát a propaganda az ön saját érdeke.

(91–92. oldal)

A kötetet záró egy oldal pedig bevezetést nyújt a hazai (és nemzetközi) mozgalom helyzetéről. Lássuk, mi jellemzi 1920-1921 környékén a hazai mozgalmi életet:

Magyarországon jelenleg két eszperantó egyesület van:

1. A Magyar Országos Eszperantó Egyesület (Hungarlanda Esperanto-Societo), melynek vidéki csoportjai vannak: Szegeden, Győrött, Miskolcon, Debrecenben stb. Összejövetelek minden hétfőn és pénteken a Társadalmi Múzeum (Bpest, VI., Eötvös-u. 3. félemelet helyiségében, d.u. 5-1/2 8. Tagsági díj (kotizaĵo) egy évre 40 K, aminek fejében a tagok ingyen kapják az egyesület hivatalos lapját, a „Hungara Esperantisto”-t.

2. A Magyar Eszperantista Munkások Egyesülete (Hungara Esperantista Societo Laborista). Összejövetelek kedden és pénteken d. u. 6–7, Bpest, VII., Dohány-u. 71. sz. (I. emelet), a Sütőmunkások szakszervezetének helyiségében.

(176. oldal)

A Hungara Esperantisto 1909-ből
(Forrás: verdastelo.taviroda.com)

A Magyar Országos Eszperantó Egyesületről cikksorozatunk egy korábbi részében már olvashattak. A Hungara Esperantisto című lap eredetileg 1909 és 1911 között létezett, majd 1918 és 1923 között újra megjelent (szegedi szerkesztésben), illetve 1924 és 1926 közt Budapesten. A Magyar Eszperantista Munkások Egyesülete (HESL) még az első világháború előtt jött létre, majd a háború után kapott újabb erőre egészen 1934-es megszűnéséig.

Az Enciklopedio de Esperanto szerint a HESL jobbára a szociáldemokraták és a szakszervezetek segítségével folytatta ténykedését, adott esetben akár a hatóságok ellenzése mellett. Érdekes adalék az Enciklopedio de Esperanto 228. oldalán olvasható történet, mely szerint a székesfehérvári rendőrség azzal az indokkal akadályozta meg a HESL összejövetelét, hogy az eszperantó afféle „tolvajnyelv”. Amikor pedig néhány újság támadta a helyi rendőrfőnököt, az azt nyilatkozta: „Megengedhetetlen, hogy a munkások olyan nyelvet tanuljanak, melyet a munkaadók nem értenek”.

A folytatásban még mindig a két világháború közti hazai eszperantó tankönyvek történetével és jellegzetességeivel ismerkedhetünk meg.

Felhasznált irodalom

Lengyel Pál: Eszperantó nemzetközi nyelv teljes tankönyve. Kultura, Budapest, 1921.

Enciklopedio de Esperanto. Hungara Esperanto-Asocio, Budapest, 1986.