Sorozatunk előző nyolc részében a magyarországi eszperantó tankönyvek történetével ismerkedhettünk meg. Az 1898 és 1914 közötti hazai eszperantó tankönyvkiadás utolsó sorozata következik – s bizton állíthatjuk, a piac, a nemzetközi nyelv és a mozgalom az első világháború sokkját követően sokáig nem is tér magához hazai keretek között. A boldog békeidők utolsó nagy hazai eszperantó tankönyvkiadási hulláma megtörik az első világháború szikláin.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Bécs és Budapest között: dualista eszperantó

Sorozatunk egy korábbi darabjában már találkozhattunk a Julius Glück-Sós Edmund szerzőpáros német nyelvű tankönyvével. 1911-ben már megjelenik a kötet átdolgozott és kibővített második kiadása (előszava az év júliusában született), s vélhetőleg még az első világháború előtt, 1914 folyamán a még vaskosabb kötet formájában megjelent a harmadik kiadás is (ennek előszava az év márciusára datálódik).

Szerkezetükben a kötetek nagyjából ugyanúgy festenek, legfeljebb az arányok mások, és az egyes nyelvtani anyagok és hozzá kapcsolódó szövegek sorrendje eltérő, illetve a szerzőpáros tartja a lépést az eszperantó világtörténelem eseményeivel is.

A második kiadás 36. oldalán például ezt olvashatjuk: „Az 1911. évben volt a hetedik Eszperantó Világkongresszus Antwerpenben” [ford. H. K.].

A hetedik eszperantó világkongresszus (Antwerpen, 1911) helyi bizottsága
(Forrás: Wikimedia Commons)

A Glück-Sós szerzőpáros Bécsben megjelent köteteivel kapcsolatban már korábban is megállapíthattuk, hogy a dualista Monarchia osztrák felének ábrázolása – a magyar szerző jelenléte ellenére is – már az első kiadásban is jóval nagyobb hangsúlyt kap. A harmadik kiadásban az osztrák honfiúi büszkeség további erősödéséről olvashatunk akkor, amikor ezt látjuk:

Amerikában vannak szép tájak? Igen, mégis sok amerikai jön Ausztriába, főleg Tirol szép vidékeire. [ford. H. K.]

(73–74. oldal)

A világszép Tirol mellett azonban végre a Monarchia két fővárosának egymás melletti megemlítésére is sor kerül a harmadik kiadás 73. oldalán: „Bécsből Budapestre gőzhajóval lehet menni” [ford. H. K.].

A birodalmi egység gőzhajóval is kifejezhető gondolata egy másik, szintén 1914-es, de magyarországi kiadású tankönyvben is felbukkan:

A Temesváron 1883-ban született Polgár Izsó 1914-ben megjelent kötete – a békeidők utolsó darabjaként – változatlan kiadásban még több kiadást megér, az első világháború után is. A szerző az első világháborút követően éveken át Párizsban vesz részt a nemzetközi nyelv mozgalmában.

Polgár Izsó Esperanto tanfolyam husz leckében teljes nyelvtannal, olvasmányokkal és szótárakkal című könyvének 28. oldalán. Csupán az irányok változnak, a nézőpont más, mint a Glück-Sós szerzőpáros könyvében. Az osztrák eszperantista Bécsből jön Pestre, a magyar eszperantista Pestről megy Bécsbe gőzhajón a Monarchia két fele között: „Budapestről gőzhajón mentem Bécsig...” [ford. H. K.].

Birodalmi keretek és glamour ide vagy oda, az eszperantó történelme korai szakaszában is azonosul reformer elképzelésekkel – például a vegetáriánus életmóddal.

Vegetáriánus eszperantó

Glück és Sós könyve második kiadásának 48. oldalán egy érdekes mondatra bukkan a figyelmes olvasó: „Soha nem eszem húst, mert vegetariánus vagyok” [ford. H. K.]. Medgyesi János eszperantó nyelvkönyvével sorozatunk korábbi részében már találkozhattunk, most pedig ismét elővesszük: a kötet 65-68. oldalán ugyanis – meglepően részletes – leírást találhatunk Mi a vegetarianizmus? címmel. Az írás eredetije egyike a legkorábbi, 1893-ban a La Esperantisto című lapban megjelent, vegetarianizmust eszperantó nyelven támogató két írásnak. Ebben a cikk szerzője egyebek mellett arról ír igen részletesen, hogy Londonban már 40 vegetariánus étterem van, 1893 januárjában Berlinben már 20 ilyen jellegű étterem volt, és a jelenségnek egyre több híve van világszerte. A mészárszék képének számos ponton naturalisztikus leírását – „Vérfolyók, a haldoklók kiáltása, a rothadás szaga” [ford. H. K.] –tartalmazó írás az állati élet védelmében a „Ne mortigu!” (’Ne ölj!’) kategorikus imperatívuszával szólítja fel az olvasót a vegetáriánus életre. De mi köze az eszperantónak a vegetarianizmushoz?

1893-ban a La Esperantisto című lapban jelentek meg az első eszperantó nyelvű vegetarianizmust pártoló írások
(Forrás: Wikimedia Commons / Ziko-C)

Az első vegetáriánus társaságot Manchesterben alapították 1847-ben, amit több országban is követtek újabbak. Az első ilyen angliai társaság fennállásának 60. évfordulóján, 1907-ben merült fel a gondolat, hogy szükség lenne az egymástól független helyi és országos szervezetek világméretű összefogására: megszületett az International Vegetarian Union gondolata.

John Davis történész és az International Vegetarian Union korábbi igazgatójának kutatásai szerint az eszperantó és a vegetarianizmus ideológiája 1908-ban találkozott igazán. Ekkor zajlott le ugyanis az IVU első kongresszusa, mely történetesen ugyanabban a városban és ugyanakkor került megrendezésre, mint a 4. Eszperantó Világkongresszus. A helyszínt és az időpontot egy bizonyos J. Arthur Gill javasolta – maga is lelkes eszperantista és vegetáriánus.

A drezdai kongresszusokkal egyidőben, 1908. augusztus 16-án alapult meg a Internacia Unuiĝo de Esperantistaj Vegetaranoj (IUEV; Eszperantista Vegetariánusok Nemzetközi Egyesület). Ennek tiszteletbeli elnöke – az eszperantóval maga is szimpatizáló és vegetáriánus személyiség lett: Lev Tolsztoj. A szervezet néhány évvel később Vegetara Ligo Esperantista (VLE; Eszperantista Vegetarianus Liga) néven folytatta működését, majd a második világháború után Tutmonda Esperantista Vegetarana Asocio (TEVA; Eszperantista Vegetariánus Világszövegtség) néven.

Tolsztoj, az Eszpearntista Vegetariánusok Nemzetközi Egyesületének első tiszteletbeli elnöke
(Forrás: Wikimedia Commons / Sergey Prokudin-Gorsky (1863–1944))

Bármilyen haladásról legyen is szó, biztosan megtorpan, ha szemben az úton maga az első világháború jön.

Soha nem lesz úgy, mint régen volt

A Glück-Sós szerzőpáros kötetének harmadik kiadásában az eszperantó még gyorsabb elterjedésének akadályai és korlátai kapcsán a szerzők alábbi sajnálkozását olvashatjuk:

Nagyon sajnálatos, hogy a közöny, a gúny és az ellenséges küzdelmek gátolják gyors elterjedését. [ford. H. K.]

(119–120. oldal)

A kilencedik eszperantó világkongresszus (Bern, 1913) plakátja
(Forrás: Wikimedia Commons / Ziko)

Közöny, gúny és ellenséges küzdelmek sem jelentettek akkora veszélyt sem az eszperantóra, sem a világban, melyben elterjedni kívánt, mint az első világháború. Ami egyetemesen 1887 és 1914 és a hazai viszonyokat tekintve 1898 és 1914 közt jellemezte az eszperantó helyzetét és elterjedését, az első világháborúval radikálisan megváltozott.

Polgár Izsó már fentebb említett, 1914-ben megjelent 128 oldalas tankönyvében olyan világ képe tárul elénk, mely hamarosan örökre az enyészeté lett. A 61. oldalon ezt olvashatjuk:

Európa sok országra oszlik; a legnagyobb Oroszország, aztán következik Anglia, Németország, Franciaország, Ausztria-Magyarország, Olaszország, Spanyolország és mások. [ford. H. K.]

A 78. oldalon Európa politikai földrajza után a naprendszer akkori ismert képét is bemutatja a szerző:

Nyolc bolygót ismerünk: Merkúr, Vénusz, Föld, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz. [ford. H. K.]

Az 1930-ban felfedezett Plútót egészen 2006-os „trónfosztásáig” a naprendszer kilencedik bolygójának tudtuk. Ekkor a Nemzetközi Csillagászati Unió törpebolygóvá minősítette.

Jelenleg ugyan ismét nyolc bolygót ismerünk a Naprendszerben (igaz, jóval több Plútó-kaliberű törpebolygót), arra azonban, hogy az 1914-ben Polgár Izsó tankönyvében felvázolt európai politikai atlasz képe ismét magába foglalja a Habsburg-dinasztia alatti Ausztria-Magyarországot, vajmi kevés esélyt láthatunk.

Ausztria-Magyarország etnikai viszonyai – 676 ezer km², közel 53 millió lakos
(Forrás: Wikimedia Commons)

Idillinek tűnik az a kép is, mely a könyv 28. oldalán, a már említett Budapest-Bécs, gőzhajón megtett útvonal folytatása során írt levélben olvasható. Ebben a Budapestről Bécsbe érkező fiktív levélíró arról számol be, hogy Bécsből vonaton tovább utazik Párizsba. Osztrák-magyar állampolgár Párizsi levele következik, 1914-ből:

Együtt más barátaimmal tegnap meglátogattam néhány emlékművet, múzeumot és felmentem a híres Eiffel-toronyba, ahonnan jól lehet látni az egész várost. Este elmentünk az operaházba; Wagner A walkür c. operáját játszották. Ma el fogunk menni a Panthéonba és a híres Notre Dame templomába; este valószínűleg magyar cigányok koncertjén veszünk részt. [ford. H. K.]

Mi sem szebb ennél: a boldog békeidők utolsó napjaiban az osztrák-magyar turista Párizsban körbenéz, Wagnert és magyar cigányzenét hallgat...

A tizedik – elmaradt – eszperantó világkongresszus (Párizs, 1914) tervezett helyszíne
(Forrás: Wikimedia Commons / ArnoLagrange)

1914 őszén a falevelek lehulltak, a frontharcos katonák nem tértek haza győztesen. Az 1914. augusztus 2-9. közötti időszakra tervezett tizedik eszperantó kongresszus pedig elmaradt. A nemzetközi nyelv olyan helyzetbe kerül, ahol a testvériségnek, a nemzetköziségnek és más békés jelszavaknak egyelőre vajmi kevés ereje van. Háborúban nem csak a múzsák, a nemzetköziség és a nemzetközi nyelv eszméje is hallgat – „inter arma silet Esperanto”...

A szarajevói merénylet nem csupán Ferenc Ferdinánd, az Osztrák-Magyar Monarchia és a régi világ számára volt halálos kimenetelű, de a nemzetközi nyelv eszméjére is hatalmas csapást jelentett. A kor, melyben az eszperantó jelentkezett a világ színpadán, nem igazán kedvezett annak a szerepnek, melyet a nemzetközi nyelv játszani kívánt.

Felhasznált irodalom

Enciklopedio de Esperanto. Hungara Esperanto-Asocio, Budapest, 1986.

Medgyesi János: Esperanto nyelvgyakorló-olvasókönyv és szótár. Budapest, Löblovitz Zsigmond könyvnyomdája, 1910.

Polgár Izsó: Esperanto tanfolyam husz leckében teljes nyelvtannal, olvasmányokkal és szótárakkal. Budapest, Kókai Lajos Esperanto Könyvkereskedése, 1914.

J. Glück und Dr. Edmund Sós: Vollständiger Lehrgang der internationalen Hilfssprache Esperanto. Verlag Paul Knepler, Wien, 1911.

Jul. Glück und Dr. Edmund Sós: Vollständiger Lehrgang der internationalen Hilfssprache Esperanto. Verlag Paul Knepler, Wien, 1914