Cikksorozatunkban arra teszünk kísérletet, hogy – a teljesség igénye nélkül – válogatást nyújtsunk a hazai eszperantó tankönyvekből és tankönyv-jellegű kiadványokból, egy sajátos szempontrendszer szerint. Ezúttal a második kiadványt vesszük elő...

Az eszperantó tragédiája

Mottóként Madách Az ember tragédiája című művének néhány sorát választhatjuk, Kalocsay Kálmán eszperantó fordításában: „Finita, jes, la Verk’, la mondkreado. Ripozas la kreint’, turniĝas rado kaj kuros sur la akso jarmilionojn, ĝis eĉ raddenton mi ripari devos. – Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen. Év-milliókig eljár tengelyén, Míg egy kerékfogát ujítni kell.” Ismerve Az ember tragédiája fordulatokban gazdag színjeit, talán mi sem természetesebb, mint belátni, hogy bármely eszme – legyen az akár a legnemesebb és legmagasztosabb is – amint kigondolását és megszületését követően az ideák világából a hús-vér valóságba csöppen, az emberek világába, szinte azonnal eltorzul, elferdül, degradálódik.

Az ember tragédiája: Római szín
(Forrás: Wikimedia Commons / Gyárfás Jenő)

Ha talán a helyzet az eszperantó tankönyvek tekintetében nem is annyira radikális és látványos az eredeti zamenhofi vezérgondolat sorsát illetően, mint Az ember tragédiája egymást követő színeiben, mégis azt mondhatjuk, hogy az egyes történelmi korokban Magyarországon megjelent eszperantó tankönyvek és tankönyv-jellegű kiadványok (társalgási zsebkönyvek, nyelvtanok stb.) koruk gyermekei s ennek következtében magukon viselik a kor bélyegét, melyben születtek.

Meggyőződésünk tehát, hogy a nemes és magasztos eszmeiség, melyet az eszperantó – alkotójának szándéka szerint – képvisel, a magyarországi eszperantó tankönyvekben magán viseli annak a kornak a jellegzetességeit, melyben az adott tankönyv született. Jól láthattuk a kor lenyomatát a legutóbb vizsgált első hazai eszperantó nyelvkönyvben is, Barabás Ábel munkájában.

Bármit is hirdetnek magukról az egyes politikai (és gazdasági) rendszerek, be kell látnunk, hogy még az olyan rendszersemlegesnek szánt dolgot is, mint az eszperantó, igyekeznek saját képükre és hasonlóságukra formálni – ha más nem, kitörölhetetlen nyomot hagynak magukunk a tankönyveken. Ezúttal Láng Jenő 1905-ös Beszéli már az Esperantót? Nyelvtan és gyakorlókönyv című munkáját vizsgáljuk meg.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Volapük, eszperantó, ido?

A szerény, alig 23 oldalnyi kis brossúra már a címlapon felhívja magára a figyelmet egy idézettel „Gróf Tolstoy” tollából. [Az idézeteket az eredeti helyesírással közöljük.]

Ez nem álom és nem utópia, mert oly könnyű megtanulni, hogy képes voltam rövid 2 óra alatt folyékonyan olvasni és megérteni a nyelvet. A volapük igen bonyolult, de az esperanto csodásan egyszerü.

Tolsztoj, az orosz és a világirodalom kimagasló alakjának címlapon való szerepeltetése minden bizonnyal még ma is ajánlólevél lehet azok számára, akik valamennyire is érdeklődnek a szellemi és kulturális teljesítmények iránt. Tolsztoj grófi címének – ma már talán kissé anakronisztikusnak ható – szerepeltetése mindennél világosabban jelzi számunkra, hogy 1905-ben egy arisztokrata (főleg, ha az az arisztokrata maga Tolsztoj), a társadalom legfelső osztálya tagjának szava garancia volt már önmagában is mindenki számára az esetleges kétségek eloszlatását illetően.

Beszéli már az Esperantót?
(Forrás: Horváth Krisztián)

Ha a Tolsztoj által mondottak tartalmi részét vizsgáljuk, a boldog békeidők korában a nemzetközi világnyelv problémája szemmel láthatólag élénken foglalkoztatta az embereket. Az idézetben érdekes, hogy az eszperantó a volapükkel, egy – ma már mondhatjuk – kevésbé sikeres mesterséges nyelvvel való összehasonlításban szerepel, nem pedig a már a múlt lingua francájaként említhető latinnal, a 19-20. század fordulójának nemzetközi kommunikációjában még nagyon is fontos franciával, vagy a még a 20. század és napjaink legjelentősebb közvetítő nyelveként ekkoriban még a háttérben megbújó angollal veti össze Tolsztoj. A volapükkel szembeni sikerről számol be Láng Jenő a bevezető 5. oldalán is:

Volt egy volapük egyesület Nürnbergben, mely ép ez időben szűnt meg és mely egyesület tagjai képezték az első Esperanto egyletet.

Látható tehát, hogy a sikereket nem a nemzeti nyelvek ellenében éri el az eszperantó, hanem a vetélytárs egyéb nemzetközi tervezett nyelvvel szemben – erről szól a bevezető 3–4. oldalán olvasható leírást Zamenhof törekvéseiről:

Ideálista lévén, munkáhor [sic!] látott, hogy megteremtse azt a nyelvet, mely hivatva van a különböző nemzetek nyelve által képezett válaszfalat lerombolni.

A kötet bevezetőjében, a harmadik oldalon Láng Jenő az alábbiakkal ismerteti az eszperantó szerzőjét: „Dr. Zamenhof Lajos, a ma már világszerte ismeretes orosz orvos”. Napjainkban is dúl a vita arról, hogy az 1905-ben a cári Oroszország részét képező, de ma Lengyelországhoz tartozó Białystok szülötte, Zamenhof mennyiben tekinthető orosznak vagy lengyelnek (vagy másnak): erről önmaga is több alkalommal több eltérő nyilatkozatot tett. Az mindenesetre a kor politikailag korrekt magatartásának és a realitásoknak is megfelel Láng Jenő részéről, hogy mivel a város, melyben Zamenhof született, orosz fennhatóság alatt áll, magát Zamenhofot is orosznak minősíti – főként, hogy 1905-ben a 18. század végén a politikai térképekről jó időre eltörölt Lengyelország feltámadására (korábbi intermezzóktól eltekintve) továbbra sem sok esély látszik.

Egyetemes, ma is érvényes gondolatot olvashatunk viszont a negyedik oldalon, melyet a semleges nemzetközi nyelv hívei korszakokat átívelően vallanak ma is: Zamenhofot előbb „a klasszikus nyelvek foglalkoztatták, de hamarosan észrevette, hogy sem a latin, sem az élő nyelvek bármelyike nemzetközi nyelvvé nem lehetnek, az ezernyi szabály, kivétel, nemzeti büszkeség és politikai versengés azt nem engedi. Az új nemzetközi nyelvnek tehát neutrálisnak kell lenni, és így megfogalmazódott agyában az Esperanto gondolata [...]”. Az eszperantó melletti érvelésben, úgy tűnik, azóta sincs semmi új a nap alatt.

A nemzetközi nyelv gyors elterjedéséről is szól a kötet bevezetője; Láng Jenő szerint (szintén a 4. oldalon olvashatjuk) az eszperantót „ma negyed millió ember” írja és beszéli. Az ötödik oldalon további adatokat olvashatunk a gyors sikerekről:

Ma több mint 150 folyóirat jelenik meg az új nyelven a világ legkülömbözőbb [sic!] részében. Folyton növekvő irodalma van, egyrészt átültetések, másrészt eredetiek. Dicséret illeti a francziákat, kik az új nyelv elsajátítására legkomolyabban törekszenek.

Hogy az utóbbi mondat mennyire állta ki a történelem próbáját, a későbbiek során kiderül: elég emlékeztetnünk két franciára, az ido nyelv atyjára, Louis Couturat-ra, illetve a Népszövetségben az eszperantó ellen ágáló ugyancsak francia Léon Bérard miniszterre. Hamarosan nem a volapük válik az eszperantó legfőbb ellenségévé, hanem – sajátos módon – a nemzeti nyelvek.

A volapük jelmondata: „Egy emberiség, egy nyelv”
(Forrás: Wikimedia Commons / Charles E. Sprague)

Szinte magával ragadó a lelkesedés, szinte érezni a sorokból áradó várakozást és reménykedést, a már-már messianisztikus csodavárást akkor, amikor Láng Jenő a ma az eszperantó első egyetemes kongresszusaként ismert, az eszperantó történelem egyik alapkövét jelentő, de akkor még csak a jövő részét képező első egyetemes eszperantó kongresszusról ír:

Ez évben Boulogneban tartják a világ összes Esperantói kongresszusukat, a mester elnöklete alatt, melyet követni fog az évenkénti kongresszus. Dr. Zamenhof törekvése alkotni egy nemzetközi Esperanto „ligát”, mely vezeti, összetartja és erőt ad a napról-napra jobban terjedő mozgalomnak.

(6. oldal)

A nyelvtani összefoglaló

A bevezetőt a 7–14. oldalakon követi egy valóban rövid és szűkszavú nyelvtani összefoglaló, melyben már eleve feltűnő, hogy viszonylag kevés foglalkozásnév fordul elő (a képzők ismertetése kapcsán), így a 12. oldalon rábukkanunk a csizmadia kifejezésre (botisto), ám a társadalmi elit sem várat magára, s már a 14. oldalon felbukkan a herceg (princo) kifejezés.

Be kell vallanunk, a nagy lelkesedés és az eszperantó elterjesztésének vágya számos hibát is eredményezett a nyomtatásban: a 7. oldalon, az eszperantó nyelvtanának ismertetésekor már magát az abc-t sem sikerült helyesen visszaadni. Hiányzik belőle például a j, a ĵ és az ŭ, van viszont benne egy rendkívül izgalmasnak tűnő ĭ, ahogy – az előbbiekhez képest furcsán, ott van a listán a w is. Hogy azonban maga a nyelv – ne feledjük, 1905-ben még csak alig 18 éves! – mennyire progresszív, azt hivatott szemléltetni ugyanezen az oldalon a radiumo ’rádium’ és a telefonon ’telefon’ szó szerepeltetése. Haladjon ön is a korral, ahogy az eszperantó is teszi!

Telefondivat 1905-ben
(Forrás: Wikimedia Commons)

Csak a nyomda ördögének tudhatjuk be azt, hogy egyes melléknevek nagy kezdőbetűvel szerepelnek ugyanazon a nyolcadik oldalon, ahol mások kis kezdőbetűvel (például: Bela – rapida): ez a sajátosság a kötet egészén, több helyén ismétlődik, szófajtól függetlenül.

A szerző már a 11. oldalon érdekes megállapítást tesz, a névmások ismertetése kapcsán: „Ci, Cin, Cia helyett Vi, Vin, Via használtatik”. A probléma még évtizedekkel későbbi tankönyvekben is visszaköszön, de úgy tűnik, a ci névmás már 18 évvel a nyelv keletkezése után sem volt túlságosan aktív a használatban.

Az igéket illetően a szerző ugyanezen az oldalon az alábbi érdekes alakokat mutatja be: Midancas [sic!], Shidancis [sic!], Nidancos [sic!] – Mi dancas, Ŝi dancis, Ni danos helyett.Hogy milyen nyomdai problémát jelenthetett a névmások különírása az igétől, ma már nem tudhatjuk, ám az végképp rejtély, hogy a ma Ŝi dancis alakban álló mondat helyett a szerző itt miért a Shi dancis alakot részesítette előnyben az általa egyébként következetesen használt Ši dancis helyett.

Gyakorlatok

A nyelvtani összefoglalót a 14–23. oldalakon a gyakorlatok követik – utóbbiak – ahogyan Barabás Ábel könyve is – engednek némi betekintést a korba, melyben a kötetecske született. A kétpólusú világrend (szegények és gazdagok, hideg és meleg, férfi és nő stb.) megnyilvánul a társadalmi reprezentáció szintjén is: „La princo kaj la princino estas sur la balkono de la palaco.” (’A herceg és a hercegnő a palota erkélyén vannak.’) – olvasható a kötet 15. oldalán, majd kicsivel lejjebb: „Li kaj ši [sic!] estas en la ğardeno [sic!], sed ili ne estas en la palaco de la princo. La rozo de la princino estas sur la tablo en la ğardeno.” (’A férfi és a nő a kertben vannak, de ők nem a herceg palotájában vannak. A hercegnő rózsája az asztalon van a kertben.’).

Talán mi sem természetesebb 1905-ben, mint az amúgy limitált terjedelmű kötetben olyan életszerű helyzetek imitálása, ahol hercegek és hercegnők szaladgálnak a palota kertjében... Ezt van hivatva hangsúlyozni a szintén a 15. oldal csekélyke szószedetének néhány alapszava, melyek talán fordítást sem igényelnek: aristokrato, kastelo. Szintén figyelemre méltó a 16. oldal két példája a birtokos szerkezet demonstrálására: „La biciklo de Johano.”, majd alatta: „La palaco de la princo.” Egy világ két pólusát látjuk itt egymás mellett édes, nyomtatott békében: János biciklije és a herceg palotája kölcsönösen kiegészítik egymást.

János biciklije
(Forrás: Wikimedia Commons )

A vagyoni helyzet mint létmeghatározási alap a kötet 16–17. oldalán álló gyakorlatok kapcsán számos alkalommal visszaköszön:

„Az ember gazdag, de az asszony szegény.”

„Ezek az emberek gazdagok és ezek nagyon szegények, de szorgalmasak.”

„Azok a paloták nagyok, ezek a falvak kicsinyek.”

„Gazdag-e Ön? Óh nem, én igen szegény vagyok.”

A kapcsolódó szószedetben érdekes a társadalmi pozíciókat, rendet és vagyoni helyzetet jelölő főnevek arányára koncentrálnunk: admirális, püspök, generális, kapitány, patriarka, regiment áll szemben a színész, kőműves, katona, soprán és tenor szavakkal.

Az életszerű példák a kötet további részében is megállás nélkül sorjáznak: „La episkopo ornamos la tombon de la patriarko.” (’A püspök feldíszíti a pátriárka sírját.’; 18. oldal). Sőt, ugyanezen az oldalon olyan hétköznapi tevékenységekkel is találkozhatunk, mint: „Li serčos perlojn, opalojn kaj diamantojn.” (’Ő gyöngyöket, opálokat és gyémántokat fog keresni.’). A 19. oldalon aztán olyan alapszavak is előbukkannak, mint uralkodó, pénz, cipő, néger, dolgozni, munkás stb.

A nemzetközi politikai helyzetbe enged talán bepillantást az alábbi szösszenet: „Róma nagy és gazdag város, Páris nagyobb és gazdagabb, de London, Angolország fővárosa (čefurbo) a leggazdagabb város a világon (urbo).” (20. oldal) S miközben „A munkás gépekkel dolgozik.”, „Az asszony lapátolni fogja a szenet (karbo).” és „Az uralkodó (monarȟo) pénzt ad az emlékoszlop díszítésére.” (uo.).

A 21. oldalon a kor militarista szelleme is átüt, s érdekes információként megtudjuk, hogy „En tiu či regimento estas naŭcent tridek ok soldatoj kaj tiu bataliono enhavas (tartalmaz) ducent kvindek unu homojn.” (’Ebben az ezredben kilencszáz-harmincnyolc katona van és az a zászlóalj kétszáz-ötvenegy embert tartalmaz.’).

Ferenc József. „A nép szereti királyát, s a királynak is szeretni kell nemzetét”
(Forrás: Wikimedia Commons / L. Schumann)

Ez folytatódik aztán a kötet végéig, a 23. oldalon például ezt olvashatjuk: „A 84-ik regimentben 795 ember van. Az első zászlóaljban (bataliono) van 315 ember, a másodikban 238, a harmadikban 401 ember, mindegyik bátor és jó katona”. S hogy kétségünk sem legyen a világ ekkori rendjét illetően, a kötet záró mondata így hangzik: „A nép szereti (popolo) királyát, a királynak is szeretni kell nemzetét (reğo)”.

Láng Jenő kötete igazi csemege a könyvbarátok, az eszperantisták és a nem eszperantisták számára is. Nem más ez, mint egy a nemzetköziség és a semlegesség alapján álló, dealapvetően monarchisztikus és militarista példákkal élő eszperantó nyelvkönyv 1905-ből, a társadalom vezető osztályai számára, nem feltétlenül proletároknak.

Forrás

Láng Jenő: Beszéli már az Esperantót? Nyelvtan és gyakorlókönyv. Budapest, 1905. Sachs Frigyes kiadása