A magyarországi eszperantó tankönyvek történetét bemutató sorozatunk előző hét részében az eszperantó első hazai tankönyvi megjelenésétől (1898) kísértük nyomon az eseményeket. Láthattuk, hogy 1905 után az eszperantó tankönyvek piaca hirtelen felpörög, s Zamenhof nyelvének nemzetközi elterjedésével párhuzamosan idehaza és gombamód szaporodnak az újabb és újabb szerzők újabb és újabb kötetei. Az eszperantó frazeológia és marketing megjelenésével párhuzamosan a tankönyvek változatossága és speciális jellege is egyre gazdagabbá válik a 20. század elején. Olyan érdekességekkel is találkozhattunk, mint minden idők talán legkisebb súlyú (5 gramm), de annál jelentősebb könyve. Arra is láthattunk példákat, hogy a kulturális sztereotípiák és a nők hogyan jelennek meg a nemzetközi nyelvben és annak mozgalmában, tankönyvkiadásában. Az alábbiakban továbbra is a Monarchia idejéből származó eszperantó nyelvkönyveket vizsgálunk.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Pedagógiai eszperantó

Vérbeli pedagógus által írt eszperantó tankönyv lát napvilágot 1910-ben: ekkor jelent meg Medgyesi János Esperanto nyelvgyakorló-olvasókönyv és szótár című kötete. A 103 oldalas kötet első 44 oldalán Nyelvgyakorló címen a szerző 10 leckében ismerteti meg a nyelvtanulót az eszperantó alapjaival. Ezt az 56. oldalig terjedő összefoglaló nyelvtan követi. Az 57–88. oldalon az Olvasókönyv, a 89. oldalt követően a Magyar-Esperanto és Esperanto-magyar szótár következik. A könyvet a szerző a „hazai tanügyi időbeosztásokat” figyelembe véve szeptembertől júniusig elvégezhetőnek tartja, ezt követően mindenki elmondhatja magáról, „hogy esperantista s hordhatja az esperantisták jelvényét, az ötágú zöld csillagot, mert találkozhat bármely nemzetbeli esperantistával, fennakadás nélkül tud érintkezni vele e nyelven” (2. oldal).

Az eszperantó ötágú zöld csillaga
(Forrás: Wikimedia Commons / Benjamin D. Esham)

A hódmezővásárhelyi születésű Medgyesi János (1871–1943) pályafutását tanítóként 1891-ben kezdte szülővárosában. 1901 és 1912 közt a siketnémák budapesti iskolájának tanára. 1905-ben A játék a siketnémák beszédtanítása szolgálatában címmel könyvet is írt. 1907-től eszperantista: a nyelv oktatásával, eszperantó újságírással is foglalkozott. A Tanácsköztársaság idején vállalt szerepéért később börtönben is ült; nyugdíjától megfosztva, börtönben szerzett betegsége miatt visszavonult a közélettől.

A Nyelvgyakorló első három leckéjében az olvasmány, a gyakorlatok és a szószedet mellett jegyzetek segítik a nyelvtanulót, melyek a leckékhez kapcsolódó nyelvtant magyarázzák. A későbbi leckékből azonban már a szószedet hiányzik – ezzel is kényszerítve a nyelvtanulót az önálló szótározásra. Az igazi csemegét azonban az egyes leckékhez kapcsolódó Észrevételek cím alatti írások jelentik. Ezzel kapcsolatban a szerző így ír:

E rovatot azért vettem fel, mert az esperanto tanításával foglalkozhatnak nem pedagogusok is, kik szaktudás hiányában sokszor jó hasznát veszik a módszerre vonatkozó utasításoknak.

(2. oldal)

Az Észrevételek című részben így már rögtön a könyv elején, az első leckéhez kapcsolódóan igen érdekes megállapításokat olvashatunk az anyanyelv elsajátítása és a második nyelv tanulása közti párhuzammal kapcsolatosan:

Kurzusokban legjobb addig a könyvet a tanulók kezébe nem adni, míg az első leckét és gyakorlatot hallás után nem rögzítették, mert a nyelv tanulásánál első kellék a mások által kimondott hangok, szavak és mondatok felfogása, megértése. Így tanulja a gyermek is anyanyelvét. Aki maga tanul, tanuljon hangosan, hogy a nyelv kiejtéséhez fülét is hozzászoktassa.

(8. oldal)

Az ember az anyanyelvét úgy tanulja, mint később bármely más nyelvet? – Az anyanyelv emlékműve Nahicsevánban (Azerbajdzsán)
(Forrás: Wikimedia Commons / Ds02006)

A második leckéhez tartozó Észrevételekben ezt is olvashatjuk a kommunikatív nyelvoktatásról:

Itt már kezdődik az átmenet arra a beszélgetésre, mely csakis esperanto nyelven történik.

(12. oldal)

A harmadik lecke erre csak ráerősít:

A hallás utján történő megértés ily forszirozása mellett lehet várni csak, hogy az esperanto nyelvet, mint élőnyelvet használhatja bárki is.

(18. oldal)

A negyedik leckében pedig a szavak tanulásával kapcsolatban kapunk hasznos útravalót:

Soha ne tanuljuk a szavakat egyfolytában addig, mig mind tudjuk, hanem többször vegyük elő, mert így tanulva sokkal állandóbb és biztosabb lesz a ráemlékezés.

(22. oldal)

A hetedik leckéhez kapcsolódó észrevételeiben azonban a szerző már e nemzeti büszkeségnek is hangot ad:

Lépjen érintkezésbe minden magyar esperantista minél több hasonló foglalkozásu külföldi esperantistával, minek folytán nemcsak az emberiség előhaladását s a tudományágakat fejlesztik e nyelv hívei, hanem nagy szolgálatot tesznek nemzeti és hazai érdekeiknek: ismertté téve a hazai és nemzeti viszonyokat és fejlettséget az egész világon.

(30. oldal)

A nemzetközi nyelv ismeretében nemzetére büszke magyar eszperantista hazája 1910-ben
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az Olvasókönyv című részben pedig filológiai érdekességként a 61–62. oldalon szereplő Rimedo kontraŭ la Esperantismo (’Ellenszer az eszperantizmus ellen’) című olvasmányra hívjuk fel a figyelmet, mely a későbbi történelmi korok eszperantó nyelvkönyveiben is visszatérő olvasmány.

Közhasznú eszperantó

Az Ilosvai Hugó által szerkesztett Közhasznu Könyvtár című sorozat 114–115. és 116. számaként jelent meg Pfeifer Manó kiadásában és Varga Nándor összeállításában két kisméretű kötetecske, amelyeknek a kiadási évszáma sajnos nem ismert. A 114–115. sorszámú kötet Esperanto nyelvtan és szótár. Az Esperanto nemzetközi nyelv elsajátítására. Olvasmányokkal és levélmintákkal címmel jelent meg, a 116. sorszámú kötet pedig Esperanto gyakorlatok címen.

A méreteiben leginkább a korábbi cikkekben is ismertetett Esperanto kulcs és a Teljes, új kiadású Esperanto-kulcs című kiadványokhoz hasonlóan kis terjedelmű kötetecskék sajnos nem tüntetik fel a kiadás évszámát, arra leginkább csak következtetni lehet. E kötetek első időbeli behatárolását a 114–115. számú kötet előszava kínálja, mely az olvasó figyelmébe ajánlja a Nemzetközi Tudományos Szemlét (Internacia Scienca Revuo), melybe az ajánlás szerint „a leghiresebb tudósok irnak czikkeket esperanto nyelven”. A folyóiratról annyit minden bizonnyal érdemes tudni, hogy 1904 és 1923 között létezett e néven, 1906-tól pedig az Internacia Scienca Asocio Esperantista, a Nemzetközi Tudományos Eszperantista Társaság lapja volt. (A folyóirat 1949-től Scienca Revuo néven jelenik meg.)

A 64 oldalas dupla szám 6–21. oldalán a nyelvtan rövid ismertetése következik, a 22–47. oldalakon eszperantó-magyar szótár, a 48–53. oldalakon néhány olvasmány. Az 54–56. oldalakon viszont – a már korábban megismert – eszperantó nemzetközi pénzegységről, a René de Saussure által javasolt spesmilóról olvashatunk.

S hogy mire jó a spesmilo? A szerző szerint – ha az ember megtanul eszperantóul – könnyedén megérteti magát más nemzetek azon képviselőivel, akik szintén tudnak eszperantóul...

Karikatúra René de Saussure-ről: Feje helyén egy spesmilós pénzérme, a háta mögött eszperantó szótövek és végződések vegykonyhája, s miközben a szóképzés csapját forgatja, lába mellett saját eszperantó fordításai, munkásságának egyéb tanúi, így a(z Internacia) Scienca Revuo egy példánya.
(Forrás: Wikimedia Commons)

De mikor arra kerül a sor, hogy valami pénzügyet intézzen el egyik nemzetbeli a másikkal, ujból előtte áll a Bábel tornya, összezavarodik s azt sem tudja, hogy fogjon hozzá a kiszámításhoz, hogyan számítsa ki ő azt, hogy öt magyar korona hány japáni jen vagy egy német márka hány mexikói peso.

(54. oldal)

Ha pedig az 56. oldal táblázatát vesszük elő, megtudjuk, hogy 1 spesmilo 2,4 osztrák-magyar korona, 1 japán jen, fél amerikai dollár, másfél mexikói peso stb. Mindezen információk alapján viszont abban is biztosak lehetünk, hogy a kötet datálása a Monarchia léte alatti, de 1907 utáni időszakra tehető – René de Saussure ekkor vetette fel a spesmilo használatát. S ahogy arról korábbi cikkünkben írtunk, a Herbert H. Höveler német eszperantista által alapított Ĉekbanko Esperantista (Esperantist Checking Bank; Eszperantista Csekkbank), mely a betéteket és kivéteket spesmilóban kezelte, 1907 és 1918 közt létezett.

A 116. számú kötet első 10 oldalán hétköznapi szituációkra szabott párbeszédeket találhatunk eszperantóul és magyarul, a 11–13. oldalakon pedig igazi nemzeti és egyidejűleg nemzetközi csemege, a csodaszarvas legendája olvasható eszperantóul Varga Nándor fordításában. Itt találkozhatunk „Hunjor” és „Magyar” alakjával – ahogy neveik az eszperantó változatban szerepelnek.

A csodaszarvast üldöző Hunjor és Magyar
(Forrás: Wikimedia Commons / Anonymus (P. Magister))

Az eszperantó himnusz és egy másik kisebb történet után a 17–26. oldalon Varga Nándor magyar fordításában olvasható Zamenhof levele az egyik úttörő oroszországi eszperantistához, Nyikolaj Afrikanovics Borovkóhoz. A levél, mely eredetileg orosz nyelven íródott, 1896-ban jelent meg eszperantó fordításban a Lingvo Internacia című folyóiratban. (Azt már korábban láthattuk, hogy a folyóiratot 1900-tól a Lengyel Pál magyar eszperantista szerkesztette.) A levél érdekessége, hogy Zamenhof nagyon részletesen meséli el az eszperantó keletkezésének történetét. Az interlingvisztikai kordokumentum egyik részlete így szól:

Az 1878-ik évben a nyelv már többé kevésbbé kész volt, ámbár az akkori „Lingwe Uniwersala” és a mostani Esperanto között még nagy a diferencia. Ekkor beszéltem róla az iskolatársaimnak (akkor jártam a gimnázium 8-ik osztályába). A fiuk többsége, csalogatva az eszmétől és a nyelv nem közönséges könnyűsége által, kezdték azt megtanulni. 1878. deczember 5-én mindnyájan együtt ünnepélyesen ünnepeltük a nyelvnek életrekelését. Az ünnep tartalma alatt beszéltünk az új nyelven és örömittasan énekeltük a himnuszt, melynek kezdő sorai a következők voltak:

Malamikete de las nacjes/Kadó, kadó, jam temp’ está!/La tot’ homoze in famílje/Konunigare so debá.

A mostani eszperantóban ez így szól:

Malamikeco de la nacioj/Falu, falu, jam tempo estas!/La tuta homaro en familion/unuiĝi devas.

Magyarul: Ellensége a népeknek/vesszetek el, vesszetek; már itt az ideje/Az egész emberiségnek egy családba/egyesülni kell.

(25–26. oldal)

Az első eszperantó nyelvkönyv 1887-ből. Sokat változott 1878-hoz képest a nyelv, míg eljutott a Lingwe Uniwersala állapotától az Internacia Lingvóig
(Forrás: Wikimedia Commons / Ludoviko Lazaro ZAMENHOF)

A 27. oldal néhány közmondása és egy rövid szövegecske után végül ismét lehetőség kínálkozik a kötetecskék pontosabb datálására: a 28–32. oldalakon Varga Nándor felsorol mintegy 20 eszperantó lapot és folyóiratot, melyek alapján következtethetünk a „Közhasznu Könyvtár” jelen köteteinek kiadási idejére.

Stefan Mikolajski (1861–1929) az egyik első lengyel eszperantista, aki 1908 és 1911 közt szerkesztette a Voĉo de Kuracistoj című szaklapot, 1912-ben pedig az eszperantó 25 éves évfordulója alkalmával a 8. Eszperantó Világkongresszus társelnöke Krakkóban.

Theodor Čejka (1878–1957) pedig a csehországi területek egyik első eszperantistája volt, aki 1908 és 1910 közt szerkesztette az Internacia Pedagogia Revuo című lapot.

Figyelmünket itt a franciaországi, svájci, németországi olyan érdekességek ragadhatják meg, mint a Voĉo de Kuracistoj (Orvosok hangja) című szaklap, melyről Varga Nándor annyit ír, hogy szerkesztője dr. Stefan Mikolajski, kiadása helyéül pedig ezt írja: „strato Sniadekich, 6, Lwow (Austrio-Galicio)”. A másik különösen izgalmas kiadvány osztrák-magyar és kronológiai szempontból az Internacia Pedagogia Revuo (Nemzetközi Pedagógiai Szemle), melyről a szerző azt írja, hogy egy bizonyos Theodor Čejka szerkeszti, „Bystrice-Hostyn (Moravio-Austrio)” központtal.

A nyolcadik eszperantó világkongresszus (Krakkó, 1912) emlékbélyege
(Forrás: Wikimedia Commons)

Ha pedig tovább kutakodunk, a 116. kötet (Esperanto gyakorlatok) végén ismét felbukkan a már a 114-115-ös kötetekben is említett Internacia Scienca Revuo. Itt azonban Varga Nándor azt is leírja, hogy a folyóirat Genfben jelenik meg, ahol 1907 januárja és 1909 decembere közt jelent meg. Végül még egy kapaszkodó Varga Nándor kötetecskéinek megjelenési idejével kapcsolatban: a szerző a felsorolt folyóiratok között megemlíti a Chicagóban kiadott Export Esperantist című havilapot, mely összesen 1909 januárja és júliusa (valamint később 1922 szeptembere és 1924 októbere között jelent meg) – az Enciklopedio de Esperanto szerint. Így tehát azt valószínűsíthetjük, hogy Varga Nándor kötetecskéi 1909 első felében jelenhettek meg – a kézirat legalábbis ekkor íródhatott, illetve a benne foglalt információk ezt az állapotot tükrözik.

A továbbiakban a Monarchia utolsó éveinek hazai vonatkozású eszperantó tankönyveivel ismerkedünk meg.

Felhasznált irodalom

Enciklopedio de Esperanto. Hungara Esperanto-Asocio, Budapest, 1986.

Medgyesi János: Esperanto nyelvgyakorló-olvasókönyv és szótár. Budapest, Löblovitz Zsigmond könyvnyomdája, 1910.

Varga Nándor: Esperanto nyelvtan és szótár. Az Esperanto nemzetközi nyelv elsajátítására. Olvasmányokkal és levélmintákkal. Pfeifer Manó kiadása, Budapest, é. n.

Varga Nándor: Esperanto gyakorlatok. Pfeifer Manó kiadása, Budapest, é. n.