A minap a The Guardian cikke nyomán körbejárta az internetet egy tavaly nyári felfedezés híre. 2013. július 16-án Asztipalea (ókori kiejtéssel Asztüpalaia) szigetén találta Andreasz Vlachopulosz azt a sziklát (nem pedig falat, ahogy a 444 cikke mondja) egy dombtetőn, amin a netes hírek szerint a következő felirat volt: Νικασίτιμος οἶφε Τιμίονα [nikaszitimosz ojfe timiona].

A helyszín (a bal alsó sarokban a „fal”)
(Forrás: greekepigraphicsociety.org.gr)

A felirat nyilván nem szerepelhetett így, több okból sem. A felirat a felfedező professzor kollégája, Angelosz Mattheu epigráfus (feliratszakértő) szerint az i. e. 6. század közepéről származik. Ekkor még csak a ma nagybetűnek ismert betűket használták, a kisbetűk csak másfél évezreddel később alakultak ki. A hangsúlyokat jelölő ékezetekre is még több száz évet kell várnunk. A kövön tehát inkább a következő állhat: ΝΙΚΑΣΙΤΙΜΟΣ ΟΙΦΕ ΤΙΜΙΟΝΑ [nikaszitimosz ojfe timiona]. De ahogy Mattheu beszámolójából tudjuk, a sziklán nem ΟΙΦΕ, csak ΙΦΕ áll, amit ő ezzel a mellékjeles alakkal értelmez: ᾦφε. Sajnos nem találtunk képet a feliratról, így csak feltételezhetjük, hogy az Ο betű nem (jól) látszik a sziklán, az filológusi betoldás (másképp nincs a szövegnek értelme). Korábban volt már arról szó, hogy a görögök egy része írásban nem különböztette meg a rövid és hosszú [o]-t, mindkettőre az Ο betűt használták, az Ω-t Athénban csak az i. e. 5. század végén vezették be. Ezért a sziklára vésett ΟΙΦΕ (amiből ma csak ΙΦΕ látszik), érthető ΩΙΦΕ-nek is. Ezt írjuk ma ᾦφε-nek. A mai helyesírással írt οἶφε tehát hibás, anakronisztikus átirata az ΟΙΦΕ-nek.

Az ige ősi örökség, indoeurópai alakjából származik az ősszláv jebati, aminek folyománya sok mai szláv nyelvben is megtalálható, pl. szlovák jebať [jebaty] ’baszik’.

Az ᾦφε [ófe] (korábbi ejtése [ójfe]) az οἴφω [ojfó] ’közösül’ ige múlt idejű egyes szám harmadik személyű alakja. Elég ritka ige, a Perseus Digital Library például nem hozza se a Mattheu-féle ᾦφε [ófe], se a neten elterjedt οἶφε [ojfe] alakot, de még a szótári címszóként szolgáló egyes szám első személyű οἴφω-t sem. A Liddel–Scott-féle görög–angol szótár középméretű változatában sincs benne ez az ige, viszont a Györkösy–Kapitánffy–Tegyey-féle Ógörög–magyar nagyszótárban szerepel ennyi: „οἴφω közösül vkivel τινά Plut.” vagyis a vonzata tárgyeset (τινά ’valakit’) – mint sok magyar szinonimájának – és Plutarkhosznál (i. sz. 1–2. század) fordul elő. A továbbiakban fordításaként a megdug igét használjuk, egy talán katonák által sziklába vésett üzenethez a közösül stílusában nem illik. (A Guardian-cikkben a mount, a 444-es magyar verzióban az ennek megfelelő meghág szerepel, de ezek sem felelnek meg egy grafitti stílusának. Talán még a megdug se…)

A feliraton az ige előtt és után két név szerepel, az első, Νικασίτιμος [nikasztimosz] alanyesetben, a második, Τιμίονα [timiona] tárgyesetben. Mindkettő férfinév, az utóbbi alanyesetű alakja Τιμίων [timión]. A hírekben szereplő οἶφε felszólító módú: ’dugd meg’. Arra gondolhatnánk tehát, hogy Nikaszitimoszt a felirat készítője arra szólítja fel, hogy dugja meg Timiónt. Ebben az esetben azonban Nikaszitimosz neve megszólító esetben (latinosan vokatívuszban) lenne: Νικασίτιμε οἶφε Τιμίονα, tehát nem felszólításról van szó.

Egy másik pár: Apolló és Jácint
(Forrás: Wikimedia Commons / ismeretlen Jacopo Caraglio nyomán)

A Guardian-cikk és a 444 cikke is beleveszi a fordításba, hogy here. illetve itt. Ilyesminek azonban a görög szövegben nincs nyoma. Az is érthetetlen, hogy mindkét forrás Timionát emleget, ami akár női név is lehetne, amint arra mindkét helyen felhívják a figyelmet a kommentelők.

A Mattheu-féle értelmezés – ᾦφε – jobban illik a nevek esetéhez: ’Nikaszitimosz dugta Timiónt’. A felfedezőt, Vlachopulosz professzort idézve a Guardian-cikk – és nyomában a 444 cikke is – felhívja a figyelmet, hogy a folyamatos múlt időt használja a felirat. A görögben van még az aorisztosznak nevezett igeidő, ami a történés pillanatnyiságát emeli ki. Ha azt használta volna az üzenet kőbevésője, akkor így fordíthatnánk a mondatot: ’Nikaszitimosz megdugta Timiónt’. A professzor szerint

By using the verb in the past continuous [tense], it clearly says that these two men were making love over a long period of time, emphasising the sexual act in a way that is highly unusual in erotic artwork

– azaz a folyamatos múlt idő használatával a felirat azt üzeni, hogy ez a két férfi hosszabb időszakon át szeretkezett, ami az erotikus művek körében merőben szokatlan módon emeli ki a szexuális aktust. E sorok szerzőjének be kell vallania, egyáltalán nem érzi ezt a hatalmas különbséget a ’N. dugta T.-t’ és a ’N. megdugta T.-t’ mondatok között. Mi abban a merőben szokatlan, hogy a felirat nem egy egyéjszakás kalandról, hanem hosszabb kapcsolatról számol be? Érdekes, hogy a Guardian szövege kétértelmű, de inkább arra utal, hogy a két férfi sokszor szeretkezett, a 444 látszólag korrekt fordítása (a két férfi hosszú időn át szeretkezett) arra utal, hogy sokáig tették ezt.  Ebből a feliratból sose fogjuk megtudni, még az is lehet, hogy sokszor és minden alkalommal sokáig.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az már valóban figyelemre méltó, hogy a távoli helyőrség tagjai (a felfedezők szerint katonák vésték a sziklába a szöveget) az i. e. 6. században írástudó emberek voltak, akik ilyen feliratot tudtak készíteni. „Whoever wrote the erotic inscription referring to Timiona was very well trained in writing” – mondja Mattheu, azaz bárki is írta ezt a Timiónról szóló erotikus feliratot nagyon jól képzett író volt. Csak remélhetjük, hogy nem Vlachopulosz professzor egy vicces kedvű asszisztense véste oda egy éjszaka.