-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kérlek, fejezd be a hülyeséget. Egyszer-kétszer talán vicces, de most ...2024. 11. 13, 12:05 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 12 kiegészítés: -A mai angolban a "kulcs" szó időben csak oda helyezhe...2024. 11. 13, 11:33 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: "..„ké” milyen meggondolásból jelentene 'eszközt', abba bele se merek gondolni....2024. 11. 13, 10:55 Szótekerészeti agybukfenc
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Metaforák helyett akkor mondd azt, hogy nt > nn. (Egyébként ezt se ...2024. 11. 13, 10:42 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 9 Gondolom félre értettél..: "....Csakhogy akkor a „keményebbé vált” volna" írt...2024. 11. 13, 10:06 Szótekerészeti agybukfenc
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
egueguegueguegu-eguegueguegueguegu...
Nyelvtanból megtanultuk, hogy három idő van: jelen, múlt, jövő. De vajon a jelen idejű igét tartalmazó mondat mindig a most folyó dolgokra utal, a múlt idejű ige mindig a már lezárultakra? Mi befolyásolhatja a nyelvtani idő által sugallt jelentést? Házi szakértőnk ismét rámutat: a dolgok nem mindig azok, amiknek első pillantásra látszanak.
Az előző részben arról volt szó, hogy egy időben zajló jelenséget nyelvileg többféle szemléletben (aspektusban) lehet bemutatni, például mint lényeges változást nem tartalmazó állapotot (ugyannak a fajta eseménynek az ismétlődése is idetartozik), mint valamilyen irányba tartó folyamatot, mint elkezdődő és befejeződő eseményt, és így tovább. Abban is nagyon sokféle szemlélet érvényesülhet, hogy utalunk-e egy folyamat kezdő- és végpontjára, és ha igen, miben látjuk az illető folyamat kezdetét és/vagy végét. Említettem, hogy a sokféle szemléletbeli különbség közül a hagyományos nyelvtanok a ,,folyamatos’’ (állapot vagy folyamat) és a ,,befejezett’’ (teljes esemény) szemléletet emelik ki, némileg önkényesen.
(Forrás: iStockPhoto)
A másik fő tényezője egy-egy időbeli jelenség bemutatásának az, amit az ige (vagy igés kifejezés) idejének nevez a hagyományos nyelvtan. Az általában alaktanilag kifejezett igeidő nagyon sok nyelvben ennek a kifejezésére szolgál, de persze nem mindig csak ezt fejezi ki, hiszen láttuk, hogy sokszor a szemlélet valamilyen vonására is utal. Még egyéb funkciója is lehet az igeidőknek, a legnevezetesebbek ezek közül az evidenciális rendszerek, amelyekben az igeidő mellett vagy helyett az ige végződései azt fejezik ki, hogy a beszélő honnan tudja, amit állít. Például a kaliforniai Clear Lake tó körül beszélt keleti pomo nyelvben négyféle toldalék négyféle információforrásra utalhat: a beszélő maga érezte azt, amiről beszél (de nem látta), a beszélő valamiből következtetett arra, amit állít, valaki mástól hallotta, vagy közvetlenül, de nem magán tapasztalta (ez a látást is tartalmazza). Nyilván a közvetlen érzés vagy tapasztalat csak múltbeli vagy jelenbeli jelenségekre utalhat, míg a következtetés és a szóbeszéd jövőbeliekre is.
Ha maradunk annál, hogy pusztán időben hogyan helyezhet el a beszélő egy jelenséget, amiről beszél, akkor is elég bonyolult rendszerek lehetségesek. Minden nyelvben megtalálható annak az eszköze (és általában ezt az igealak fejezi ki), hogy ahhoz a kitüntetett időponthoz hasonlítsák a leírt jelenség idejét, amelyben a beszéd történik, vagyis a beszédidőhöz. A három legtermészetesebb időbeli viszony az előidejűség, az egyidejűség és az utóidejűség. Ha a beszédidőhöz viszonyítunk, akkor ezek éppen a múlt, a jelen és a jövő időnek felelnek meg, de az már korántsem igaz, hogy minden nyelvben éppen ezt a három időt fejezik ki az igealakok.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Ennek az az egyik oka, hogy az időviszonyok kölcsönhatásba léphetnek az aspektussal, azokkal a jelentéstani tulajdonságokkal, amelyekről az előző részben beszéltem. Egyrészt a beszédidő nagyon speciális időpont, mert szigorúan véve csak egyetlen pillanat, és amint kimondtunk valamit, már múltnak számít. Ezért a beszédidővel való egyidejűség nemigen fér össze a befejezettséggel, hiszen még a pillanatnyi események sem tudnak teljesen egybeesni a kimondás pillanatával. Ezért van az, hogy a magyarban a befejezett szemléletű, formailag jelen idejű igés kifejezések a jövőre utalnak: felhívom a haveromat ’fel fogom hívni a haveromat’. (A kimondás idejével egyidejűleg legfeljebb éppen tárcsázhatok vagy éppen beszélgethetek vele, de a teljes telefonálási esemény nem lehet jelen idejű.) Másrészt a múlt és a jövő aszimmetrikusak: a jövő természete szerint bizonytalan, ezért sok nyelv a jövő időt nem az időkkel egyenrangúan kezeli, hanem a bizonytalanság vagy éppen a be nem fejezettség kifejezésére használt eszközöket használja a jelölésére. Ilyen például a sémi nyelvek többsége: a klasszikus arabban és a bibliai héberben az igealakoknak idő szempontjából csak két fajtája van, a ,,befejezett’’ (ez általában már lezárult, tehát múlt idejű jelenségre utal) és a ,,folyamatos’’ (ez pedig folyamatban lévő, jelen idejű vagy bizonytalan, jövő idejű jelenségre).
Végül szólni kell arról is, amikor a leírt jelenségek idejét nem a beszédidőhöz, hanem más leírt jelenségek idejéhez viszonyítjuk. Erre csak kevés nyelvben létezik külön kifejezőeszköz, például a magyar nyelvben a másik leírt jelenséghez való viszonyítást is ugyanúgy fejezzük ki, mint a beszédidőhöz valót:
| 1. | Mondtam neki, hogy Mari is ott volt a buliban. |
| előidejűség: korábban volt ott Mari, mint ahogy mondtam | |
| 2. | Mondtam neki, hogy Mari is ott van a buliban. |
| egyidejűség: akkor volt ott, amikor mondtam | |
| 3. | Mondtam neki, hogy Mari is ott lesz a buliban. |
| utóidejűség: azután lesz ott, hogy mondtam |
Ezekben a mondatokban a főmondat múlt idejű alakja azt jelöli, hogy a beszédidő előtt ’mondtam neki’ azt, ami a mellékmondatban áll; a mellékmondatban leírt esemény idejét azonban nem a beszédidőhöz, hanem a főmondat idejéhez viszonyítjuk. Ugyanezért a magyar „múlt idő” a jövőre is vonatkozhat, ha egy másik jövőbeli eseményhez képest előidejűséget fejezünk ki vele: Ha elolvastad, meséld el, mi volt benne! Egyébként emiatt a magyarban helyesebb is lenne múlt, jelen és jövő idő helyett előidejű, egyidejű és utóidejű igealakokról beszélni. Ugyanez vonatkozik a magyar igenevekre is: a befejezett, folyamatos és beálló elnevezésű igenevek valójában elő-, egy- és utóidejűséget szoktak kifejezni, nem feltétlenül a beszédidőhöz képest (a folyamatossághoz meg befejezettséghez pedig végképp semmi közük).
Azokra a nyelvekre, amelyekben a két leírt jelenség időviszonyának a kifejezésére sajátos eszközök vannak, jó példa az angol, a francia vagy a spanyol. A részleteikbe nem megyek itt bele, de meg kell jegyezni, hogy ezek között a nyelvek között is vannak apró különbségek ebből a szempontból, és legtöbbjükben a két esemény közötti viszonyítás eszközei csak bizonyos fajta alárendelésekben használatosak, mint amilyenek a fenti magyar példák is. Például az angolban az ún. past perfect csak ritkán fordul elő főmondatokban (annak kifejezésére, hogy egy másik főmondatban leírt eseményhez képest korábbi eseményre utalunk).
Ha már a past perfectnél tartunk, érdekes visszatérnünk az előző rész tárgyához: vajon miért hívják perfectnek, vagyis ’befejezettnek’, ha egyszer ez az igeidő nem a befejezett szemlélet, hanem a másik eseményhez viszonyított előidejűség kifejezésére való? Ez az elnevezés is ókori eredetű, és tévedésen alapul: az az okoskodás van mögötte, hogy ha egy jelenség egy másikhoz képest korábbi, időben előbb volt, akkor már le kellett zárulnia, mire a másik elkezdődhetett volna. De ez természetesen csak akkor igaz, ha egyáltalán nyilatkozunk a korábbi jelenség befejeződéséről. Elvileg elképzelhető lenne, hogy a korábbi jelenséget nem teljes, lezárult eseményként, hanem állapotként vagy folyamatként akarjuk ábrázolni. Csakhogy erre a görögben és a latinban nem volt mód, a másik jelenséghez képest előidejűséget kifejező igealakoknak csak egyetlen fajtájuk volt, nem adtak módot a folyamatosság és a befejezettség megkülönböztetésére, és ezeket a latin grammatikusok mind perfectumoknak nevezték. Mint az előző részben említettem, ezeket a grammatikusokat elsősorban az alaktan érdekelte, és a latin perfectum igealakok alaktanilag párhuzamosak, egymáshoz hasonlók voltak (két részből álltak, a segédige valamilyen igeidőben ragozva, és a főige előidejűséget kifejező igeneve). Ugyanezért használják az angolban a present perfect elnevezést arra az igeidőre, amelyről korábban már írtam, és amelynek végképp semmi köze a befejezettséghez, pusztán alaktanilag hasonlít a latin perfectum alakokra.