A magol kifejezés a Magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint onnan ered, hogy aki nem összefüggésében, értelem szerint tanul, hanem szóról szóra, a szavakat külön-külön véve tanulja, úgy jár el, mint az a madár, ami egyenként csipdes fel magokat, vagy az az ember, aki egyenként szemelget valamit.

Az Értelmező kéziszótár szerint aki magol, az „gépiesen, szó szerint tanul”. A „gépies” elég rosszul hangzik: gyanakodhatunk, hogy nem valami pozitív dologról van szó. Mivel azonban gyakori jelenségről van szó, érdemes utánajárni, mi idézi elő. Hogyan állnak hozzá a magolók és a magoltatók: a tanárok?

Magolás közben
(Forrás: Wikimedia commons / KityKat79)

Egy vizsgálat során diákokat és magyartanáraikat kérdezték arról, hogyan szoktak tanulni, illetve tanítani. A diákokkal folytatott beszélgetés egy pontján szóba került, hogy milyen nyelvtani szabályokat tanultak az iskolában. Egy alsós, harmadikos fiú így válaszolt:

Kutató: S mit tudnál mondani az igeidőről, ami szerinted egy szabály?

Fiú: (monoton, a megszokottól eltérő hangszínben) Az igében három igeidő van. A múlt, jelen és a jövő. A jelen idejű igével azt fejezzük ki, hogy a dolog most végződik helyben.

Kutató: Igen. És ezt így órán írtátok le mondjuk füzetben? Vagy könyvben volt? Vagy honnan tanultad ezt meg?

Fiú: A könyvből. Oda vannak leírva.

Kutató: És sok mindent meg szoktál így tanulni, hogy el tudod mondani így szó szerint?

Fiú: Igen.

Kutató: Ahogy a könyvbe van?

Fiú: Igen, eddig mindent el tudtam mondani.

A fiú a sajátjától eltérő hangmagasságon, monoton ritmusban beszélt: olyan egyenletesen és egyöntetűen, ami a mindennapi beszélgetéstől idegen. Se előtte, se utána nem beszélt így az interjúban. Nem csoda, hogy a kutató rákérdezett, hogy magolt szöveget mondott-e, hiszen érezhetően nem akkor találta ki, amit mondott. (A kutató nem reagált arra, hogy a diák által elmondott definíció nem állja meg a helyét, hiszen jelen idejű igével szoktunk utalni rendszeresen bekövetkező vagy jövőbeli cselekvésekre is: Minden héten futok, illetve Holnap moziba megyek. A kutatói „Igen” ez esetben olyasmit jelent, hogy 'vettem az adást'.)

Mások hangján

A fiú beszédében árulkodó volt, hogy más hangszínt használt. Az azonban, hogy valaki kinek a hangján beszél, metaforikusan is értelmezhető: gyakran kerülnek másoktól vett idézetek a beszédünkbe. Ez természetes jelenség.

A mindennapi kommunikációban különböző témákról beszélgetünk. Ha például környezetvédelmi témáról van szó, megragadhat bennünk egy jól megfogalmazott érv a szelektív hulladékgyűjtés fontosságáról. Ha legközelebb hasonló témájú beszélgetésbe keveredünk, eszünkbe juthat a már hallott érv és lehet, hogy szó szerint úgy mondjuk mi is, ahogyan mástól hallottuk. Nem biztos, hogy tudatosan tesszük ezt: egy vita hevében talán még nekünk sem tűnik fel, hogy nem mi találtuk ki azt, amit mondtunk. Persze az is gyakori, hogy nagyon jól tudjuk az idézet forrását és még hivatkozunk is rá. Ez akkor gyakori, ha egy szaktekintélyre vagy népszerű emberre hivatkozással nagyobb érvényt akarunk szerezni a szavunknak.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A magolás klasszikus esete ettől eltérő. A társasági beszélgetések egyes panelei (pl. udvariassági formulái) vagy érvei szinte ránk ragadnak. Ha vissza-visszajárunk egy társaságba vagy gyakran végzünk egy tevékenységet, akkor az adott körben gyakran hallott szöveg könnyen bevésődik. Ezzel szemben a magolás olyan tevékenység: mesterségesen – pl. gyakori átolvasással, hangos ismétléssel – próbálja előidézni azt az állapotot, hogy gyakran találkozzunk egy megjegyzendőnek tartott szöveggel. Ez a mesterséges tanulási mód azt a látszatot kelti, mintha az illető olyan társaságokba járna, ahová egyébként nem jár, mintha olyan könyveket olvasna gyakran, amikből esetleg csak szállóigéket vágott be.

Bár a magolást önként is lehet választani, az iskola gyakran rákényszeríti a gyerekeket. A diáknak a legkülönbözőbb témákról kell tudnia beszélni anélkül, hogy akár az egyikhez is bármi köze lenne. Úgy kell tűnjön, hogy bizonyos kérdésekkel sokat foglalkozott vagy azokról gyakran gondolkodott, miközben a tanításból azonban gyakran éppen az intellektuális kaland lehetőségének felkínálása, a felfedeztetés hiányzik.

Egy hiba, két hiba, száz hiba, jaj…

A fent idézett harmadikos fiú beszélt a saját magolási szokásairól is. Nyelvtanórán gyakran tanulnak szabályokat, definíciókat. Ezeket pontosan kell tudni, különben baj van:

Kutató: És van olyan, amikor mondjuk a tanító néni azt mondja, hogy inkább a saját szavaiddal mondd és ne úgy, ahogy a könyvben le van írva?

Fiú: Nem, általában úgy kell pontosan, ahogy a könyv írja le.

Kutató: És mi történik akkor, hogyha valaki nem pontosan azt mondja, ami a könyvben van?

Fiú: Hát az egy hiba az még jó, a két hiba, a két hibát is elfogadja, a három hibát kicsit fogadja el, a négyet meg már nem.

Persze más diákok – és ők vannak többen – ennek az ellenkezőjéről számolnak be. Rájuk akkor szólnak, ha érezhetően a tankönyv szól belőlük. Egy hetedikben tanító magyartanár órájára kiselőadással készültek a diákok. Elvárás volt, hogy a témát – egyes ókori eposzok történetének kivonatát – önállóan adják elő, a saját gondolataikat a saját szavaikkal fogalmazzák meg. A tanárnő csalódott volt, mert ez nem sikerült:

Lerövidítették ugyan azt a szöveget, amit én adtam nekik, de nagyjából megtanulták, érezhető volt a beszédükön. Nem szeretem, hogy így tanulnak, de azt gondolom, hogy ha aközül kell választanom, hogy vagy így tanulják meg vagy se­hogy, akkor így tanulják meg.

A tanárnő rávilágít arra, hogy a magolás egyfajta kompromisszum. Az iskolában sokszor nincs idő arra, hogy közösen beszélgessenek egy témáról és a diákok így értsék meg jobban az anyagot. Emellett sok diákot teljesen hidegen hagy az aktuális téma: ha lenne is idő az átbeszélésre, az önálló feldolgozásra, számukra ez nem érdekes és kivonják magukat belőle. Ez nem is csoda, hiszen tizenegynéhány évesen az embert valószínűleg nem az ókori eposzok érdeklik a leginkább. A legkönnyebbnek tűnő megoldás a szövegek szó szerinti betanulása: a magolás. Így egy feleletben vagy egy dolgozatban úgy tűnik, a diák képes beszélni az adott témáról. A tanár értékelhet, a diák pedig túlvan a vizsgakötelezettségen. Kérdés, hogy az-e az iskola elsődleges feladata, hogy efféle látszatteljesítményeket értékeljen.

A magyarok ezt elutasították, ennyi elég lesz

Ha az órán a tanár jelentős hangsúlyt helyez arra, hogy pontosan mit és pontosan hogyan kell visszamondani a számonkérésnél, nagy az esélye, hogy magoltatás zajlik. Erre az oktatói módszerre ember legyen a talpán, aki nem így reagál. Ezt az összefüggést persze a tanárok jelentős hányada már megértette. Egy hetedikben tanító magyartanárnő azt emeli ki, hogy a magolás kényszerhelyzetből fakad:

Tehát ott a tanárnak kéne olyan módon tanítani, hogy ne kelljen a gyereknek magolni, hanem értse, amit tanul.

A magoltatás direkt eszköze lehet a füzetvázlat diktálása. A bemagolt füzetvázlatra épülő felelet talán még csalókább, mint a szó szerinti idézés, mert sem a tanuló, sem a tanár számára nem olyan egyértelmű, hogy nem saját gondolatok előadása zajlik, hiszen az adatok és a szakkifejezések közötti „űrt” a diák maga töltheti ki. A lényeg azonban ugyanaz: a diák dolga elsősorban az, hogy hűen reprodukálja azt a gondolatmenetet, ami az órán elhangzott. Ez pedig technikailag megvalósítható úgy is, hogy a diák nem gondolkodik el azon, amit olvas és mond.

Furcsa kettősség figyelhető meg: miközben sok tanár elvárja az önálló gondolatokat, a kreatív érvelést, sok órán éppen az önállóságának és a kreativitásnak nincs nyoma. Egy tizenegyedikes történelemórán a tanárnő épp füzetvázlatot diktál:

Ezt rögzítettük a római III-as pontban. [...] Ezt írjuk az első kis vonalhoz. [...] Zárójelbe: „a neoabszolutizmus csődjének beisme­rése.” [...] Kiadják az októberi diplomát 1860-ban, tehát „1860-ban októberi dip­loma.” [...] Hosszú gondolatjel, „a magyarok ezt elutasították, mert nem akartak belemenni, hogy létrejöjjön egy birodalmi gyűlés” (szünet) „a magyarok ezt eluta­sították”, ennyi elég lesz. [...] Erre jön a februári pátens, tehát a következő kis vonalhoz írod, „februári pátens.” [...] 1861, országgyűlés összehívása, tehát „ógyé összehívása.”

Különösnek tartható, hogy a tanárnőnek egyáltalán eszébe jutott tizenegyedikben füzetvázlatot diktálni. Erre a korra már elvárható lenne, hogy a diákok szabadon jegyzeteljenek: a hallott előadásból maguk válasszák ki rögzítésre a lényeget. Ez a tanár azonban, élve a domináns szerepéből származó lehetőséggel, egészen konkrétan előírja, hogy mi kerüljön a füzetbe, a füzetből a fejekbe, a fejekből a feleletbe. Rögzíti a jegyzet szerkezetét: kijelöli, hogy most új pont következik, jelzi, mikor kell új gondolatjeles megjegyzést fűzni stb. „Ennyi elég lesz” – kommentál, amikor egy hosszabb mondatot rövidít, illetve a hosszabb szavak rövidítésének módjára is külön felhívja a figyelmet (ógyé összehívása). A diáknak jóformán nincs is esélye arra, hogy egy órai előadás lényegét kivonatolja, hiszen előadás helyett diktálást hall.

Megnéztem közelről: mindegyik jóllakott...
(Forrás: Wikimedia commons)

Különösen érdekes, hogy egyes tanárok, akik a saját óráikon majdnem ugyanígy a diákok szájába rágnak mindent, a velük készített interjúban panaszkodnak, hogy a diákok nem képesek az önálló jegyzetelésre és a lényegkiemelésre. Ilyen mértékű irányítás mellett pedig ez egyáltalán nem csoda.