Kalligráfia a szépírás művészete, a szó is ezt jelenti görögül: καλλος (kallos) γραφος (grafosz), azaz szép írás. Szinte minden írott nyelvet lehet szépen írni kézzel, de ennek a gyakorlata nem mindenhol fejlődött önálló művészeti ággá. Európában például a szépírás inkább alkalmazott művészetnek számít, amolyan kézművességnek. Mindenki meg tud nevezni híres európai festőt, de híres európai kalligráfusról senki se tudna említeni.

Forrás: www.dimsumdolly.com

Nem így van ez Kínában vagy az iszlám világban. Kínában a kalligráfusokat a festőkkel egy szinten, egy kategóriában jegyzik, gyakori, hogy ugyanaz a személy mindkét művészetet gyakorolja.

Hasonló a helyzet az iszlám országokban is, ahol a vallás nem támogatja a figuratív ábrázolást. Az élőlények ábrázolását ugyan konkrétan nem tiltja a Korán, de a muszlim teológusok a figuratív ábrázolást gyakran a bálványimádás egy formájának fogják fel. Ezért váltak fontossá az iszlám világban a dekoratív művészetek, és ezek között kiemelt helyet érdemel a kalligráfia is.

A kínai és az iszlám kalligráfia jelentősen eltér egymástól, és ez nem csak azért van, mert a kínai írásjelek és az arab ábécé különböznek egymástól. Míg az iszlám kalligráfia erősen dekoratív, díszítő jellegű, és lassú, pontos elkészítést igényel, addig a kínai – és a kelet-ázsiai, japán, koreai – kalligráfia általában gyors, spontán és egyedi próbál lenni. Az eredmény azonban mindkét esetben elvonatkoztatott, absztrakt kép.

Nem teljesen helyes a nyugati kultúra tipográfiai tervezőit, avagy az esküvői meghívókat és éttermi menüket kézzel, gyöngybetűvel író személyeket a kínai vagy muszlim értelemben kalligráfusoknak hívni. A modern nyugati kalligráfia sokkal inkább a graffitiban keresendő. A kalligráfiáról induló sorozatunk a mostani kínai mellet az iszlám kalligráfiát és a graffitit fogja górcső alá venni.

Négy fő stílus

Az írás művészete a kezdetektől kiemelkedő fontosságú volt a kínai kultúrában. Az egymást követő kínai birodalmak a 20. századig szinte végig megtartották az állami bürokráciát és annak kiválasztási vizsgarendszerét, amely a Han dinasztia idején, i.e. 100 körül Vu császár uralkodása alatt kezdett kialakulni és i.sz. 605-ben vált rögzített, kodifikált rendszerré. Ebben a vizsgarendszerben igen nagy szerepet játszott a szépírás is – olyan tantárgyak mellett, mint a matematika, a zene és a földrajz.

A kínai írásnak alapvetően négy stílusa van, amelyek már a Han dinasztia alatt kialakultak. A négy stílus előfutára a „kispecsét” stílus volt. Ezt még csak vésték és faragták. A stílus még ma is létezik, de továbbra is leginkább pecséteken alkalmazzák.

A toll, tinta és papír elterjedésével jelentek meg az íróeszközök használathoz jobban illő stílusok. Ezek közül az első az lishu, a kancellista vagy hivatali írás. Ennek még szögletesek a formái. A ma leggyakoribb stílus a szabályos vagy standard írás, a kaishu (népszerű magyar átírásban kajsu). Ezeket látni a kínai éttermek cégérein és általában a kínai nyomtatott médiában is. A kaishu formái már speciálisan az ecset mozdulataihoz illeszkednek. A vonások jelentősen eltérhetnek a vízszintestől és a függőlegestől, és vastagságuk is szabadabban változik. Sem a lishu, sem a kaishu nem számít még igazi folyóírásnak: a karakterek minden részletét fel kell tüntetni bennük, nem igazán van lehetőség rövidítésre.

A kínai írásjeleknek szigorú vonássorrendjük van, nem mindegy, hogy milyen sorrendben kell megrajzolni a vonásokat. Ennek egyik oka a jó olvashatóság elérése és a gyakran bonyolult jelek könnyebb megtanulhatósága (lásd korábbi cikkünket is a kínai írásjelekről).

A kínai jelek gyorsírásának két változata van: a xingshu (hsziangsu), ami egy „félfolyóírás”, és a caoshu (cangsu), vagy más néven fűírás. Ezek elolvasása nem egyszerű, a fűírás megértése pedig igazi szakértelmet kíván.

A szabályos jelek így alakulnak át a fűírásnál (jobbról balra nézendő)
(Forrás: Wikimedia)

A bírósági vitákat a kínai birodalomban is rögzíteni kellett, ez pedig egy gyorsított írást igényelt. A fűírás különösen népszerű Japánban, ahol ez az írásforma a zen buddhizmus spontaneitásához kötődik. A japán hiragana szótagírás jelei is a fűírásból alakulhattak ki. Korábban Koreában és Vietnámban is elterjedt volt a kalligráfia, de a kínai írásjelek ottani 20. századi visszaszorulásával a kalligráfia is sokat veszített népszerűségéből – bár annak szabályait a koreai hangulra is lehetne alkalmazni. Japánban azonban ma is az oktatás része a kalligráfia.

A kínai kalligráfia néhány mestere és tanulmányaik

A kalligráfiát elsajátítani vágyók a nagy mesterek kézírásának utánzásával kezdik tanulmányaikat. Az egyik legelső, név szerint is ismert kalligráfus egy hölgy volt, Wei Shuo (Vej Suo, 272-349).

Több könyv is szól a helyes ecsetkezelésről, a legalapvetőbb közülük A Yong Nyolc Elve. Ez a Tang-dinasztia (i.sz. 618-907) idejéből, talán még korábbról származó írás a nyolc leggyakoribb ecsetvonást taglalja. A többi (vagy húsz) vonást ezekre lehet visszavezetni.

A Yong Nyolc Elvének egy korábbi változatát és elődjét már Wei Shuo megírta, Hét Erő néven. Wei Shuo másik jelentősége, hogy ő volt a kínai kalligráfia atyjaként számon tartott Wang Xizhi-nek (Vang Hszicse, 303-361) a mestere. Eredetiben ugyan nem maradt fenn Wang Xizhi egy kalligráfiája sem, de másolatokról és dörzsmásolatokból ismerjük őket.

A kínai kalligráfia a Tang dinasztia idején érte el a csúcsát, amikor a festészet és a költészet is virágzott. A Magyarországon legismertebb két kínai költő Du Fu és Li Bai (azaz Tu Fu és Li Taj-po) is ekkor élt. A részegségéről is híres Li Taj-po jó barátja volt a szintén iszákos Huai Su-nak (Huaj Szu, 737-799). A Tang dinasztia másik nagy mestere Yan Zehnqing volt (Jan Csencsing, 709-785), akivel egyesek szerint a kínai kalligráfia csúcspontját érte el. Az ő stílusa késő idős koráig fejlődött, és ő fogalmazta meg, hogy úgy kell írni az ecsettel, mintha homokba írna az ember.

A kínai császárok nem csak a művészeket és a művészeteket támogatták aktívan és lelkesen, de gyakran maguk is festettek és írtak. Közülük is érdemes megemlíteni Huizong császárt a Szung dinasztiából (960-1279), hiszen az általa kidolgozott fűírásnak külön nevet is adott az utókor – ez volt a „karcsú aranyvonal”. A felsorolást sokáig lehetne folytatni. Talán Dong Qichang-ot (Tung Csicsang, 1555-1636) érdemes még megemlíteni, aki mint esztéta is nagy névre tett szert. A kalligráfia Mao kulturális forradalmát is túlélte és ma is élő művészet Kínában csakúgy, mint Japánban.

A Huizong császár által kifejlesztett fűírási stílus
(Forrás: Wikimedia)

A mesterek utánzása mellett pár fontos alapszabálya is van a kínai kalligráfiának. Az ecsetet közel függőlegesen kell tartani, és az ecset irányával és a lenyomás erejével lehet a vonás formáját is szélességét befolyásolni. A közel egyenesnek tűnő vonalak is több irányváltoztatást takarhatnak. A kínai kalligráfia szépségét a részletek és az összhatás kölcsönhatása adja. A kalligráfia mesteri szintű elsajátítása több évig, évtizedig tarthat. Sok időt és türelmet kíván. Talán ezért is van, hogy Kínában ma is gyakran látni az utcán – főleg – idős embereket, akik botra erősített szivaccsal írnak betonra, hogy az pár perccel később a semmibe tűnjön.

Források:

http://kinai.kalligrafiaklub.hu

www.terebess.hu

Miklós Pál: A sárkány szeme

http://www.chinapage.com/callig1.html

Csiang Ji: Chinese calligraphy: an introduction

Wikipédia