Szinte mindannyian találkozunk kínai írásjelekkel minden nap, mégis igen keveset tudunk róluk. Bár a beszélt kínai nyelvnek több változata is van, az írásuk közös: ez is nagyban hozzájárul a kínai nép nemzettudatához. A kínai újságok olvasásához már 2000 jel ismerete is elég – csakhogy a legbonyolultabb jelek lejegyzéséhez akár 64 vonásra is szükség lehet.

Kínai írásjelek – a jelentés egyfajta tészta neve
(Forrás: Wikimédia)

Közép-Amerika és a Közel-Kelet mellett Kína a harmadik hely a Földön, ahol önállóan, más kultúráktól függetlenül alakult ki az írás. A kínai írásjelek – más néven karakterek – számunkra furcsa, bonyolult, rajzolt formája mindenkinek ismerős, hazánkban is gyakran találkozni velük a kínai éttermek, boltok és termékek feliratain. Legtöbben azt is tudják, hogy ezek az írásjelek nem betűk, nem csak pár tucatot kell megtanulni belőlük, hogy el tudjuk olvasni őket. A kínai írás szerepét és fontosságát nem lehet eléggé kihangsúlyozni. A kínai nyelvekkel egy későbbi cikkünk fog foglalkozni, de szükséges annyit elöljáróban megemlíteni, hogy sok szempontból a kínai írás az, ami összetartja az egyébként közel sem egységes kínai nyelveket.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A 2500 évvel ezelőtti klasszikus kínai mára már többfelé ágazott szét: különböző, egymás számára kölcsönösen érthetetlen nyelvekké fejlődött. A nyelvészek legalább 7-13 nyelvjárást különböztetnek meg. Ezek legalább annyira különböznek, mint Európában a Római Birodalom bukása után a latinból kifejlődött újlatin nyelvek. Az óriási különbség, hogy a nyelvi változások közben Kína nem hullott szét nyelvi nemzetekre: az egységes írás például segített megőrizni egy „össz-kínai” tudatot, ami mindig alárendelte a helyi érdekeket a Kínai Birodalom érdekeinek. Mivel a kínai írás alapvetően képi és nem fonetikus jellegű (nem a nyelv hangjait, hanem annak fogalmait kódolja), a különböző kínait beszélők is megértik ugyanazokat a jeleket – és ugyanazt az írást is használják. A sok nyelvjárás közül érdemes külön kiemelni a mandarint, ami 850 millió kínainak az anyanyelve, és szinte minden más kínai is beszéli második nyelvként. A mai írott kínai nyelv ugyanis a mandarin szabványán alapul.

A többiektől eltérően a középső sor jobbról balra olvasandó
(Forrás: Wikimédia commons)

A kezdetek

A kínai írás kialakulásának emlékei legalább 6500 évre nyúlnak vissza. Ezekről a korai leletekről – akárcsak a Kárpát-medence hasonlókorú tatárlakai leletéről – azonban nem lehet feltételezni, hogy már valódi írásra utalnának. A szakértők többsége egyetért abban, hogy az eredeti kezdetleges képi jelek csak a késő Sang dinasztia idején (i.e. 1200-1050) rendeződtek valódi írássá. Százezres nagyságrendben találtak jóscsontokat és teknőspáncélokat ebből az időszakból. Ezeken a leleteken több mint 2500 jel fordul elő, belőlük 1400-at sikerült a ma is ismert kínai jelek alapján megfejteni. A csontokat, miután kívánságokat és kérdéseket véstek rájuk, feltehetően tűzbe dobták, és a keletkező repedésekből jósoltak.

A Sang dinasztiáról nagyon keveset tudunk. Az sem teljesen biztos, hogy nyelvük kínai volt. Vannak ugyanis bizonyos alapvető következetlenségek a kínai írásjelek között, emiatt az sem zárható ki, hogy eredetileg esetleg egy másik nyelvhez találták ki őket. A kínai nyelvben egyazon gyökűnek tűnő szavakat néha szükségtelenül különböző módon ábrázolják már az ősi jelek is, míg azonos képi ábrázolásoknak néha teljesen különböző a kínai szótöve.

A Sang dinasztiát a Csou dinasztia (i.e. 1122-256) követte a kínai történelemben a trónon. A Csou uralkodói esetében már nem kétséges, hogy a kínai nyelvet használták. Ebből az időszakból tudniillik már bőven maradtak fenn különböző jellegű írásos emlékek, többek között például bronz edényeken.

Jelenleg kétféle kínai írás létezik, a klasszikus és az egyszerűsített. Az előbbit Taiwanon és Hongkongban használják, az utóbbit Kínában és Szingapúrban is, ahol a lakosság több mint kétharmada kínai etnikumú. Ezeknek további négy fontos stílusuk van – az úgynevezett kispecsét, kancellári, kalligrafikus, és standard –, de a különbségek alapvetően csak tipográfiaiak: csak a karakterek szögletességében és a vonalak rajzolatában, folytonosságában érhetők tetten. A ma általánosan használt standard változatot i.sz. 200 körül a Han dinasztia idején dolgozta ki egy vezető tisztviselő, Zhōng Yáo.

A kínai karakterek száma és belső logikája

Talán az egyik első dolog, amit tudni akarhatunk a kínai karakterekkel kapcsolatban, hogy mennyi van belőlük, és mennyit is kellene megtanulnunk belőlük, ha nekiveselkednénk a nyelvnek. Egy gyakran idézett adat, hogy a kínai újságok olvasásához kb. 2500 jelet kell ismernünk. Ez ugyan nagy szám, de gyakorlatilag mindenki el tudja sajátítani Kínában az általános iskola évei alatt, és a művelt kínaiak ennél 2-3-szor is többet ismerhetnek.

Fontos tisztázni ugyanakkor, hogy ez nem egyezik meg a kínai szavak számával, mivel a mai kínai szavak gyakran több jelből állnak. A kínai nyelv eredetileg egy szótagú szavakból állt, de különösen a központi mandarin nyelv mára már több szótagúvá fejlődött. Tehát a kínaiak is több tízezer szót tudnak lejegyezni már 2500 karakterrel is. A legnagyobb szótárak több mint 50 ezer jelet magyaráznak, de a legelmélyedtebb tudományos munkához sincs szükség 7000 karakternél többre, ami a kínai írásbeli vizsgák felső határa.

A kínai írás alapvető jellemzője, hogy – néhány nyelvtani módosító jelet leszámítva – egy írásjel egy szótagnak felel meg. A közhiedelemmel ellentétben azonban a jelek többsége nem piktografikus, tehát nem elvonatkoztatott képjel. Ez csak a jelek igen kis részére, nagyjából 4%-ára igaz. Ilyen néhány alapfogalom, mint a ’fa’ 木 [mù] vagy a ’hegy’ 山 [shan]. A jeleknek további 1%-át teszik ki a piktogrammokból képzett ideogrammok. Erre jó példa az ’él’ szó: 刃 [rèn], amit láthatóan a ’kés’ korábbi jeléből刀 [dāo] hoztak létre. A karakterek képzésének egy harmadik módja az összekombinálás. A fa jelét megkettőzve ligetet kapunk, 林 [lín]. Itt fontos megjegyezni, hogy ez nem két karaktert, hanem egyetlenegyet jelent. A kínai karaktereket úgy írják, hogy nagyjából egy azonos méretű négyzetbe férjenek – ha kell, tömörítik őket, így az egy négyzetbe illeszkedő vonások egy karakternek számítanak. Mint a fentiek alapján talán már ki is található, a fa jelét megháromszorozva megkapjuk az „erdő” 森 [sēn] szót.

A kínai karakterek túlnyomó többsége (becslések szerint 82-90%-a) azonban egy másik szerkezeti logikát használ. Nagy részük piktofonetikus összetétel eredménye, ahol az első rész az általános jelentést jelöli, a második rész pedig a kiejtés módját. Pontosabban a kiejtés módját a jel kialakulásának idején, ami mára már gyakran eltér a kiejtéstől, így nem mindig olyan pontosságú a hangzási segítség, ahogy az eredetileg volt. Az ’áradat’ 沖 [chōng] például a vízcsepp – mint fogalom – és a „közép” 中 [zhōng] – mint kiejtés – jeleiből áll, de látszik, hogy az eredeti kiejtés már módosult.

A mai kínai nyelvnek, főleg a mandarin változatnak, nagyon lecsökkent a hangkészlete, és a lehetséges szótagok száma mindössze ezer az angol nagyjából 8000-jéhez képest. Ezzel magyarázható, hogy nagyon sok a kínai szavak közt a homonimák, vagyis azonos hangzású szavak száma. Ez pedig nagyban elősegíti ezt a piktofonetikus karakter-alkotást, ami a mai napig létezik új szavak esetében. Néha egy-egy azonos hangzású szó jele idővel teljesen átveszi egy másik szó jelét. Ilyen például a [zì] 自, ami eredetileg ’orr’-ot jelentett, ma már azonban csak az ’önmaga’ értelemben használatos.

Néha olyan jellegzetességek is kialakulnak az írott kínaiban, ami a beszélt kínai nyelvre nem jellemző. Ilyen például az egyes szám harmadik személy esete. A beszélt kínaiban (akárcsak a magyarban) egy szó van rá: ’ő’ [tā] (他); de újabban általánosan elterjedt az írásbeli megkülönböztetés a hímnem, nőnem, élő és élettelen személyes névmás között, az ’ő’ (他) és az ’isten’, ’nő’, ’állat’ illetve ’tető’ jeleinek összekombinálásával.

Vonásokból karakterek

A kínai jelek vonásokból tevődnek össze, és ezeket a vonásokat szigorú sorrendben illik megrajzolni. Ennek az az oka, hogy a kínai karakterek átlagosan 9-10 vonásból épülnek fel, de nem ritka a 30 vonás sem egy-egy jelben. A sebesség, a pontosság és az olvashatóság szempontjából kialakult egy vonássorrend, ami segíti a karakterek memorizálását és a reprodukálását is. A diákoknak ezt a karakterekkel együtt meg kell tanulniuk, bár a későbbi alkalmazás során már nem feltétlen szükséges a sorrend betartása. A vonások száma egy karakteren belül 1-től 64-ig terjedhet, a leggyakoribb karakter 8 vonásból áll. Ez a 的 [de], ami melléknévi jelző és a birtokos eset jele is egyben.

A karakterek és az őket alkotó vonásaik nagy száma és az írásbeliség szélesebb körben történő elterjesztésének szükségessége a 20. század elején tette időszerűvé a karakterek egyszerűsítését. A reformot végül két ütemben, 1956-ban és 1964-ben hajtották végre: több ezer karakternek csökkentették a vonásszámát a kommunista Kínában. Taiwan egyébként ezért sem vette át az egyszerűsített jelek használatát.

A reformok együtt jártak a nyelvi standardizálással is, így a mandarin pekingi változatából hozták létre a hivatalos kínai nyelvet (putunghua, avagy köznyelv), a helyes kiejtést elősegítő latin betűs átírást (pinjin), és a nyugati nyelvekből átvett balról jobbra írást is. Korábban hagyományosan fentről lefelé és jobbról balra írták a kínai jeleket. Írásuk iránya még ma is megőrzött bizonyos fokú szabadságot, ami nagyobb az ábécével írt európai nyelvekben tapasztalhatónál.

Kínai jeleket nem csak Kínában és nem csak a kínai nyelvek lejegyzéséhez használnak. Koreában és Vietnámban is elterjedt volt a kínai jelek használata más írásmódok megjelenése előtt, de Koreában a 15. századtól a helyi fejlesztésű hangul szótagírás, Vietnámban pedig a gyarmatosítás óta egy latin betűs írás vette át a kínai jelek szerepét. A kínai jeleket a kínain kívül ma már csak a japán nyelv írásában használják. Nevük japánul kandzsi, ami a kínai jelek saját kínai hànzì (kínai jel) elnevezéséből származik.