Képzeljük el, hogy az ókori latinból kinőtt mai újlatin nyelvek beszélői írásban még mindig latinul kommunikálnak: latinul jelennének meg a könyvek, az újságok, de az iskolai jegyzeteléskor vagy a bevásárlólista papírra vetésekor is a latint használnák. Amikor viszont felolvasnának egy ilyen latin szöveget, már a saját olasz, spanyol, portugál vagy francia nyelvváltozatuknak megfelelő módon tennék. Nos, a mongolok egy jó része valami hasonlót művel, immár 800 éve. Ennek eszköze, a hagyományosnak tekinthető ujgur-mongol írás a 13. századtól van folyamatosan használatban máig is, ha nem is minden mongol területen, de a mongolság jó része által. A tágabb értelemben vett mongol nyelvű népek írásbelisége azonban ennél jóval régebbre nyúlik vissza, s mielőtt eljutnánk az előbb említett sajátosan jellegzetes helyzet leírásáig, kezdjük a mongolok által történelmük során használt 7–8 írásrendszer (illetve ezek további változatai) áttekintését időrendben a kezdetektől. Jelen cikkbe nem fog mindegyikük beleférni, de a következő részben szó lesz a kimaradókról is, ahogy röviden kitérünk majd azokra az írásokra is, melyeket nem annyira maguk a mongolok használtak, de maradtak ránk ezekkel lejegyzett mongol nyelvemlékek is.

Legkorábbi írások

Az első nép, melynek nyelvét konkrét adatokra támaszkodva is nagy valószínűséggel mongolként vagy ahhoz közelállóként azonosíthatjuk, az ún. szienpi (xianbei) népek közül származó, Észak-Kínában az Északi-Vej dinasztiát (386–534) megalapító topa (tuoba) vagy tabgacs volt (az előbbi név kínai, az utóbbi türk forrásokból származik). A dinasztia történetéről szóló régi kínai forrásokban fennmaradt néhány kínai írással lejegyzett tabgacs szó (ezek alapján sejthető mongolos nyelvük), s említés esik róla, hogy saját nyelvű könyveik voltak, de ennél több nem derül ki – hogy milyen írással íródhattak, a kínai egy változatával vagy mással, nem tudni, hisz ilyen könyv egy sem maradt fenn.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A következő mongol nyelvű nép a kitaj, ami szintén meghódította Észak-Kínát, s dinasztiájuk Liao néven uralkodott 907-től 1125-ig. A kitaj írásbeliségről már közvetlen adatokkal rendelkezünk, számos írásos emlékük maradt az utókorra. A kitajok két írásrendszert is használtak párhuzamosan: a 920-ban létrehozott nagy kitaj és a 925-ben kialakított kis kitaj írást. A nagy kitaj írás sok tekintetben a kínai rendszerre emlékeztet, s szó- és szótagjeleket használt. Az egy szótagú szavaknak saját jelük volt, de ezek egyúttal szótagjelként is szolgáltak. Noha több szótagú szavak is rendelkezhettek saját önálló jellel, azokat, amelyeknek mégsem volt ilyen jelük, a bennük található szótagoknak megfelelő szótagjelek egymás után helyezésével írták le. Egyes toldalékoknak (a kitaj ragozó nyelv) is önálló jelük lehetett. A jelek többnyire fentről lefelé, egyenletes közökkel követték egymást, az egy szóhoz tartozó jelek nem voltak külön jelezve, a sorok pedig jobbról balra sorakoztak. Számos jelet átvettek a kínai írásból (néha változtatás nélkül, néha átformálva azokat), a jelentésüket nem feltétlenül megtartva, de a nagy kitaj jelek többsége nem köthető kínai jelekhez. A nagy kitaj írás jelei közül csupán néhányat tekinthetünk megfejtettnek, az eddig elkülönített kb. 1000 jel nagy részének jelentése máig rejtély.

A kis kitaj írás a nagy kitajhoz hasonlóan kevert írásrendszer, használ néhány fogalom- és szójelet, de fonetikus jeleket is, s az utóbbiaknak van nagyobb szerepe benne. Egyes fonetikus jelek jelölhetnek egyetlen magánhangzót vagy mássalhangzót, míg mások magánhangzó és mássalhangzó kapcsolatát. A szavak többsége fonetikus jelekből van összeállítva, de bizonyos gyakoribb vagy fontosabb szavaknak önálló jele lehet. Ezek a szójelek is használhatók azonban más szavak lejegyzésekor, melyekben előfordul a szó kiejtésének megfelelő hangsor. Összességében az eddigi kutatások alapján a kis kitaj írás kevesebb mint 400 jelből áll. A nagy kitaj írástól eltérően az egy szóhoz tartozó jelek kis csoportokba rendezve, egymás mellé és alá kerülnek (hasonlóan ahhoz, ahogy a koreai írás jelei is elhelyezkednek). A nagy és kis kitaj írás egyes jelei alakjukban megegyezhetnek, de jelentésük nem feltétlenül azonos. A kis kitaj írás teljes megfejtése sem történt még meg, de lényegesen jobban áll, mint a nagy kitajé.

Noha a kitaj dinasztiát 1125-ben megdöntötték a dzsürcsik (ők is saját dinasztiát alapítottak Csin (Jin) néven), s a kitajok egy része nyugatra vonult Közép-Ázsiába, hogy ott karakitaj néven új államot hozzon létre, a kitaj írásbeliség még nem tűnt el teljesen. A dzsürcsik ugyanis átvették, s még évekig használták a kitaj írásrendszert, míg annak példájára alapozva létre nem hozták saját dzsürcsi írásukat.

Az ujgur-mongol írás használata

A ma élő mongolok hagyományos írása az ujgur-mongol írás (hívják mongol írásnak, klasszikus mongol írásnak is), mely legalább a mongol birodalom megalapítása óta, azaz mintegy 800 éve folyamatos használatban van. Ez mindenképpen igaz a Kínához tartozó Belső-Mongólia területére, ahol ma is ez az ott élő mongolok hivatalos írásrendszere, ezt tanulják az iskolában, ezzel az írással jelennek meg a mongol könyvek és újságok. Mongóliában az 1946-tól bevezetett cirill betűk mellett egy időben szinte teljesen visszaszorult az ujgur-mongol írás használata, s csak a rendszerváltás óta kezd valamelyest újra megerősödni. Noha a mongóliai általános iskolások a 90-es évek óta párhuzamosan tanulják a cirill és az ujgur-mongol írást, mégis a cirill dominál a hétköznapokban. Azok jó része, akik a 40-es és 90-es évek közt jártak iskolába, az ujgur-mongol írást nem, vagy kevéssé ismerik. Mongóliában ma inkább díszítő, mint gyakorlati célú ujgur-mongol írásos feliratokkal találkozhatunk cégtáblákon, könyvek borítóján, okleveleken. Ugyanakkor az értelmiség egy része kifejezetten magáénak érzi, s használja a mindennapokban is kézírásra, jegyzetelésre is.

Az ujgur-mongol írást a mongolok az ujguroktól vették át (hozzájuk pedig a szogdoktól került, s végső soron az arámi írással, illetve más közel-keleti írásokkal rokon), de hogy pontosan mikor és milyen körülmények közt, az nem teljesen tisztázott, s hiteles forrás nem szól erről. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a 13. század elejétől, a mongol birodalom megalapításától már használták, s mivel a birodalomalapító Dzsingisz kán és utódai államában az ujgur származású hivatalnokok fontos szerepet töltöttek be, tőlük közvetlenül is származhat. Ugyanakkor az ezzel az írással lejegyzett szövegek nyelvének és helyesírásának néhány jellegzetessége utalhat arra is, hogy már Dzsingisz kora előtt is átvehette valamelyik mongol nyelvű nép (najmanok, kereitek?) az ujgurok írását, s az így lejegyzett nyelvváltozat válhatott aztán a birodalom írásbeliségének alapjává. Egyelőre a kérdésre nincs végleges válasz. A 13. századból származó, Dzsingisz kán életéről szóló mongol nyelvű műben, A mongolok titkos történetében az írásbeliséggel kapcsolatban annyi szerepel, hogy kánná választásakor (1206-ban) és a birodalom ügyeinek elrendezésekor Dzsingisz parancsot ad örökbe fogadott öccsének, Sigi-kutukunak, hogy „az egész nép részekre osztását, a bíráskodási ügyeket írja be a Kék könyvbe”. Hogy a Kék könyvet milyen írással vezették, az sajnos nem derül ki.

A mongol írásbeliség már a kezdetektől igen fejlett volt. A birodalomban keletkező hivatalos iratok, levelek, emlékfeliratok mellett a fontos szerepet betöltő buddhista egyház céljaira is számos szöveg készült. Ezek jó része ujgur, kínai és tibeti nyelvű buddhista művek fordítása, melyeket nem csak kézzel írva, hanem már a 13–14. századtól kezdve fadúcos nyomtatással is sokszorosítottak. A mongol irodalom legelső és egyik legfontosabb alkotása, A mongolok titkos története is ujgur-mongol írással lett lejegyezve a 13. század első felében, noha ez közvetlenül nem maradt ránk. Teljes szövege kínai írással átírva, a Ming-kori (1368–1644) kínai fordítóiskola tankönyveként került elő, illetve számos részét megtaláljuk későbbi mongol történeti művekben.

A mongol szellemi kultúrának és a buddhizmusnak a birodalom 1368-as bukását követő hanyatlása után a 16–17. századtól kezdődő újbóli kiteljesedése magával hozta az írásbeliség felvirágzását is, s a vallásos művek mellett sorra születtek történeti, orvosi, jogi, nyelvészeti és más témájú munkák, ahogy versek, szépirodalmi alkotások is. Ebben az időszakban, a buddhista kánonfordítás során alakult ki és csiszolódott egységessé az ujgur-mongol írásos irodalmi nyelv klasszikusnak nevezett változata.

Az ujgur-mongol írás jellemzői

Az ujgur-mongol írás betűírás, magánhangzó- és mássalhangzójeleket egyaránt tartalmaz. A betűk fentről lefelé követik egymást (a szogd írás még a közel-keleti írások szokása szerint vízszintesen jobbról-balra haladt, de az ujgurokhoz kerülve elfordult 90 fokkal – talán az akkoriban szintén függőlegesen írt kínai írás hatására), a sorok balról jobbra haladnak. A betűk többnyire egy függőleges vezéregyenest követve kapcsolódnak egymáshoz, s helyzeti változataik (allográfjaik) vannak, azaz másként nézhetnek ki szó elején, szó közepén, szó végén és önállóan leírva. Kezdetben az ujgur ábécét és helyesírást változtatás és bővítés nélkül alkalmazták a mongol nyelvre, s mivel abban eredetileg is voltak többértelmű betűk, s az ujgur nyelv hangkészlete is eltérő volt a mongoltól, számos betű a mongol használatban is többértékű lett, nem csak egy hangot jelölhetett. Így az ujgur-mongol írás kezdeti formájában többek közt nem különbözteti meg a [d]-t és [t]-t, a szóközi [cs]-t és [dzs]-t, a szókezdő [j]-t és [dzs]-t. A mongol négy ajakkerekítéses magánhangzójának ([o], [u], [ö], [ü]) jelölésére szó belsejében ugyanazt az egy betűt használja, s az első szótagban is csak annyi különbséget tesz, hogy elölképzett ([ö], [ü]) vagy hátulképzett ([o], [u]) magánhangzóról van-e szó. Hasonlóképp az [a] és [e] között is csak szó kezdetén van különbség, de az utána következő betűktől függően ott sem mindig egyértelmű. A 13. századi mongolban még létező – később nyom nélkül lekopott – szókezdő [h] hangot pedig az ujgur-mongol írás egyáltalán nem jelölte. Talán azért, mert az írást átadó ujgurok nyelvében nem volt ilyen hang, s az ujgur írnokok esetleg nem is nagyon érzékelték ezt a hangot.

Érdekesen alakul a betűtakarékosság a [k] és a [g] hang esetén: ezek egyértelmű jelölésére elegendő lenne két betű, s eredetileg valóban ennyi is jelölte őket, de mégsem egyértelmű módon. A meglévő két betű egyike ugyanis csak hátulképzett (mély hangrendű) magánhangzókat tartalmazó szavakban használatos (a mongolban a magyarhoz hasonló magánhangzó-harmónia van), de ott mind [k]-t, mind [g]-t jelölhet (ezeket q-val és γ-val szokás jelölni latinbetűs átírásban), míg a másik betű elölképzett (magas hangrendű) magánhangzós szavakban fordul elő, de szintén [k]-t és [g]-t egyaránt jelölve. Noha önmagában felesleges lehet a [k] és [g] allofónjainak ilyen megkülönböztetése, hisz a hangrend szerinti változataiknak nincs jelentés-megkülönböztető szerepük, használatuk megkönnyíti az ugyanazon betűvel jelölt [o]/[u]/[ö]/[ü] vagy [a]/[e] hangok beazonosítását, mert – a magánhangzó-harmónia ismeretében – meghatározzák a szóban előforduló magánhangzók hangrendjét. De ez persze csak a [k]-t vagy [g]-t tartalmazó szavakra igaz, s ott sem mindre, mert [i] előtt még mély hangrendű szavakban is a [k] és a [g] magas hangrendű formája áll. A mély hangrendű [k] és [g] különbségét elég hamar mellékjellel (két ponttal) kezdték jelezni (miként más többértelmű betűnél is bevezetésre került egy vagy két pont mellékjelként), de a mellékjelek használata egyes szövegekben mégis elmarad, illetve – helyesírási szokásoktól függően – felcserélődhet, hogy a mellékjeles és mellékjel nélküli betű melyik hangot is jelenti.

Nehezség még az olvasó számára, hogy bizonyos betűk több olyan elemből állnak, melyek önálló betűként is használatosak: pl. a mély hangrendű [k] jele szóközi helyzetben két kis fogacskából áll, de egy fogacska önállóan [a], [e] vagy [n] is lehet, így a [k] két fogacskája az [an], [en], [na] és [ne] hangkapcsolatokat is jelölheti. Mindazonáltal mongol nyelvismeret és megfelelő szókincs birtokában jórészt probléma nélkül el lehet olvasni egy ujgur-mongol írásos szöveget, mert a többféleképp is kiolvasható szavaknak rendszerint csak egyetlen olvasata az, ami valóban létezik is a nyelvben. Ahol a többféle olvasat megértési nehézséget okozna, néha igyekeztek szándékosan eltérő írásmóddal megkülönböztetni az amúgy azonos alakú szavakat (pl. a szóvégi magánhangzó egybe- vagy különírásával). A gyors kézírásban sokszor elmarad az ujgur-mongol írás számos betűjében előforduló kis fogacskák használata, helyüket csak az írás gerincét alkotó függőleges vonal hossza, illetve az esetleges mellékjelek mutatják.

Az idők során az ábécé betűinek nem csak stílusa, formája és megjelenése változott valamelyest (pl. a 14. század után jórészt eltűntek a szóvégi betűk hosszan lehúzott függőleges vonalai, ami még ujgur örökség volt, s hasonlított az arab írásformához – lásd a következő képet), hanem rendszere is: egyes betűk vagy betűváltozatok kikoptak a használatból, s újak is megjelentek. Az ujguroknál még [z]-t jelentő, de a mongolban [sz]-ként használt betű fokozatosan eltűnt a használatból, s helyére az ujgurban még [s]-t jelentő betű lépett, miközben a mongol [s] számára ugyanezen betű két ponttal ellátott változatát kezdték használni, az eredetileg két szorosan egymás mellett lévő fogacskával jelölt [r] jele pedig kerekded ívvel egészült ki. Mára megkülönböztetik a korábban egyforma betűvel rendelkező szóbelseji [j] és [i] hangokat, a [cs]-t és a [dzs]-t, s következetesen alkalmazzák az [n], [g] és [s] betűinek mellékjeleit (legalábbis nyomtatásban). A buddhista művekben gyakran felbukkanó tibeti és szanszkrit szavak, nevek könnyebb és egyértelműbb lejegyzése érdekében 1587-ben Ajúsi Gűsi tudós buddhista szerzetes létrehozta ezen nyelvek hangjai számára a galik néven ismert kiegészítést, mely új, illetve módosított betűket foglal magába. A galik betűk egy részét ma is használják idegen szavak és nevek leírására, de nem próbálták a mongol nyelv hangjainak egyértelműbb lejegyzésére alkalmazni.

Az ujgur-mongol ábécé mai formájában (a hétköznapokban nem használt galik betűkészlet nélkül) megtalálható az ELTE Belső-ázsiai Tanszékének honlapján, miként egy részlet is az Altan tobcsi című 17. századi mongol történeti műből ujgor-mongol írással és latinbetűs átírásban.

Mi is a helyzet a latinnal?

Az ujgur-mongol írásos írásbeliség egy sajátos jellemzője, hogy voltaképpen egy 13. századi nyelvállapotot rögzít, s az írott nyelv nem (vagy csak nagyon kis mértékben) követte a beszélt nyelvben azóta végbement hangváltozásokat. Pl. ami a mai mongolban kb. [szurgúľ] ’iskola’, [dzürh] ’szív’, [jalá] ’légy’, [övgön] ’öregember’ formában hangzik, az ujgur-mongol írással leírva [szurgaguli], [dzsirüken], [ilaga] és [ebügen] formában szerepel. Ez egyrészt nehezítheti az írás-olvasást, másrészt viszont (hasonlóan pl. a kínai íráshoz) egy nyelvjárások feletti egységes irodalmi nyelv létét teszi lehetővé: egy ujgur-mongol írásos szöveget mindenki elolvashat a saját nyelvjárásának megfelelő kiejtéssel, s fordítva is, a saját nyelvjárásának megfelelő szöveget ujgur-mongol írással leírva az más nyelvjárásúak számára is jól érthető lehet. Természetesen a helyesírás és a nyelvezet sem maradt teljesen változatlan a 13. század óta, kisebb modernizálások történtek benne (pl. ha egy szó kiejtése már a mongolok számára is követhetetlen módon eltér az eredeti írott formától: az eredeti [edüge] ’most’ mai kiejtése [odó], s modernizált helyesírása [odo]; a beszélt nyelvben [-d] formájú helyhatározó a korábbi [-dur]/[-dür] helyett írásban [-du]/[-dü] alakú), s a szókincsbeli és alaktani változások egy része is jól látható, de lényegében mégis olyasmi a helyzet, mint bevezetőben említett helyzet lenne a latin és a mai újlatin nyelvek viszonyában.

Mivel a nyelvi változás során óhatatlanul előfordult, hogy a beszélt nyelvből kikoptak olyan szavak, melyek régebbről származó írott szövegekben még megtalálhatók voltak, ezeket a szavakat – az ujgur-mongol írás már említett többértelmű betűi miatt – már nem tudták pontosan kiolvasni, azaz inkább hol így, hol úgy olvasták. Ez főleg régi nevekkel fordult elő, de közszavakkal is. Így ha egy ilyen szót esetleg visszakölcsönöztek az írottból a beszélt nyelvbe, akkor sokszor nem a tényleges eredeti alakban vagy – a lehetséges olvasatoknak megfelelően – több formában tették meg. Pl. a modern mongol [tanhim] ’terem, csarnok’ és [tenhim] ’tanszék, intézet’ szó ujgur-mongol írással leírva egyformán néz ki (az [a] és [e] azonos jele miatt), s egyazon szónak két – azóta önállósult – olvasatából ered.

Érdekes még, hogy az ujgur-mongol írásbeliség ún. preklasszikus korszakában (kb. a 17. századig) sok esetben jobban tükröződtek a beszélt nyelv jellemzői, mint a 17. század után, a mongol buddhizmus felvirágzásakor a vallásos irodalom számára mesterségesen egységesített és kifejezetten archaizáló klasszikus változatban. Nem mondhatnánk, hogy a mongolokban egyáltalán nem merült fel, hogy közelítsék a leírt szavakat a megváltozott kiejtéshez, de az ujgur-mongol írás változtatás nélkül erre nem nagyon alkalmas, mert nem képes jelölni a mongol nyelvekben időközben megjelent és fontos jelentés-megkülönböztető szerepű hosszú magánhangzókat. Az írás bővítésével ez is lehetségessé válhatott volna, s volt is egy ilyen próbálkozás a 17. században, de – számos ok miatt – végül nem teljesen ért célt. Erről viszont majd csak a következő részben lesz szó.

Kalligráfia

A keleti kultúrákban nagy hagyománya van a képi ábrázolások mellett a kalligráfiának. A mongoloknál is népszerűek a díszes feliratok, melyeket az ujgur-mongol írás különböző változataival írnak, vagy egészen egyedi módon formálják meg őket. Érdekes a szögletesített ebkemel (mai: [evhmel]) ’hajtogatott’ stílus, melyet az egyenletes vastagságú, egymástól azonos távolságban haladó, derékszögben kanyarodó vonalak jellemeznek. Van ugyanennek olyan változata is, mikor a szöveget hasonlóan geometrikus vonalakkal, de külsőleg kör alakúvá formálva készítik el. A körön belülre írt kalligrafikus feliratok a geometrikus mellett készülhetnek vastag, hullámzó vonalakból is.

A kalligráfia egy kreatív fajtája, mikor a leírt szó jelentését igyekeznek megformálni a betűkből. Ennek tipikus példái az állatelnevezések: előszeretettel formálnak lovat, tevét, juhot vagy épp madarat a betűsorból. Több példa is található Batbajir kalligráfus honlapján, valamint az alábbi videóban is megtekinthető számos kalligráfia, illetve régi és új ujgur-mongol írásos szöveg:

A cikk következő részében megismerkedünk az ujgur-mongol írás reformált változataival, a kiváltására még a mongol birodalom idején bevezetett, ám rövid életű új írással, valamint különleges, díszítő célú írásokkal és a mai modern, európai hatású írásrendszerekkel.

Ajánlott irodalom

Kane, Daniel: The Kitan Language and Script.

Kara, György: Books of the Mongolian Nomads. More than Eight Centuries of Writing Mongolian.

Кара, Д.: Книги монгольских кочевников.

Sárközi, Alice: Classical Mongolian.  

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)