A hangul, azaz a koreai írásmód sok tekintetben rendkívül különleges. Bár kialakulására hatással volt a kínai írás és kisebb mértékben a föníciaira visszavezethető alfabetikus írás is, valójában teljesen új és egyedülálló írásrendszerről van szó. A hangul ugyanis az egyetlen írás, melynek betűi és betűformái logikus kapcsolatban vannak mind a fonémák (azaz olyan hangok, amelyek megváltoztatják egyes szavak jelentését, pl. hét – hat) hangképzésének helyével, mind a hangképzés módjával.

Tradícionális koreai hangul és hancsa szövegek egy szöuli piacon

Nagy Szecsong és a nép nyelve

A hangult a 15. század közepén dolgozták ki koreai tudósok Nagy Szecsong (1397-1450) koreai király megbízásából. Nagy Szecsong igen művelt és humanista uralkodó volt, a koreai történelemben szerepét Mátyás királyéhoz hasonlíthatjuk. Támogatta a tudományokat és a művészeteket, létrehozta a Tudós Tanácsot. Ezt a Tudós Tanácsot bízta meg a hangul írás megalkotásával is, de ő maga is személyesen részt vett benne. Az abban az időben használt kínai írásjelek (hancsa) ugyanis alkalmatlanok voltak a koreai nyelv hangjainak és ragozásának pontos leképezésére. A koreai nyelv agglutináló (azaz ragozó) szigetnyelv – legközelebbi rokona talán a japán lehetne, bár jelenleg nincs elég bizonyíték a nyelvrokonságra. Ezzel szemben a kínai tonális izoláló nyelv (tonális, azaz olyan nyelv, amelyben a hanglejtésnek, intonációnak fontos szerepe van, illetve izoláló, azaz olyan nyelv, amelyben elszigetelt szavakkal, segédszavakkal, szórendi szabályokkal lehet kifejezni a nyelvtani viszonyokat). Mindemellett a hancsa jelek elsajátítása rendkívül időigényes volt az, csak az arisztokrácia engedhette meg magának a luxust, hogy több ezer kínai jelet megtanuljon. A fonetikusságon alapuló hangult azonban pár nap alatt elsajátíthatja bárki.

Az írásalapító Nagy Szecsong szobra
(Forrás: Wikimedia)

A hangul leírása 1446-ban jelent meg Hunmin Jeongeum, azaz „Helyes hangok az emberek művelésére” címmel, és használata gyorsan el is terjedt a koreai köznép között.

Az arisztokrácia tiltakozott az új írás ellen, hiszen megingatta egyeduralmát az információ-kezelés felett, ezért az új írásmódot 1504-ben már be is tiltották. A tiltás azonban nem volt túl hatékony, és még az évszázad vége előtt újra használatban volt a hangul. Sokáig azonban lekicsinylő nevekkel illették az új rendszert, nevezték női írásnak, gyermekírásnak, népi írásnak (eonmun), vagy „egyetlen reggelen megtanulható” írásnak. A mai elnevezés, a hangul annyit jelent, hogy koreai vagy nagyszerű írás, a han szó jelentésétől függően. Először csak 1894-ben vált az ország hivatalos írásává, de mára már szinte teljesen kiszorította a korábbi, kínai jeleken alapuló hancsa írást mindkét Koreában.

A hangul felépítése

A hangul a betű- és a szótagírásnak a keveréke. Vannak betűjelei, ezek neve dzsamó (betű-anya), de ezekből a betűkből utána szótagokat alkot egy standard négyzetbe illesztve a szótag betűit. A végeredmény a kínai jelek blokkjaira emlékeztet, de attól első ránézésre könnyen megkülönböztethető, mivel a koreaitól eltérően a kínai jelek nem használják a kört.

A hangul szó két szótagja és dzsamói
(Forrás: Wikimedia)

A hangulnak alapvetően 24 dzsamója van. Ezek 10 magánhangzót és 14 mássalhangzót jelölnek, de további 27 kettős betű rendelkezik dzsamóval, amelyek visszavezethetők a 24 alapdzsamóra. Korábban még több dzsamó létezett, de ezeket a koreai nyelv hangkészletének változásai miatt ma már nem használják. A hangul szótagjai mássalhangzó (Má) –magánhangzó (Ma)- [(Má)-(Má)] formát vesznek fel. Amikor egy szó magánhangzóval kezdődik, azt kötelezően egy ㅇ jelöli. Ez egyébként – más helyzetben – egy ng hang, ami szó elején mindig néma, hiszen ng hanggal nem kezdődik koreai szótag.

Az ezzel a módszerrel képezhető összes szótag száma 19x21x28, azaz 11172, amit azonban a kínai jelek hasonló számával ellentétben nem kell külön megtanulni, hiszen egyenként felismerhető elemekből épülnek fel.

A mássalhangzók

A dzsamók alkotóik lenyűgöző nyelvészeti ismeretéről árulkodnak. A mássalhangzók formái jelzik a hangképzés helyét és módját is. Például a t [tʰ] dzsamója ㅌ: itt a felső vonás azt jelzi, hogy zárhangról (plozíváról), azaz olyan hangról van szó, aminek képzése során a légáramlást (nyelvvel, ajakkal) hirtelen megállítjuk a szájüregben. Ugyanez a helyzet a ㄱ g hanggal is. A középső vonás azt jelzi, hogy hehezetes (azaz nagy erővel kifújt, aspirált) hangról van szó: ez a helyzet a h hangnál is: ㅎ. Az alsó vonal azt jelzi, hogy visszahajtott nyelvheggyel kell képezni a hangot (koronálisan), ilyen az ㄴ n hang.

Még ennél is nagyszerűbb azonban a mássalhangzók és azok formái közötti összefüggés, ahogy azt az eredeti 1446-os Hunmin Jeongeum magyarázza. A veláris (a nyelv hátuljával és a lágy szájpadlással képzett) hangok alapformája ㄱ a nyelv hátsó részének oldalnézetét szimbolizálja, a bilabiális (mindkét ajak használatával képzett) hangok alapformája ㅁ az ajkak alakját szimbolizálja, és így tovább.

A hangképzést ilyen részletesen leíró rendszer nem is létezik még egy, ezzel a tulajdonságával a hangul egyedül áll az ábécék között. Még a 20. században megalkotott nemzetközi fonetikai ábécé (IPA: International Phonetic Alphabet) sem ennyire logikus, mert alapvetően a latin ábécére épül, ami teljesen független a hangok képzési módjától és helyétől.

A dzsamókat direkt úgy fejlesztették ki, hogy a koreai nyelv hangjaihoz illeszkedjenek, ezért minden tökéletességük ellenére nem feltétlen ideálisak más nyelvek hangjainak a jelölésére. Nem különbözteti meg például a hasonlóképpen képzett mássalhangzó párokat, mint a k/g, p/b, cs/dzs, vagy az l/r.

A magánhangzók

A magánhangzókat is a képzésük helye alapján alkották meg kombinálva azt a jin-jang elvével. A magánhangzók azonban többet változtak a több mint 500 évvel ezelőtti megalkotásuk óta, mint a mássalhangzók, és mára már nem mindig fejezik ki hűen, hogy elöl vagy hátul képzettek, és hogy nyíltak vagy zártak. A vízszintes vonalak a földet szimbolizálják, a pontok a napot, azaz a menyboltot, míg a függőleges vonalak az e kettőt összekötő embert. A tíz alapmagánhangzóból három hátul képzett és vízszintes (például ㅜ u), három elöl képzett és függőleges orientáltságú (példáulㅏ a), míg a maradék négy jotacizmus, azaz jésítéssel képzett hang, amit a kis kiegészítő megkettőzésével képeznek (példáulㅑ ja). Ezeken kívül még további 11 diftongus, azaz kettős magánhangzó is van a dzsamók között, melyeket a fentebbiek kombinációjából lehet létrehozni.

A hangul kapcsolata más írásmódokkal

A hangul blokkjai egyértelműen a kínai írásmód jeleihez hasonlítanak, még a jelek vonalainak rajzolási iránya is a kínai kalligráfia szabályait követik. Bár a koreai írás a 20. században átvette az európai írásirányt és mondatjeleket, de a blokkosítás helyetti teljes lineáris (balról jobbra folyamatosan írott) változatának elterjesztése sikertelen maradt, a többszöri próbálkozások ellenére is. Így a hangul szótagok a mai napig a látás vízszintes és függőleges dimenzióját egyaránt használják, továbbá egyszerre számítanak vizuális és akusztikai jeleknek.

A Phagspa betűk [k, t, p, s, l] (felül), és a Hangul változataik, g, t, b, j, l [k, t, p, ts, l] (lent). A Phagspa w, v, f betűk a [h] változatai, míg a hangul w, v, f a [p] és egy kör hozzáadásával képződnek
(Forrás: Wikimedia)

Geri Ledyard, a Columbia Egyetem professzora szerint a hangul öt dzsamója a mongol phagsz-pa ábécé (Drogön Chögyal Phagpa tibeti szerzetes által 1268-ban kidolgozott ábécé) betűire vezethető vissza, és további három képzése a phagsz-pa képzési logikájára hasonlít. Ledyard elméletével azonban a nyelvészek többsége nem ért egyet.

Mindenesetre a hangul teljesen különbözik a kínai és a föníciai írás hagyományának világától is, helyette saját logikát teremt. A koreai Hangul Társaság igyekszik terjeszteni is ezt a mindenféleképpen zseniálisnak mondható írást. 2009-ben az első nyelv, az ausztronéz cia-cia nyelvet beszélő 80 ezres indonéz Bau-bau város jelezte is, hogy a latin betűk helyett áttér a hangul használatára.