A magyar nyelv többközpontúságáról volt már szó, de most ismét előkerül a témakör egy kicsit más nézőpontból. Ehhez jön egy újszerű fogalom, a közveleges nyelvváltozat, ami csak első hallásra tűnik idegennek. Végül Tolcsvai Nagy Gábor egy első ránézésre nem olyan fontos megjegyzését gondoljuk tovább, ami a mai tudományos élet sok-sok területére kivetíthető. Az MTA Magyar Nyelvi Bizottság 1995. október 9-i ülésének bemutatása a végéhez ért.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Közveleges nyelvváltozat

Lanstyák István a félreértések és a többközpontúság kérdésének tisztázása érdekében Deme László két megjegyzésére reflektált. Először egy kevésbé ismert és használt fogalomra, a közveleges nyelvváltozatra, azaz a regionális köznyelviségre tért ki:

Van viszont regionális köznyelviség; ez utóbbi fogalom arra utal, hogy az elméletileg megkülönböztetett változatok helyett – ilyen többek között a nemzeti standard és a helyi nyelvjárások – a tényleges nyelvhasználatban olyan közveleges nyelvváltozatokat találunk, amelyek az előbbiekből merítenek elemeket a beszédhelyzet egyes tényezőinek függvényében...

Vagyis nagyjából arról van itt szó, hogy a nyelvváltozatok, amiket mi elméletben elkülönítünk, a valóságban nem választhatóak el olyan élesen egymástól. Ezek csupán kutatói absztrakciók, a nyelvhasználatban nem lehet ilyen határvonalakat húzni. Ezzel kapcsolatban szoktuk azt mondani, hogy ahány nyelvhasználó, annyi nyelvváltozat és annyi nyelvhelyesség van.

Nincs éles határvonal az egyes nyelvváltozatok között
(Forrás: Wikimedia Commons / Andreas Steinhoff)

Nagyon fontos az idézett rész vége, amely a beszédhelyzet jelentőségére hívja fel figyelmünket. Az említett keveredés ellenére mégiscsak van egy alapvető elkülönülés (vagy inkább elkülönítés) a nyelvváltozat rangját illetően. Általában van egy emelkedett változat (ez nálunk az elit réteg által használt standard) és több, úgynevezett közönséges nyelvváltozat. A beszédhelyzetek egy részében az emelkedettnek titulált, míg más részében „közönséges” nyelvváltozatot használjuk következetesen (bár ez sem törvényszerű).

Többközpontúság

Lanstyák István következő reflexiója a többközpontúságra, valamint a határon túli nemzetiségi tudatra vonatkozott. Gondolata egy olyan problémára világít rá, amely ma is ugyanúgy aktuális, mint majd 20 évvel ezelőtt:

Valóban veszélyes lehet az, ha a nemzetiségi tudat területén is leválasztjuk azt, ami a külső körülmények folytán már régen „leválasztódott”. Csak az a baj, hogy nem mi döntjük el, hogy többközpontú-e a magyar nyelv; ez tény, illetve definíció kérdése. Ahhoz, hogy egy nyelv többközpontúnak számítson, nem szükséges, hogy államnyelvként legyen használatos, elég, ha például bizonyos hivatalos nyelvi funkciókban él széleskörűen. Mivel ez több országra is érvényes, nyelvünk többközpontú. Valóban megfontolandó viszont az, hogy lélektani okokból mennyire érdemes ezt a koncepciót széles körben népszerűsíteni.

Lanstyák arra utalt, hogy – ahogy már korábban szó volt róla – egy nyelv nemcsak akkor többközpontú, ha azt egynél több országban használják széleskörűen emelkedett funkciókban (amilyen például az oktatás, a tudomány, a média stb.) Jó példa erre az angol, amit nem csak Angliában használnak államnyelvként. Többközpontú egy nyelv abban az esetben is, ha azt egy ország valamely jelentékeny kisebbsége beszéli és az érintett nyelv az említett funkciók legalább egy részét betölti. Ilyen helyzetben van például Szlovákiában a magyar. De úgy is fogalmazhatunk, hogy a magyar szintén többközpontú nyelv, csak másképp, mint az angol.

Veszélyes lehet az, ha a nemzetiségi tudat területén is leválasztjuk azt, ami a külső körülmények folytán már régen „leválasztódott”
(Forrás: Wikimedia Commons)

Lanstyák hozzászólásának másik érdekes része az, hogy milyen lélektani problémát okoz ennek az elképzelésnek a terjesztése. Azt persze nem tudjuk, hogy pontosan mit értett ezen Lanstyák Istvan, de valószínűleg az első mondattal kapcsolódik össze kijelentése. A nemzetiségiek kérdése nagyon érzékeny és ingoványos terület, éppen ezért minden jó szándék ellenére könnyen negatív kicsengése lehet egy olyan elméletnek, ami a magyart többközpontúnak nevezi. Elég csak egy picikét félreérteni, a nem nyelvészeti oldalt kiemelni, és máris olybá tűnhet, hogy a nemzeti egység kerül veszélybe. Például egy kisebbségi helyzetben lévő nem biztos, hogy úgy érti a többközpontúság fogalmát, mint ahogy egy nyelvész. Elképzelhető, hogy az identitásának a megkérdőjelezését véli felfedezni abban az elméletben.

Tolcsvai Nagy Gábor elégedetlensége

Az ülés lezárását megelőzően Tolcsvai Nagy Gábor is közölte zárógondolatait az elhangzottakkal kapcsolatban. A nyelvstratégia lehetséges problémáinak, feladatainak megoldatlanságról, a felmerülő kérdések megválaszolásának hiányáról beszélt, illetve egy ma is rendkívül lényeges kérdést fogalmazott meg, ami nemcsak a nyelvészetet, hanem minden más tudományt is érint:

Számomra ez a mai beszélgetés ilyen értelemben bizonyos fokig kommunikációs kudarc volt, s azt is megmondom, hogy miért. […] a felvetésekre nem kaptam a vitában választ, ugyanis a vitának legalább az első fele a nyelvi tervezés – nem nyelvi tervezés kérdése körül forgott, tehát egy szakszó kérdésénél elakadt, s ilyen módon az itt elhangzott elutasítás, a kritika a részletekbe kapott bele. […] a változó körülmények, a változó eszmei áramlatok között mindig újra meg kell határozni saját tevékenységünket és elméleti keretünket, hogy a gyakorlat kellően hatásos legyen. Módszertant csak megfelelően kidolgozott elméleti alapokra lehet építeni, azt pedig csak megfelelő mennyiségű empirikus adatra.

A tudományos életben egyáltalán nem ritka, hogy egy konferencia vagy szakmai vita kevésbé eredményes, hatékony. Amiről Tolcsvai Nagy beszélt, ma is áll. Sokszor érzi úgy az ember, hogy egy-egy szakmai vita, megbeszélés elsiklik a lényeg felett, és nem történik más, mint felesleges szószaporítás. Ez pedig azért óriási probléma, mert a valódi cél, az új nézőpontok, felvetések megtárgyalása, valamint a későbbi teendők és célok kitűzése elmarad vagy csak részben történik meg.

Végül kanyarodjunk vissza kiindulópontunkhoz, a nyelvstratégia történetéhez! A sorozatunkban fölidézett 1995-ös vita részleteiből sok érdekes dolog kiderült, ami szorosan összefügg a jelenlegi Nyelvstratégiai Intézet felállításával. Azon túl, hogy a vitában többször felmerült az intézet megalapításának gondolata, a két vitaindító írás egyike pedig kísértetiesen hasonlít a MANYSI kormányrendeletben rögzített feladataihoz. Nem lenne meglepő tehát, ha némi összefüggés lenne a két esemény között.

Ezen túlmenően rendkívül fontos tanulság lehet az aktuális nyelvstratégiát kidolgozók számára, hogy „a nyelvtudomány nem nyelvművelés, és a nyelvművelés nem nyelvtudomány”. A nyelvtudomány figyeli, követi és leírja azt, hogy mi történik a nyelvvel, de nem akarja előírni azt, nem akar szándékosan beleavatkozni annak változásába. A nyelvész legfeljebb ajánl, bővít, újat keres. A nyelvművelő ellenben kötelez, gyomlál, hibát keres. Természetesen ez szíve joga. „Ahhoz azonban nincs joga, hogy ilyen céljaihoz a nyelvtudományban keressen támaszt, mert ott ilyesmi nincs” – ahogy Nádasdy Ádám írja egy 2008-as cikkében. Ez a leglényegesebb gondolat, amit a nyelvstratégiánkon serényen dolgozó tisztségviselőink számára felidézhetünk a múltból, mindenekelőtt a jelenre és jövőre való tekintettel.

Felhasznált irodalom

Lanstyák István: Gondolatok a nyelvek többközpontúságáról (Különös tekintettel a magyar nyelv Kárpát-medencei sorsára)

Nádasdy Ádám: A hír igaz

Nyelvi tervezés, nyelvi politika II. rész: Tájékoztató; Hozzászólások (1996), Magyar Nyelvőr 120/4, 380–402.