Ahogy az előző részben már utaltunk rá, a 19. század elején új távlatok nyíltak a nyelvészet előtt: az összehasonlító nyelvtudomány minőségileg, módszerességben és elmélyültségben új szakaszba lépett, és a nyelvtörténeti kutatásokkal együtt hamarosan az egész nyelvtudomány leggyorsabban és legerőteljesebben fejlődő ágává vált. Hozzájárult ehhez az is, hogy a tudomány újfajta módon kezdett intézményesülni ebben a században: a kutatásokat (is) végző tudósok egyetemi pályán való megjelenése és fizetett státusszal való honorálása, az újfajta tudományágak egyetemi tanszékekként és tanulmányi irányokként való megjelenése, a szakfolyóiratok körének erőteljes bővülése, az akadémiák és a tudomány egyéb fórumainak számbeli gyarapodása mind-mind ennek a folyamatnak a része. A kor tudományos nagyhatalma egyértelműen Németország volt, a humán tudományok terén jóformán az egész nyugati világ német „importból” élt a 20. század első feléig.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Bopp, a történelem első nyelvészprofesszora

Hogy nézett ki közelről a nyelvészet Németországban a 19. század első felében–közepén? Két olyan főhőst emelünk itt ki, akik nagyon fontos szerepet játszottak a tudomány képének alakításában. Franz Boppot röviden említettük már legutóbbi írásunkban. Ő volt az első, aki az indoeurópai nyelvek összehasonlítását szigorú módszerességgel, formális alapon végezte. Az egyes nyelvek szóalakjait először morfológiai elemekre bontotta, majd ezen elemeket egyenként megpróbálta megfeleltetni a rokon nyelvek valamely szavainak. Ez nem csekély munka volt, hiszen a régi indoeurópai nyelvek igeragozása bonyolult rendszert alkotott, sokféle alakkal, többféle időjelöléssel, különböző igemódokkal és igenevekkel.

A berlini egyetem, ahol Bopp dolgozott, 1850-ben (akkor még nem volt Humboldtról elnevezve)
(Forrás: Wikimedia Commons / Albert Henry Payne)

Vegyük példának okáért a latin amare ’szeretni’ igen múlt idejű paradigmáját, annak is első alakját a hagyományos felsorolás szerint: amabam ’szerettem’. Ezt Bopp három elemre osztotta: az ama- a tő, a -ba- a múlt idő toldaléka, a -m az egyes szám első személyé. Ami itt érdekes, az a két nyelvtani morféma elemzése. A múlt idő -ba- toldalékát Bopp összefüggésbe hozza a szanszkrit bhu- ’lenni’ gyökkel, az egyes szám első személy -m toldalékát pedig a mām ’engem’ stb. névmással. Ilyen módon elemezte előbb a teljes igerendszert egy korai munkájában, majd a teljes ragozási rendszert későbbi, monumentális összehasonlító nyelvtanában (Vergleichende Grammatik… 1833–1852).

Agglutináció a múlt ködéből

Két dolgot érdemes megjegyezni Bopp munkáival kapcsolatban. Egyik alapföltevése az volt, hogy a morfológiailag összetett alakok (tehát toldalékolt szavak) önálló szavak kombinációiból jöttek létre, a toldalékok tehát eredeti szavak zsugorodott, redukálódott maradványai. Ezt az elképzelést agglutinációs elmélet néven ismeri a tudománytörténet, és többféle forrása van. Egyrészt tapasztalati tény volt, hogy bizonyos nyelvekben pl. az igei személyvégződések és a személyes névmások erősen hasonlítanak egymásra: arab anta ’te’ (hímnemben), illetve fa^calta ’csináltál’ (szintén hímnemben), viszont anti ’te’ (nőnemben) és fa^calti ’csináltál’ (megint csak nőnemben). Az igéken a -ta, illetve a -ti a végződés, és a névmások is éppen ebben különböznek.

Ismerték továbbá azt a végső soron Arisztotelészre visszamenő és a 17. századi nyelvfilozófusok által markánsan képviselt nyelvelméleti hagyományt, amely valamilyen elvont értelemben a létigét feltételezi a ragozott igealakokban (pl. ’alszom’ = ’alvó vagyok’), és természetesen ismerték a latin és a görög nyelvek körülírt igealakokban nem szűkölködő nyelvtanát (latin locutus est ’beszélt’, szó szerint ’beszélve volt’) nem beszélve az európai népnyelvekről (pl. német er ist angekommen ’megérkezett’, szó szerint ’meg van érkezve’).

Egyes európai nyelvek nyelvtanaiból és szótáraiból sok példát lehetne hozni olyan etimológiai elemzésekre már a 18. századból, ahol képzőket eredeti főnevekből, esetenként igékből vezetik le, így pl. Johann Georg Wachter Glossarium Germanicum című 1737-es művében a német  -heit,  -lich,  -tum stb. képzőket (pl. Schönheit ’szépség’, schrecklich ’félelmetes’, Irrtum ’tévedés’). Ezekeről a képzőkről a mai napig valóban azt tartják a nyelvtörténészek, hogy főnevekből jöttek létre, mint ahogy pl. a magyar esetragok egy részét is (-ban, -ba, -ból) is főnévi eredetűnek tartjuk (ti. a bél szó régi származékai).

Bopp munkájának másik érdekessége szintén a kor jellemzője: szemben azzal, amit ma látunk az összehasonlító nyelvészetben, őnála az összehasonlítást nem követi rekonstrukció. Ma az etimológiai egybevetések, a megfelelések keresése azt a célt szolgálják, hogy egy alapnyelvi alakot kikövetkeztessünk az adatolt nyelvek alapján. Bopp ezt a második lépést még nem tette meg: alapnyelvi formákat nem rekonstruált, legalábbis explicit módon nem. Érdekes módon egészen a század közepéig nem tisztázták módszertanilag azt, hogy a nyelvrokonság mit is jelent: nyelvek egy csoportja történetileg egyazon nyelvből ered, és ebből az következik, hogy erről az alapnyelvről valamit ki lehet és ki is kell deríteni (bár valami ilyesmit sokan mondtak, köztük a korábbi cikkben emlegetett Sir William Jones). Meglepő módon 1861-ig nem akadt olyan nyelvész sem, aki az indoeurópai nyelvekről családfát rajzolt volna. A hallgatólagos vagy nem is annyira hallgatólagos közmegegyezés az volt, hogy az indoeurópai nyelvcsalád tulajdonképpen a szanszkritból ered.

Schleicher, a tabudöntögető rekonstruktőr

Ezen a helyzeten változtatott August Schleicher, a következő generáció kiemelkedő nyelvésze. Ígéretesen kezdte pályáját, kitűnően ismerte a főbb keleti nyelveket, az indoeuróai családon belül pedig a szanszkrit, a perzsa, a klasszikus (görög, latin) és a germán nyelvek mellett a szláv és a balti nyelveket is. Számos rövidebb-hosszabb könyvet írt, melyek az összehasonlító nyelvészet alapkérdéseivel foglalkoznak, vagy pedig konkrét részkutatásokat mutatnak be. Legfontosabbnak talán nagy összefoglaló munkája nevezhető, a Compendium (1861). Erősen hatott rá Darwin evolúciós elmélete, ennek nyelvészeti relevanciájáról egy külön könyvecskét is megjelentetett.

Avis, jasmin varnā na ā ast – a birka, amelynek nincs gyapja

A Schleicher nevéhez fűződő legközismertebb tett messze nem a legjelentősebb. A Bárány és a lovak című rövid történetet az általa feltételezet indoeurópai alapnyelven írta, és ez a szöveg azóta sok nyelvtörténeti tankönyvbe került bele – inkább vicces illusztrációként, mintsem tudományos eredményként. Ennél sokkal nagyobb a jelentősége annak, hogy Schleicher egyáltalán rekonstruált explicit módon alapnyelvi alakokat, és nemcsak a mese szövegét, még ha eredményeit az utókor sok tekintetben meghaladta is.

Ezt a birkát megnyírták, mint Schleicher meséjében az ős-indoeurópaiak.
(Forrás: Wikimedia Commons / liz dawson / CC BY-SA 2.0)

Schleicher egyik jelentős újítása ma már szintén banálisnak látszik: ő volt az első, aki az indoeurópai nyelvek (részleteiben már szintén meghaladott) családfáját felrajzolta. Ennek a jelentősége abban áll, hogy színt kell vallani: pontosan milyenek a rokonsági viszonyok (mely nyelvek közelebbi rokonok, mely nyelvek távolabbiak), és ami még fontosabb: hol van a szanszkrit helye a családban. Schleicher egyértelművé teszi: a szanszkrit is csak egy a régi leánynyelvek közül – bár rekonstrukciói nagyon sokban hasonlítanak a szanszkrit alakokra, tehát nyilván a legarchaikusabb nyelvnek tekintette, de már ez is egyértelmű különbségtétel az alapnyelv és az archaikus nyelv között.

Schleicherrel kapcsolatban a harmadik dolog, amit meg kell említeni, az, hogy szélsőségesen organikus felfogást vallott a nyelvről. Az emberi nyelveket kvázi élőlényeknek tekintette, amelyek saját magukban hordják a fejlődésüket hajtó erőket, és ugyanúgy keletkeznek, majd növekszenek, azután hanyatlanak, leépülnek és elpusztulnak, mint az állatok és a növények. Növekedési időszakukban, tehát életciklusuk első felében nem működnek bennük sem hangváltzoások, sem analógiás változások, mert ezek csak a hanyatló öregkor jellemzői. Ezzel az erőteljesen biológiai felfogással szemben az 1870-es évekkel kezdődően fellép egy új irányzat, amelyről majd máskor ejtünk szót.