A magyarban sok toldaléknak kettő, három, vagy még több alakja van. Ezek közül az előttük álló tő hangalakja (magánhangzói, utolsó mássalhangzója vagy mássalhangzói), néha szófaja (ige, főnév vagy melléknév) szerint tudjuk kiválasztani a megfelelőt, de olyan eset is akad, amikor a tő egyedi tulajdonsága, hogy melyik toldalékváltozatot választja. A gáz után a -ban és a -ben közül az előbbit, mert a tő magánhangzója mély (gázban), a géz után az utóbbit, mert a tő magánhangzója magas (gézben). A géz után a -je és az -e közül az utóbbit, mert -z-re végződik (géze), a tévé után viszont az előbbit, mert magánhangzóra (tévéje). A gőz és a nőz- után az -ök és az -ek közül az előbbit (gőzök, nőzök), a nős után az utóbbit (nősek), mert az első két tő egy főnév és egy ige, a harmadik viszont melléknév. Azonban van olyan főnév is, ami a „melléknévi” mintát követi (pl. őzek). A hírnekkel szemben áll a sírnak, itt a tő saját tulajdonsága, hogy a magas vagy a mély toldalékot választja-e. A kiválasztás szabályai nem mindig adnak egyértemű eligazítást, ilyenkor pedig a beszélők bizonytalankodnak.

Miben bizonytalankodunk?

A magyar magánhangzó-harmóniának talán a legérdekesebb tartománya az, ahol a beszélők elbizonytalanodnak: az egyik részük így, a másik úgy jár el. Ez jellemző például az olyan tövek után, amelyekben egy mély magánhangzót például két [i] vagy egy [e] követ: az alibi társ-/eszközhatározós esete lehet alibivel (67) vagy alibival (2) is, a fotelé lehet fotellel (77) vagy fotellal (17). (Az egyes alakok utáni szám a Szószablya szóalakgyakorisága.)

Hogy is mondjam?
(Forrás: Gemjan, pixabay.com, CC0)

Láttuk, hogy ugyanígy többféle toldalékot találunk a 3. személyű birtokosjeleként – egyes és többes számban egyaránt –, ez lehet [j]-s és [j]-tlen. Bizonyos szóvégi mássalhangzó(-kapcsolat)ok után csak az egyik, mások után csak a másik, ismét mások után viszont bármelyik, akár mindkettő. Például [sz], [z], [s], [zs], [ty], [gy], [ny], [j] után szinte kizárólag a [j]-tlen toldalék áll: pl. ásza, íze, kése, rizse, hegye, edénye, teje, helye. (Érdekes, hogy a [ty]-re végződő szavaknál tulajdonképpen nem tudjuk megállapítani, mi a toldalék, mert ezek mindig egy mássalhangzót tartalmaznak a [ty] előtt. A [pontya], [kortya], [pöttye], [füttye] alakok pedig jöhetnek akár a [ponty]+[a], [korty]+[a], [pötty]+[e], [fütty]+[e], akár a [ponty]+[ja], [korty]+[ja], [pötty]+[je], [fütty]+[je], sőt még akár a [pont]+[ja], [kort]+[ja], [pött]+[je], [fütt]+[je] összetételéből is, az utóbbiakat azonban a toldalékolatlan alak kizárja.) Magánhangzóra végződő tő után mindig a [j]-s toldalékot találjuk (pl. fája, keféje, zoknija, ollója, szöllője, uhuja, fésűje)

Az eddig nem érintett helyzetekben viszont nehezen megjósolható, hogy lesz-e [j]. Van, hogy igen (párja), van, hogy nem (sora), és van jónéhány eset, ahol a toldaléknak mindkét alakja előfordul (virág(j)a). Azt gondolnánk, hogy mássalhangzó-kapcsolatok után inkább a [j]-tlen változatot találjuk – ne kerüljön még egy harmadik mássalhangzó is oda –, azonban nem így van: szörpje, bankja, golfja, barackja. De van, amikor meg mégis: kedve, könyve. Egyes és többes számban egyöntetűen vagy [j]-s, vagy [j]-tlen, vagy mindkettő toldalékot találjuk (párja, párjuk; sora, soruk; virág(j)a, virág(j)uk), és ugyanez a helyzet, ha a birtok száma változik (párja, párjai; sora, sorai; virág(j)a, virág(j)ai). De még itt is akad kivétel: a [j]-s barátja, barátjuk, mellett a [j]-tlen barátai, barátaik alakok fordulnak elő nagyobb gyakorisággal.

A párja virágja
(Forrás: ToNic-Pics, pixabay.com, CC0)

Amikor kétszer kettő nem négy

A magánhangzó-harmónia és a 3. személyű [j]-sség és [j]-tlenség egymástól független változók, egymást keresztülosztják. Ezt úgy kell érteni, hogy azzal, hogy a toldaléknak a magas vagy a mély változatát választjuk, nem kötelezzük el magunkat a [j]-s vagy a [j]-tlen mellett. Tehát egy olyan tő után, amelyik mindkét szempontból bizonytalan, négyféle toldalékváltozatot várunk.

Azaz ha egy tő semmilyen szempontból – se a harmónia (hrm.), se a [j] szempontjából –nem bizonytalan (ezt „!” jelzi), akkor egyetlen toldalékalakot választ, ezt látjuk a következő táblázat első négy sorában (kőr, pár, kör, sor). Ha egy szempontból bizonytalan (a bizonytalankodást „?” jelzi), akkor kétféle toldalékváltozatot találunk utána (hitel, virág, dózse, notesz), ha kétféle szempontból, akkor négyre számítunk. De – valamilyen titokzatos ok miatt – csak hármat találunk: a fotelje (28), fotelja (9) és fotele (5) mellől hiányzik a fotela. A nemlétező alakokat áthúztuk, nem megcsillagoztuk, mert így jobban látszik, mi hiányzik.

Mi lehet az titokzatos ok, ami miatt nincs *fotela, jóllehet a többi esetben ha a magánhangzó-harmónia bizonytalan, akkor mindkét alakot megtaláljuk (dózséje, dózséja; notesze, notesza), és ugyanez a helyzet, ha a toldalékkezdő [j] bizonytalan (hitelje, hitele; virágja, virága). A tiltás annyira erős, hogy az -a-s alakja még azoknak a töveknek is hiányzik, amelyek egyébként inkább a mély toldalékokat választják: pl. matekból (403), matekből (3), matekot (255), mateket (2). A Szószablya korpuszában csak a matekja (és a matekjával) fordul elő (3-szor, illetve 1-szer), de míg a matekje, sőt a mateke is valamennyire elfogadhatónak tűnik, a mateka nem.

Az úszómester fotelja/je/e
(Forrás: dimitrisvetsikas1969, pixabay.com, CC0)

A hasonló hangsorok vonzása

A beszélők nem szeretik a bizonytalanságot – hiszen végül valaminek ki kell jönnie a szájukon – és amikor ilyen helyzetbe kerülnek, akkor megpróbálnak valami olyasmibe kapaszkodni, ami eldöntheti a bizonytalan helyzetet. Tegyük fel, hogy esetünkben ez az adott szó más ragozott alakjaival (szakszóval a paradigmájával) való hasonlóság.

A fotelja és fotelje esetében a paradigmával való összevetés nem hoz döntő eredményt, hiszen a fotelj- hangsor csak a birtokjeles alakokban (itt és a foteljuk/foteljükben fordul elő). A fotele és fotela közötti bizonytalanságot viszont eldönti az, hogy a fotele- előfordul a paradigma számos más alakjában (fotelem, foteled, foteletek, fotelek, fotelen, foteles), ezzel szemben a fotela nem, hiszen ha a mély toldalék mellett döntünk, akkor nem [a], hanem [o] fogja követni a tövet (fotelom, fotelod, fotelotok, fotelok, fotelon, fotelos). Ezért a *fotela hangalakjával magára marad a paradigmában, és nagyon úgy tűnik, ezzel kizárja magát a választható alakok közül.

Azonban ezzel nem ér véget a titokzatosság, hiszen ha a fotela- hangsor hiánya kizárja a fotela birtokjeles alakot, akkor hogyan létezhet például a cucca alak, hiszen annak a pardigmájában is jobbára [o]-s alakok vannak (cuccom, cuccod, cuccot stb.). Erre viszonylag egyszerű a válasz: valamilyen birtokjeles alaknak mégiscsak kell léteznie, mert az sokkal rosszabb lenne, ha bizonyos főneveknek nem lenne ilyenjük. Nade akkor miért létezhet a notesze mellett a notesza is? Itt a „valaminek kell lennie” érvet nem vethetjük be, mert már ott van a notesze. Igenám, de korábban azt is láttuk, hogy a magyarban ha egy tő bizonytalan, akkor a belőle képzett szavak is bizonytalanok maradnak. A kolibri ilyen (kolibrinek, kolibrinak), ezért a kolibrié is (kolibriének, kolibriénak). Ez az elv viszont azt támogatja, hogy a notesze mellett legyen notesza is, mivel a noteszem, noteszed mellett is van noteszom, noteszod. A fotel bizonytalanság iránti vágyát viszont már kielégítette a fotelje–fotelja váltakozás, ezért ez nem tartja fenn a fotele mellett a fotela alakot.

Nem egy egyszerű magyarázat, de a jelenség sem az.

A cikk nem jöhetett volna létre Rebrus Péter és Törkenczy Miklós ötletei nélkül.